Tudni akarja, mit miért csinál – interjú Enyingi Patrikkal

– Huszonnégy volt januárban, de csak hat éve kezdett el atletizálni. Mi történt önnel élete első 18 esztendejében?     
– Gyerekkoromban fociztam, jó volt a társaság, én pedig mindig is szerettem csapatban játszani. Több mint tíz évig futballoztam különböző klubokban, de valamiért nem lett belőlem kiemelkedő labdarúgó, a Vasas Akadémia válogatóján is éppen lecsúsztam. A képességeim megvoltak, erőben, gyorsaságban és állóképességben is az átlag fölé emelkedtem, de ebből valahogy mégsem tudtak kihozni valamit az edzők. Hiányzott egy kis plusz.

– A labdával is barátságban volt?     
– Voltak nálam ügyesebbek, de egyáltalán nem voltam ügyetlen. Későn érő típus vagyok, abból a szempontból is, hogy eldöntsem, mit szeretnék csinálni, sokáig hiányzott belőlem a tudatosság. Amikor gimnáziumba kerültem, az első két évben még fociztam, inkább már csak szórakozásból, mert jól éreztem magam a srácokkal, de közben magával ragadott az edzőtermi munka, nagyon rápörögtem, éjjel-nappal ezzel foglalkoztam. Néha a konditeremből mentem át a másfél órás fociedzésre, azt hiszem, még a góllövőlistát is vezettem abban a félévben. Érdekes, hogy a foci amúgy sohasem kötött le, nem követtem, a Real Madridnak főleg Cristiano Ronaldo miatt szurkoltam, tetszett, ahogy dolgozott, hogy elsőnek ért oda az edzésre és utolsóként távozott.

– Az atlétika még mindig nem került a képbe…     
– A gimnázium utolsó évében a tesitanárom megkérdezte, kinek van kedve diákolimpiára menni. Engem érdekelt, bár semmit sem tudtam az atlétika világáról, de utána azt mondták, ügyes és gyors vagyok, menjek le edzésre. Fél évig párhuzamosan ment a focival, de tudtam, ez sokáig nem tartható, választanom kell. Úgy voltam vele, kipróbálom az atlétikát, mert mondogatták, hogy tehetséges vagyok, látják bennem a potenciált, amit nem egészen értettem, hiszen mégiscsak 18 éves voltam, majdnem felnőtt, és csak néhány hónapja atletizáltam.

– Aztán gyorsan beindult a karrierje?     
– Eleinte kisebb versenyeken indultam, de azt sem tudtam, hogyan kell beállítani a rajtgépet. Három-négy hónapnyi edzés után elindítottak egy felnőttversenyen négyszázon, amit szerintem addig nem is futottam le még egyben. Emlékszem, a call roomban kérdezgettem a többieket, hogyan kell futni a négyszázat, és az egyik srác tanácsolta, hogy kezdjek gyorsan, aztán szép lazán folytassam, semmi görcsösség, tartsam a tempót, és a végén mehet, ami marad. Pontosan így csináltam, és meg is nyertem a futamot, önkívületi állapotban értem be, úgy kellett felkaparni a földről. Mindenki kiabált, én nem is értettem, minek örülnek, és akkor mondták, hogy a remek időmnek.

– Ez másnak is feltűnt?     
– Másnap vagy harmadnap edzésen közölték, hogy bekerültem a korosztályos válogatottba, és néhány hét múlva lesz egy négy nemzet közötti viadal. Amúgy éppen lecsúsztam a szintteljesítésről az U20-as Európa-bajnokságra, az idő alapján meglett volna. A válogatott versenyen viszont indultam a váltóban, és nagy dolognak éreztem, hogy képviselhetem a hazámat. Egyéniben is rajtoltam kétszázon, a 4x400-as váltót pedig én kezdtem, kérdezgettem is a mellettem álló a cseh srácot, mennyit tud, megmondta, én meg csak néztem, hogy itt akkor nagyon el leszek verve. Egyébként szerintem jól sikerült az a verseny is, hoztam, amit tudtam. Valahogy így kezdődött az atlétikai pályafutásom…

– Mindig mozgékony volt?     
– Kiskoromban lakóparkban, zöld környezetben laktunk, a hasonló korú gyerekekkel reggeltől estig futkároztunk, bicikliztünk, nem volt megállás, szinte alig voltunk otthon – nem úgy, mint a mai gyerekek, akiket beszippant az internet világa. Mindig szerettem sportolni, és nagyon gyorsan ráéreztem az új mozgásformákra, megnéztem, és szinte egyből vissza tudtam adni, amit kértek tőlem, vagy amit a sportág megkövetelt. A fociban egyébként sokszor bosszantott, hogy nemcsak azon múlt a siker, én hogyan teljesítek, hanem másokén is, akik nem mindig tették oda magukat százszázalékosan, és vágytam is arra, hogy csak az számítson, amit én adok bele, ezt az érzést az atlétika megadja. Az időeredményed pontosan azt tükrözi vissza, amire abban a pillanatban képes vagy.

