Ha kell, újra lefutja – interjú a 90 éves Török Ferenccel

– Igaz, hogy első nagy futása az Árpád Gimnáziumtól Aquincumig tartott?     
– Igaz. Az Árpádba jártam, remek iskola volt, de néha untam. Olyankor lógtam, átugrottam a kerítésen, és uzsgyi haza, Csillaghegyre. Egyszer a testnevelőnk, Iglói „Náci” bácsi – igen, Iharosék világhírű edzője – észrevette, és futott utánam, mint kiderült, úgy húsz méterrel mögöttem lemaradva. A Filatorigátnál hátranéztem, még mindig ott volt, a HÉV meg nem jött, mentem tovább. Végül Aquincumig bírtam, megálltam, utolért. „Visszafutunk vagy HÉV-vel megyünk?” – kérdezte. HÉV-vel mentünk. Az iskolában aztán elém tett egy belépési nyilatkozatot a Honvédba, mondta, jól futok, ezért választhatok, aláírom a papírt vagy megyünk az igazgatóhoz. Persze hogy aláírtam. Aztán átpártoltam az öttusázókhoz, „Náci” bácsi túl kemény volt, a lövészet, a vívás meg vonzott.

– Miközben mindig futballista akart lenni.     
– Azt tartottuk Csillaghegyen, hogy a biciklizés játék, az úszás fürdés, az evezés napozás, sport csak egy van: a foci. Huszonöt lépésnyire laktunk a pályától, így nem csoda, hogy futballista akartam lenni. Tizenkét évesen még Buda kölyökválogatottjába is bekerültem, de közbeszólt az anyai szigor. Vasárnap a templom és a családi ebéd kötelező program volt, így aztán mondhatni, kettétört a futballkarrierem.

– Ahogy a mérnöki is.     
– A Műegyetemre akartam menni, jó voltam matematikában, szerettem is, de nem vettek fel, azért sem, mert apám mint a Shell korábbi főkönyvelője, osztályidegen volt. Az egyetemhez viszont ragaszkodott, így jött a jog.

– Öttusában már 1960-ban, a római olimpián ott lehetett volna.     
– Csak éppen eltiltottak. Egy évvel korábban, Hershey-ben tartalék voltam a vébén. Először Amerikában… Gondolhatja… Ráadásul összejöttem egy helyi olajmilliomos lányával, a papája hívott, maradjak kint, öt évre finanszírozza a tanulmányaimat. Kísértés volt, de nem mentem. A verseny után mind a négyen belementünk az éjszakába Ferdinandy Géza rokonával. Megfogadtuk, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért, de csak Géza és én álltuk a szavunkat, Nagy Imre egyenesen azt mondta, hogy kényszerítettük a kalandra. Gézát örökre eltiltották, engem egy évre a nemzetközi versenyektől.

– Aztán jött az aranycsapat Balczó Andrással és Móna Istvánnal.     
– Hatvanháromtól uraltuk a világot, közben, amiben tudtuk, segítettük Balczó Bandit, nem véletlen, hogy előttünk és utánunk nem tudott egyéniben nyerni, aztán szerencsére hetvenkettőben Münchenben olimpiai bajnok lett.

– Ahogy ön 1964-ben Tokióban.     
– Ahol Bandi és Pista nem lehetett ott… Szerencsém volt. Ha ugyanis nem veszek kocsit, van elég valutám, én is útra kelek Balczóval és Mónával az üzlet kedvéért, és akkor engem is eltiltanak. A sors tudja, mit akar, talán így akart kárpótolni azért, hogy Róma kimaradt az életemből.

– Tokióban muszáj volt nyernie…     
– Köpni-nyerni nem tudtam, amikor a sport gyakorlatilag első embere, Kutas István kerek perec kijelentette: „Török, magának meg kell nyernie az olimpiát. Mit kér?” Aztán rájöttem, hogy ez nagy lehetőség, hiszen ugyanazt akarja, amit én. Megkérdezték, van-e különleges kívánságom, mondtam, csak egy: a vívómesterem, Vass Laci bácsi legyen ott az olimpián. Ami azért volt rendkívüli, mert az a mester utazhatott, akinek több versenyzője van a csapatban, Ottó öcsém és Nagy Imre pedig Tari Istvánnal vívott. Mégis rábólintottak, aztán az olimpián, amikor megtorpantam a vívásban, elővették. Közölték vele, hogy ha már kihozták, csináljon valamit… Odajött hozzám, azt mondta, szerinte tudom, mit kell tennem, de csináljunk úgy, mintha tanácsokat adna. Úgy csináltunk, én újra belelendültem, és mindenki megnyugodott. Mi pedig jót röhögtünk.

– Futásban dőlt el az olimpiai bajnoki címe.     
– Igor Novikovval álltam nagy versenyben, kitűnő futó volt. Utánam indult, tehát tudta, én hol tartok a pálya egyes részein. A taktikám az volt, hogy az utolsó, 300 méteres durva emelkedőre Igor elfáradjon, úgy futottam, hogy azt érezze, be tudja hozni az előnyömet. Bejött a tervem. A célból hordágyon vittek el, oxigénsátor, meg minden. Amikor berontottak a magyarok, hogy nyertem, felültem és felkiáltottam: „Ha kell, újra lefutom!”

– Nagyon együtt voltak hárman, Balczóval és Mónával?     
– Mexikóváros előttig igen. Akkor megtört valami… Hosszú történet, legyen elég annyi, hogy kaptunk egy levelet a nemzetközi szövetség főtitkárától, akivel baráti viszonyt ápoltunk – a felesége magyar volt –, Wille Gruttól, kíváncsi volt a véleményünkre az olimpiai futópályával kapcsolatban. Balczónak címezte, de hármunknak szólt, ám ez csak véletlenül derült ki. Az olimpián még vitt minket a lendület, de az volt az utolsó közös versenyünk.

