Egy dolog állandó: a változás – interjú Aho Ninával

– Egyéves volt, amikor legutóbb világbajnokságon szerepelt női válogatottunk. Most 29, a kérdés, hogy nézte-e az elmúlt évtizedben a vébét televízióban vagy egyéb platformokon? 
– Nagyon kicsi gyerekként nem voltam az állandóan kosárlabdát néző típus. Játszani szeretem a sportágat, nem nézni. Ám 2016-ban Amerikába kerültem a Duquesne Egyetemre, ott hagyománya van a meccsnézésnek, attól kezdve a társaság miatt is sok mérkőzést szurkoltam végig a többiekkel, főleg az NBA-döntőket. Azóta a világbajnokságok, a nagy tornák izgalmasabb, élesebb részét figyelemmel követem, de számomra nehéz nem munkaként vagy taktikai szempontból figyelni a pályán történteket, és csak élvezni a látottakat. Nemrég elolvastam egy összefoglalót a vb-történelemről, így már tisztában vagyok az egyes korszakok éljátékosaival, domináns csapataival. 

– Mit jelent a pályafutásában a világbajnoki szereplés? 
– Fontos visszaigazolása a munkának, ami a magyar kosárlabdában folyik. Jó az irány, érdekes lesz megtapasztalni egy felnőtt-világbajnokság légkörét, s próbálok pozitívan készülni. Ilyen rangos tornán még senki sem szerepelt közülünk, viszont majdnem minden rivális csapatban lesz ismerős játékos, akivel valamikor már összecsaptunk a pályán. Szürreális kicsit, hogy ott leszünk, de tudjuk, hogy hús-vér emberekből állnak az ellenfelek is. Jó érzés, hogy most már az elithez tartozunk mi is, a következő egy hétben ennek kell tudatosulnia bennünk. 

– Többekkel együtt ön is szerepelt már korosztályos vébén, még 2014-ben az U17-es tornán Csehországban. 
– Nyilván nem összehasonlítható a mostanival, de 17 évesen az volt a legjelentősebb viadal, amelyen részt vehettünk. 

– Iványi Dalma maradt hírmondónak az 1998-as csapatból, ő most edzőként dolgozik a válogatottnál. Szokták-e kérdezgetni az akkori emlékeiről? 
– Fel-feljött a téma, bár én speciel ki akartam várni az utolsó pillanatig azzal, hogy kifaggassam. Pár napja Miskolcon Fodor Csillával, a DVTK erőnléti edzőjével beszélgettünk az élményeiről, ő 22 évesen lehetett csapattag Németországban. Elmesélte, még mindig kirázza a hideg, ha visszagondol arra a tornára… Azt tanácsolta, ne helyezzünk nyomást magunkra, legyen élmény a szereplés, élvezzük a játékot. 

– 2023-ban negyedik lett a válogatott az Európa-bajnokságon, abból a csapatból hatan maradtak mostanra – elkerülhetetlen volt a változás?  
– Abban hiszek, hogy egy dolog állandó a világban: a változás. Ezt nem tudjuk befolyásolni, néha jó, ha gyors, néha rossz, ha lassú, de elkerülhetetlen. Az Eb óta eltelt három év nekem tizenháromnak tűnik; sok kudarc és néhány talpra állás jellemezte ezt az időszakot. A személyi változások is elkerülhetetlenek, de bizakodó vagyok, jó érzésekkel várom a rajtot. 

– Isztambulban, a márciusi vb-selejtezőn minden a helyén volt: miként emlékszik a kvalifikációs tornára? 
– A 2023-as Eb-4. hely önbizalmat, löketet adott, s valljuk be, túlságosan is táplálta az egónkat. Aztán az élet megmutatta, nem úgy működnek a dolgok, ahogy gondoljuk. Jött az első nagy pofon Sopronban az olimpiai selejtezőn, aztán a 2025-ös kontinensbajnokságról is lemaradtunk. Közben Ruandában, a vb-előselejtezőn továbbjutottak a csajok, szóval jó nagy hullámvasutazásban voltunk. Isztambul előtt elhatároztuk, maximálisan odatesszük magunkat, s nem esünk abba a hibába, mint az előző két évben, kőkeményen dolgozunk és kihozzuk belőle a legtöbbet. A vb-selejtezőben valóban minden működött, szerencsés volt a csillagok állása is, sikeresen átmentünk a vizsgán. Most pedig készen állunk arra, hogy fellépjünk a következő lépcsőfokra. 

