Északi fény – Ballai Attila jegyzete

Férfi kézilabda-válogatottunk a maga részéről már múlt szerdán befejezte a világbajnokságot, tizedik helyezésén semmi és senki sem változtat. Értékelését viszont árnyalhatják a hétvégi helyosztók, hiszen az águnkon szereplő – pontosabban a mieink voltak az ő águkon – három skandináv gárda közül Dánia az első, Norvégia a második, Svédország az ötödik helyen végzett. Tehát a két elődöntőt és az 5–6. helyért rendezett párharcot is a magyarok minapi ellenfelei nyerték meg a franciákkal, a németekkel és a horvátokkal szemben.

Az északi fény számunkra is sok mindent megvilágíthat. Például azt, hogy nemcsak hetven-nyolcvan milliós, egészen más merítési lehetőséggel rendelkező nemzetek emelkedhetnek kézilabdás nagyhatalommá, hanem a bő ötmilliós norvégok, a nem egészen hatmilliós dánok, a tízmilliós svédek is.

Pedig a logika azt diktálja, hogy a népességi mutatók miatt Mikkel Hansen, Sagosen léptékű, istenáldotta tehetségek születésére náluk tizedannyi esély sincs, mint mondjuk a németeknél. A sikerek oka másban keresendő. Egyetlen és mindenki számára másolható, követhető, üdvözítő út bizonyára nincs. Mi már csak azért sem válhatunk skandinávvá, mert ahhoz az első stációk mindenképpen hiányoznak. Nem Koppenhágában vagy Oslóban születünk, nem ott nevelkedünk, nem ott járunk iskolába, sportkörbe.

Viszont belső vagy külső kényszerrel, elitképzéssel igenis elérhető, hogy a játékosok és a szakemberek – az edzőket és az őket oktatókat is hangsúlyosan ide értjük – számára életforma legyen a sport, ne csak napi néhány órában, két étkezés vagy szabadidős program között akarják a világot megváltani. Ugyanis egyszerre jó és rossz hír, hogy a tanulható elemekben a legnagyobb az elmaradásunk, a legegyszerűbb mozgásformákban a leglátványosabb a hátrány. Ha az egyénben nincs meg ennek a ledolgozásához az ösztönzés, az igény, legyen meg a klubban, ha ott is hibádzik, szervezési, menedzselési, akár mesterséges eszközökkel emeltessék ki a masszából a válogatott. Mert bár az igazolt kézilabdázók száma már hetvenezer, a sportág sorsa jelenleg legfeljebb hetven játékoson múlik.

Férfiválogatottunk legyőzte a 2007-es vb-n a dánokat és a norvégokat, a 2009-esen a svédeket, a 2011-esen ismét a norvégokat, a 2017-esen a dánokat. A most lehangolónak tűnő különbség tehát nem eleve elrendeltetett, nem is történelmi léptékű.

Ha tegnap jobbak voltunk, holnap is jobbak lehetünk. Náluk talán még nem, de saját magunknál feltétlenül.