– Az atlétikában megtalálta azt a pluszt, ami a fociban nem volt meg?     
– Igen, de amikor fociztam, még kisgyerek voltam, nem értettem, mit miért kell csinálni, csak az edzőmre tudtam hagyatkozni. Az atlétika már sokkal tudatosabb volt, utána nem sokkal kerültem be a Testnevelési Egyetemre, ahol megkaptam az útmutatást, egyre több tudást szereztem, a tanárok is támogattak, és amúgy is fogékony voltam. Ez az időszak sokat segített abban, hogy ma atlétaként az legyek, aki vagyok. A mai napig motivál, hogy pontosan tudjam és értsem, mit miért csinálok. Szeretem látni az összefüggéseket – hogyha ezt beleteszem, akkor ezt fogom visszakapni.

– Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy versenysportoló lesz?     
– 2019-ben és 2020-ban versenyezgettem ugyan, de a szabadtéri szezon után simán elmentem nyaralni. 2021-ben más lett az edzőm, akkor láttam meg igazán, milyen a profi sportolói élet, mit jelent atlétának lenni, de még akkor is gyerekcipőben járt ez az életemben. Akkor voltam először csapat Európa-bajnokságon a bulgáriai Sztara Zagorában, akkor már az új edzőmmel dolgoztunk, egyre javult az időm, bementem 48 másodperc alá négyszázon. Nem sikerült időben teljesítenem a 47.60-es szintet az U23-as Európa-bajnokságra, nem is vittek ki a csapattal – egy hétre rá 47.1-et futottam… Valószínűleg lekerült rólam a nyomás. A következő fedett pályás szezonban is nagyon jó formában voltam, de fáradásos törést szenvedtem a lábfejemben, ami miatt szinte az egész 2022-es évet ki kellett hagynom. Az első igazi mélypont volt.

– Meg kellett műteni?     
– Szerencsére akkor még nem, helyrejött, elkezdtünk edzeni megint, következett a hazai világbajnokság, én pedig nagyon rápörögtem, hogy szabadtéren 46 másodperccel kezdődő időt fussak. Úgy voltam vele, hogy utána nyugodtan abbahagyhatom az atlétikát, kihoztam magamból, amit tudok. Éreztem, hogy képes vagyok rá, és sikerült is, a fedett pályás országos bajnokságon betegségből felépülve próbáltam tartani a lépést a remek formában lévő Molnár Attilával, mentem vele, ameddig csak tudtam, a végén még rá is tudtam tenni egy lapáttal, mögötte értem be másodiknak 46.8-as idővel. Elképesztő volt, alig hittem el, hogy egy hétig lázas voltam, fájt mindenem, erre ilyen eredményt érek el, szinte a semmiből. Az előző kérdésére visszatérve: nálam ott és akkor lett a legfontosabb az atlétika, olyanná vált, mint valami függőség, egy érzés, amit újra és újra át akarsz élni.

– Műtét miatt kellett kihagynia a két évvel ezelőtti budapesti világbajnokságot. A korábbi sérülése újult ki?     
– Három edzőtábort nyomtunk végig, kétszer voltunk Cipruson, úgy gondoltuk, szabadtéren akár 46 másodperc alá is be tudok menni. Az utolsó edzőtáborban elkezdett fájni a lábam, ugyanott, mint korábban, be volt gyulladva, de nem álltunk le, nekem akkor nem is lehetett azt mondani, hogy vegyek vissza és kicsit nyugodjak meg. Minden edzésen elmentem a falig, és az edzőm sem próbált meg visszatartani. Amikor hazajöttünk, az MRI-vizsgálat után azt mondta az orvos, hogy meg van repedve a csont a lábfejemben, csak a saját felelősségemre erőltethetem, a fájdalomtűrő-képességemnek megfelelően, de szerinte inkább pihentetni kellene, mert ha ezt ilyen tempóban folytatom, nem biztos, hogy a csont kibírja a világbajnokságig.

– Visszavett?     
– Dehogy! Edzettem tovább, azt gondoltam, nekem ne mondja meg senki, mennyit bírok, majd én érzem. Fájt, de megállíthatatlannak véltem magam, és még elmentem versenyezni Görögországba, ahol 46.6-os egyéni csúcsot futottam, de az első ötven méter után brutálisan belenyilallt a fájdalom a lábamba, végigfutott az egész testemen, az adrenalin vitt be a célba. Amint átértem a célvonalon, léptem kettőt, és éreztem, hogy nagy a baj. Már menni is alig tudtam, a lábfejem teljesen bedagadt, jobban, mint azelőtt bármikor.