– Kanyarodjunk vissza még Isztambulra. Az utolsó meccs előtt derült ki, nyerni kell a törökök ellen – akik tét nélkül, már továbbjutóként játszottak –, különben nem lesz meg a kvalifikáció. Féltettük a csapatot, mert két éve Sopronban az olimpiai selejtezőn a spanyolok 22 pontos hátrányból fordítottak…  
– Nincs olyan sportoló, aki az ehhez hasonló, korábban megélt kudarcot ki tudja zárni, ám ez a rossz tapasztalat is hasznunkra vált, hiszen ezúttal ugyanabban a cipőben jártunk: nyernünk kellett. Azt éreztem, van feszültség az öltözőben, de nem nyom agyon minket, ellentétben a Sopronban történtekkel. Én Isztambulban már reggel, amikor felkeltem, biztos voltam abban, hogy a csoport másik két meccsének eredménye nem nekünk kedvez. Sőt, reméltem is, hogy így lesz, mert győzelem esetén sokkal magabiztosabban mehetünk Berlinbe, tudván, mi magunk vívtuk ki a továbbjutást, mégpedig minőségi játékkal, bebizonyítva, hogy ott a helyünk a világ legjobbjai között. 

– Dubei Debóra májusban lemondta a szereplést, Toman Petra nem volt a keretben, Dombai Réka és Varga Alíz sérülés miatt biztosan nem utazik – lehet ez hatással a teljesítményre?  
– Nehéz megítélni, de nyilván érezzük majd a hiányukat. Ugyanakkor annak a 12 játékosnak, aki utazik, nem azzal kell foglalkoznia, ki hiányzik, mert ez nem visz előre – innen is kívánok egyébként mielőbbi felépülést Rékának és Alíznak, értük is küzdünk majd. Átérzem a helyzetüket, én Ruandáról, a 2024-es vb-előselejtezőről maradtam le; lelkileg az is kemény volt. Természetesen aktuális összetételében is bízom a csapatban, mindannyian várjuk, hogy megmutassuk magunkat a világszínpadon. 

– A sorsolás úgy hozta, hogy jövő pénteken a franciák elleni, 21 órakor kezdődő első mérkőzést követően másnap 14.15-kor kell Nigériával játszani, ráadásul egy másik, kisebb csarnokban… 
– Ennyire nem tekintünk előre. A stáb majd kitalálja, hogyan tudunk ehhez a nem éppen kedvező időbeosztáshoz a lehető legjobban alkalmazkodni. 

– Mivel lenne elégedett?  
– A számszerű eredményre vonatkozóan van vágyam, de inkább megtartom magamnak. Ez most egy újabb lépcsőfok a csapat életében, a lényeg, hogy ahhoz képest, ahol tartunk, a tudásunk maximumát hozzuk ki – majd kiderül, a vb-n ez mire elég. Ha bátrak leszünk, minden tőlünk telhetőt megteszünk és mindent beleadunk, nem lehet utólag hiányérzetünk. 

– Sokak szerint ön a hangadó a keretben, egyfajta motivátor – ez hogy alakult ki? 
– Amerikában kezdődött, az egyetemen szépen rávezettek, hogy eresszem ki a hangomat. Ezt magammal hoztam és beépítettem itthon is a mindennapokba; egy tapasztalás utáni változásról van szó tehát. Ugyanakkor alapból mosolygós vagyok, imádom a humort, magamon is képes vagyok nevetni. Sokszor húzott ki a csávából a humor, ezt próbálom átadni a többieknek; az élet nagyon jó, a nehéz szituációkban is meg kell látni a pozitívumokat. 

– Huszonkilenc esztendősen a harmadik legidősebb kerettag…  
– A testem érzi a kort, de nehezen fogom fel, hogy már az idősebbek közé tartozom… Viccelődöm ezzel is, próbálom elfogadni a tényt, igyekszem felelősségtudatosabb lenni. A fiatalokkal kapcsolatban szeretnék eleget tenni a mentorfeladatoknak, főleg azokban a helyzetekben, amelyeket már átéltem. Tanácsokkal látom el őket, ha van rá igény és nyitottság, s mivel mindig is tyúkanyótípus voltam, ez nem esik nehezemre. 

– A honi szövetség egy friss megosztásából kiderült, ön nagy kutyabarát. Mi ennek a története? 
– Kisgyerekkoromban nagyon szerettem volna kutyát, de nagy szomorúságomra apáék nem engedték. Megfogadtam, ha elköltözöm otthonról, lesz sajátom. Mirikét Amerikában vettük 2017-ben, igazi amerikai gettókutya; a legtöbb sérülésemet megélte velem és sokat segített. Hiszem, hogy az állatok megérzik a bajt, és hatalmas empátiával rendelkeznek, főleg a kutyák. Az enyém mindig tudja, mikor noszogasson és miként vidítson fel. Mokka egy fekete harlekin tacsi, most lesz kétéves, őt leginkább azért választottam, mert Miri kezdett „besavanyodni”, kellett mellé egy eleven és játékos társ. 

– Mi lesz velük, ha elutazik Berlinbe? 
– A férjem vigyáz rájuk vagy kutyapanzióba adjuk őket. 

– A férje? 
– Igen, májusban megkérték a kezem. Ritó László a párom, a nyáron egy szerény esküvőt is tartottunk, a lagzi majd később lesz! 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 29-i lapszámában jelent meg.)