Interjú Rosta Miklóssal; Kárász Anna a mentális nehézségekről

• Rosta Miklós mindkét fia Szegeden kézilabdázik, habár a sportág alapjaival a Dunaferrnél ismerkedtek meg, sőt szinte a dunaújvárosi csarnokban nőttek fel. A 129-szeres válogatott beálló gyermekeire sokszor Szathmári János, Richard Stochl, Bene Tamás vagy a néhai Takács József vigyázott, amíg a papa edzett. Az asztalosból lett kézilabdázó amúgy hűséges típus, a huszonkét év alatt mindössze három csapatban játszott: tizenhárom idényt húzott le a Dunaferrben, kettőt Mezőkövesden, hetet Győrben. A karrierje során tizenháromszor műtöttek meg, az Európai Kézilabda-szövetség miatta tiltotta be a fémbetétes térdrögzítőket, amiket szinte mindig viselnie kellett.

• Most már könnyebben viseli Kárász Anna, az NKM Szeged négyszeres világbajnok és háromszoros Európa-bajnok kajakosa, hogy csak jövőre rendezik meg a tokiói olimpiát. Az újratervezés első időszaka leginkább azért volt számára mentálisan nehéz, mert újra át kellett élnie azt a hullámzó kedélyállapotot, amely az elmúlt éveit is jellemezte: egy kiválóan sikerült, két világbajnoki és egy Európa-bajnoki aranyérmet hozó 2018-as szezonra tavaly jött egy furcsa idény. Az elmúlt hónapok legfontosabb kérdése az volt, miként építi fel újra magát, és hogyan talál ismét belső motivációt a hatalmas mennyiségű és minőségi munka elvégzéséhez, amellyel be tud kerülni az olimpiai csapatba.

• Népsport mellékletünkben felidézzük, hogy az olasz futballszövetség a frissen megalakuló Európai Női Labdarúgó-szövetség jóváhagyásával 1970 nyarán hét olasz városba álmodta meg az első világbajnokságot. Nyolc csapat fogadta el a meghívást, köztük a mexikói, hogy legyen egy Európán kívüli is, a keleti blokkból egyedüliként nevező csehszlovákok azonban váratlan vízumproblémák miatt az utolsó pillanatban visszaléptek. Magyarországon „világbajnokság” évében alakult meg az első hivatalos női csapat, a Femina, amely egészen a 2000-es évtized végéig uralta is idehaza a műfajt.