– A mexikóvárosi olimpiai arany után nem lett válogatott kerettag.     
– Látták, hogy vezér vagyok, nem számított, hogy jó-e vagy rossz, az volt az indok, hogy „Túl sokat pofázik ez a Török…” Látva, hogy az addigi eredményeim nem érdekesek, abbahagytam az öttusázást, s belevetettem magam az ügyvédi hivatásba.

– Igaz, hogy utcáról nem fogadott ügyfelet?     
– Igaz. Kézről kézre adtak, személyes kapcsolatokon át alakult ki az ügyfélköröm. Szerencsém volt, akkoriban kezdődtek a lakótelep-építés miatti kisajátítások Rákospalotán, Újpesten, Zuglóban, lehetett produkálni, hiszen az állam mindig alacsony árakat állapít meg. Matúz bácsinak hívták az első ügyfelemet, ő tekintély volt a környeze-tében, így aztán jöttek sorban az emberek.

–  A montreali olimpia után, 1976-ban lett az öttusázók szövetségi kapitánya. Nem mindenki örült neki.     
– Rengeteget ütköztem a klubedzőkkel, a versenyzőim sem voltak kibékülve velem, de nem érdekelt. Igazam volt, meg aztán egy edzőt nem kell szeretni, csak vakon követni. Megjegyzem, az eredményért én feleltem, a versenyzőimnek pedig nincs rossz szájízük, ha visszagondolnak a velem való munkára. Elvégre bejárták a világot, voltunk a Karib-szigeteken, Puerto Ricóban, Hawaiin, Acapulcóban, csak ami eszembe jut. Úgy véltem, hogy a luxus tartást ad, önbizalmat, aki dolgozik, legyen része benne, ha el tudom intézni. El tudtam.

– Úgyszólván mindent.     
– Erős voltam, még azt is el tudtam érni, hogy a sokat akadékoskodó Gál főtitkárt leváltsák. „Vagy ő, vagy én!” – mondtam a sporthivatalt vezető Buda elvtársnak, aki szörnyülködött, azt nem lehet, nagy pártember… Aztán néhány nap múlva hívott, hogy rendben, Gál elvtárs megy.

– A korszak csúcsa az 1988-as szöuli olimpia volt.     
– Korábban pedig Mizsér Attila vb-aranyérme 1985-ben Melbourne-ben, valamint a csapaté 1987-ben Moulins-ben.

–  Igaz, de Szöul… Maga volt a csoda a két arannyal.     
– Előtte meg kellett küzdenem Martinek Janiért, aki nyert egyéniben, ahogy mellette Mizsérrel és Fábián Lacival a csapat is, nekem ez volt mindig a legfontosabb.

– Mondhatni, hogy Martineket szó szerint helyrepofozta?     
– Vívásban elakadt, mondtam, szúrjon kettőt-hármat a mesterével, Kovács Bandival, de nem akart menni, azt mondta, neki úgy is jó. Kihívtam a folyosóra, lekevertem neki két pofont, és elzavartam iskolázni. Köpni-nyelni nem tudott, forrt benne az indulat, és ez elegendő volt, hogy átlendüljön a holtponton.

– Az egy évvel későbbi budapesti világbajnokság is felejthetetlen a három arannyal, ön mégis megvált a kapitányi poszttól.     
– Elég volt. Fábián Lacinak is lett egyéni aranya, tehát mindhárman – Fábián, Martinek, Mizsér – voltak a világ legjobbjai, együtt is a csúcsra értek, vitték annyira, mint annak idején mi. Nem éreztem magamban erőt, s ugyebár, ha nem tudsz háromévente megújulni, impulzusokat adni, nincs értelme az egésznek.

– Aztán végre elérkezett a futballhoz.     
– Az atlantai olimpiai csapatot én menedzseltem 1996-ban, 128 játékost mértünk fel, 30, 400 és 3000 métert kellett futniuk, úgy jött össze a keret. Kijutottunk, a skótok elleni sorsdöntő meccset 15 ezren szurkolták végig az Üllői úton, hóban-fagyban. Utána megpályáztam az MLSZ elnöki posztját, de 1998-ban Kovács Attiláé lett – vitte, amire vitte.

– Nem adta fel, mindmáig csatázik a labdarúgás jövőjéért.     
– Segíteni akarok, de nem engedik. Fantasztikusan zár össze a közeg, pedig én csak azt szeretném, hogy fizikai téren rendben legyenek a srácok. Vannak felméréseim az utánpótlásról, az azért nem megy, hogy öt év alatt nem fejlődik a gyerek. Meg aztán a labdarúgás fizikai sport, a mozgáskoordinációt, a reakcióidőt, a rajtsebességet, a döntéseket meghatározza a fizikum. De tényleg nem adom fel, most ostromlom a hivatalokat az elképzeléseimmel, megnyugtat, hogy Marco Rossi szövetségi kapitánnyal teljes egyetértésben beszélgettünk a témáról.

– A részletekre nem kérdezek rá, mert akkor – tudom – még hetekig beszélne róluk, inkább megkérdezem: szerencseszáma a 90?     
– Nem. A 3-as az. Mert augusztus 3-án születtem, december 3-án van a névnapom, az első házasságomból három gyerekem született, életem lényeges pontjai a család, a sport és az ügyvédi munka, a legújabb rendszámom 039.

– És a 90 is éppen háromszor 30.     
– Na látja!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 2-i lapszámában jelent meg.)