Egy edző, aki szereti a rosét

– Irány az Adria, mester?
– Már el kellett volna mennem, a család nagy része a tengerparton van, csak hát nekem hétfőn még jelenésem volt – felelte Rátgéber László, a PVSK edzője, a női válogatott szövetségi kapitánya, aki hétfőn a sportminisztériumban mesteredzői díjat kapott.
– Gyanítom, nem nagyon bosszankodott a csúszás miatt.
– Így van. Szívesen maradtam, kedden reggel pedig a kisfiammal, Lacikával, valamint az édesanyámmal indulunk a többiek után.
– Pontosan mi az úti cél?
– Egy meseszép kis sziget az Adrián, közel Sibenikhez.
– Kosárpalánkkal vagy nélküle?
– Nem hinném, hogy lenne, de a nyaralás vége felé azért elmegyek Sibenikbe, ahol a húsz év alatti hölgyek világbajnoksága lesz. Többek között megnézhetem majd korábbi játékosomat, Érikát is, aki a brazil válogatott színeiben szerepel. Hogy őszinte legyek, igazán kíváncsi vagyok rá, mit tudnak ma a fiatal, tehetséges lányok. Ha már egyszer mi nem jutottunk el a vébére.

Halmosnak ajánlja

– Kanyarodjunk vissza a mesteredzői kitüntetéséhez. Meghatódott?
– Tudom, hogy ilyenkor közhelyeket puffogtat az ember, de higgye el, tényleg nagyon boldog vagyok, hogy harminchat éves fejjel mesteredző lettem. Tudom, hogy ez az elismerés kicsit a kosárlabdának, és egyáltalán a pécsi sportnak szól, tiszta szívből szeretném, ha a díjamat magáénak érezné mindenki, aki ma Magyarországon ezzel a sportággal foglalkozik. Még anynyit: a játékosaim, a szurkolóink, valamint a vezetőink nélkül nem juthattam volna el idáig, az elismerést pedig szeretném felajánlani Halmos Péternek, aki tíz éven keresztül irányította a szakosztályunkat, s most érdekes módon éppen akkor búcsúzott, amikor én mesteredző lettem.
– Mondja csak, az elmúlt hetekben megszellőztetett licencügy nem csökkentett valamit a díj értékéből? És egyáltalán: nem érzi úgy, hogy kötözködtek önnel?
– Fején találta a szöget. Kristálytisztán kezdem látni a helyzetet. Ez az egész történet azzal kezdődött, hogy mivel nem fogadták el az Újvidéken megszerzett diplomámat, nem kaptam működési engedélyt. Megmondom őszintén, a döntéshozók helyében én másként bántam volna azzal a szakemberrel, aki az elmúlt tíz évben idehaza megszerezhető húsz aranyéremből tizenhármat a nyakába akaszthatott, s aki szövetségi kapitányként irányítja a válogatottat.
– Az előírás ettől még előírás…
– No látja, ebben igaza van. Ezért van az, hogy a történtek ellenére tudok örülni az ügynek. Azért, mert nem kivételeznek velem. Szépen hazaautóztam, lefordíttattam a szükséges papírokat, majd beadtam őket az Oktatási Minisztériumba. Szóval alázatos módon megcsináltam mindent, amit megkívánt tőlem a magyar szövetség, cserébe viszont elvárom, hogy más ügyben se kivételezzenek senkivel.
– Amennyiben?
– Csak remélni tudom, hogy hasonló lesz az elbírálás akkor is, ha netalántán augusztusban, a válogatott edzőtáborozásának kezdetén, valamelyik klub nem engedi el a játékosait.
– Ön szerint nem fogja?
– Hallottam hírét. Hogy melyik ez az egyesület, azt ne is kérdezze, úgysem mondom meg. Maradjunk annyiban, arról a csapatról van szó, amelyik évről évre mindig problémázik. Egyébként hozzáteszem, azért abszurd lett volna, ha nem kapom meg a működési engedélyt, ugyanis annak idején, az egykori Jugoszlávia területén olyan diplomát szereztem, amely magasabb végzettséget jelent a magyarországi szakedzői papírnál is.
– Egy ilyen kitüntetés számvetés is egyben. Mondja csak, van valami, ami hiányzott a sikerekben amúgy roppant gazdag pécsi évek alatt?
– Nézze, tíz éve jöttem át Magyarországra, ha valaki akkor azt mondja, hogy ez a szemüveges pasi kettőezer-háromban mesteredző lesz, kiröhögik. Sok mindent elértem a PVSK-val, ami miatt talán mégis van némi hiányérzetem, az az, hogy a nemzetközi porondon csak egyszer sikerült elérnünk kiemelkedő eredményt. Az Euroliga négyes döntőjébe jutásra gondolok, ám ez már nem is tisztán szakmai kérdés, hiszen az eredménynek financiális vonzata is van. A másik a válogatott. Voltam Európa-bajnokságon, világbajnokságon, de az olimpia hiányzik. Szeptemberben meglesz rá az esélyünk, a kontinensbajnokság harmadik helyével meg lehetne csípni.
– Mit gondol, érdemes tervezgetnie a következő tíz esztendőre?
– Az egyik legnagyobb vágyam, hogy az eredmények mellé párosuló plusz huszonöt kilótól megszabaduljak. Most már szeretnék egy kicsit az egészségemmel is foglalkozni.
– Volt egy időszak, amikor jó útra tért, amikor figyelt magára?
– Tudja, van egy alapelvem: az élet túl rövid ahhoz, hogy szar borokat igyunk! Ehhez ragaszkodom a jövőben is.

Majdnem búcsúzott

– Tíz év egy csapat mellett, és a történetnek még nincs vége. Manapság szinte példátlan ez a fajta állandóság.
– Hadd pontosítsak: nem tíz évről van szó, hanem tíz sikeres évről! Egyszerű a képlet, ha nem nyertem volna annyi aranyat a pécsi lányokkal, akkor már rég nem lennék itt. És amíg a PVSK nem indul el a középszerűség felé, amíg ötezer szurkolót tudunk bevinni a csarnokba, amíg ezrek ünnepelnek bennünket a Széchenyi téren, amíg Kispál és a Borz együttes zenélni hív, addig nincs értelme elhagynom a munkahelyemet.
– Pedig úgy hírlik, kérőkben nem volt hiány.
– Nehogy azt gondolja valaki, hogy olyan sokan csábítottak. Két esztendeje volt egy kritikus időszak, amikor úgy nézett ki, hogy elmegyek, akkor makacsul hívott két hazai, valamint egy jugoszláv férficsapat. No és van két euroligás női együttes, amelynek képviselői kitartóan érdeklődtek irántam. Ennyi, nem több.
– Vegyük elő a vissza-visszatérő kérdést: lesz valaha férficsapat edzője?
– Nagyon szeretnék. Gondolkodtam már ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy két út van a PVSK után. Az egyik, hogy a család segítségével létrehozzunk egy sportiskolát. Ebbe a munkakörbe beleférne az is, amit most, a díj átvételekor újra megfogadtam, nevezetesen, hogy tudományos munkával is jó lenne foglalkozni. Vágyom rá, hogy szakkönyveket írjak, előadásokat tartsak. A másik lehetőség egy férficsapat irányítása lenne, illetve, most jut eszembe, létezik egy harmadik út is. Ha lenne egy női klub, ahol azt mondanák, "Laci, gyere, nyerjük meg az Euroligát még ebben az évben!”
– Menne?
– Mennék bizony. Akár Bourges-ba, akár Jekatyerinburgba.

Tisztek és közkatonák

– Mondják, azért nem ül le férfigárda kispadjára, mert az urak nem tolerálnák a stílusát…
– Miért, milyen az én stílusom?
– Ezt kérdem én is. Melyik a helytállóbb: Rátgéber, a szakma óriása, vagy Rátgéber, a diktátor?
– Egyik sem találó. Nem vagyok diktátor, bár vallom, hogy nálam nem létezik demokrácia. Ahol eredményt kell elérni, ott nincs helye a demokráciának. Ez katonaság. Megvannak a tisztek és a közkatonák. Tisztában vagyok vele, hogy velem nem élnek az emberek, hanem elviselnek. De még egyszer mondom, nem jó a két meghatározás. Én csak egy sikeres edző vagyok, aki szereti a rosét, és aki boldog, mert sok minden sikerült az életében.
– Hogy ne menjünk messzire, kedden reggel egy hónapos adriai nyaralásra indul.
– Ahogy mondja. És már ez is nagy dolog. Létezik egy sikeres pécsi üzletember, aki – talán az eredményeimnek köszönhetően – meghívott vitorlázni egy csodálatos vidékre. Látja, ezt is a kosárlabdának köszönhetem.