– Ezzel el is úszott a budapesti világbajnoki szereplés?     
– Visszamentem az orvoshoz, bevallottam neki, hogy a tanácsa ellenére Görögországban versenyeztem, erre azt mondta, hogy a csont kettétört, és vagy begipszelik és megvárják, amíg összeforr, ami nagyon sok idő, vagy összecsavarozzák, és akkor valamennyivel kevesebb. Akkor még kivártam, mert júliusban volt az U23-as Európa-bajnokság, és latolgattam, hátha el tudok indulni a váltóval, edzegettem tovább, de már nagyon fájt a lábfejem, elértem a tűréshatárt. Az U23-as Eb-re végül csak azért nem mentem ki, mert nem voltam benne biztos, hogy végig tudom futni a négyszáz métert, és nem akartam kiszúrni a váltó tagjaival. Inkább vállaltam a műtétet.

– A váltóban egyébként van rivalizálás?     
– Egyéniben igen, de a váltóban nincs, mert együtt kell dolgoznunk, nincs mese, nincs duzzogás. Ott nemcsak magadért kell a legjobbat nyújtanod, hanem a csapatért és az országért.

– Korábban azt mondta, a fociban nem szerette, hogy nem csak önön múlik a teljesítmény. A váltóval nem ugyanez a helyzet?     
– Nehéz összehasonlítani, egyrészt az időtartam miatt, az egyik kilencven perc, a másikban pedig a másodperc törtrésze alatt kell döntéseket hozni. Utóbbi felfrissít, még akkor is, ha nagyobb a stressz, mert a többiekért is felelős vagy, és egy rontás után nem csak annyi történik, hogy magammal és az edzőmmel megbeszélem, hol szúrtam el. Amúgy szerintem jól kezelem a stresszt, már vagy öt éve dolgozom a pszichológusommal.

– Miért kezdett el sportpszichológussal dolgozni?     
– Mindig érdekelt a pszichológia, az önfejlesztés, amit az egyik óra után elmondtam a tanáromnak, aki javasolta, hogy menjek el hozzá egy-két alkalommal, hogy lássam, milyen. Egyébként ezután két hónappal kezdtem el csak atletizálni, úgyhogy később abban is segített. A mai napig hozzá járok, az élet minden területéről beszélgetünk.

– Hogy viselte, hogy nem indulhatott a hazai vébén?     
– Teljesen összetört, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. De azt is éreztem, ennél több van bennem, ami elképesztő erőt adott. Több volt ez, mint egyszerű motiváció, úgy voltam vele, csak azért is visszajövök és megmutatom. És nemcsak a váltóban akartam ott lenni, hanem egyéniben is. Az edzéseken áttörtem a határaimat, és senki sem tudta azt mondani, hogy álljak le, vagy vegyek vissza. És amúgy nem is kellett, mert okosabban dolgoztunk. Abban az évben klubot váltottam, a MATE-GEAC sportolója lettem. 

– Az új lett az edzője is, Körmendy Katalin.     
– Megkerestem 2023 őszén, leültünk kávézni, én térdig be voltam gipszelve, mankóval közlekedtem, és megkérdeztem, hogy tudna-e vállalni. Végül igent mondott. 2022-ben volt egy fáradásos törésem, egy évre rá megműtöttek, nem akartam még egyszer ugyanabba a folyóba lépni. Új edzőre volt szükségem, aki más perspektívából látja a dolgokat, és megmondja, mikor menjek előre, mikor fékezzek. Mert én elmegyek a határig, de van, amikor igenis vissza kell húzni.

– A madridi csapat Eb-n 44.84 másodpercet futott, és beállította Molnár Attila országos csúcsát. Meglepődött az eredményen?     
– Biztos voltam benne, hogy tudok 45 másodperc alatt futni, de nem gondoltam, hogy ez már Madridban sikerül. Előtte futottam Németországban 45.2-t, és mostanra egyre inkább ráéreztem, hogyan kell a négyszázat teljesíteni.

– Mennyit lehet ebből még faragni?     
– Idén stabilizálódnia kell a 45 körüli időnek, és egy hosszabb alapozás után tovább lehet lépni. Most meg kell tanulnom egyéniben is ott lenni, nagy nevekkel futni, felnőni a feladathoz, és utána megint új célokat kitűzni. Ez a 44.84 könnyebbséget adott, mert a tokiói világbajnokságra nyugodtan készülhetek, nem kell indulnom itt-ott csak azért, hogy kiharcoljam a kijutást.

– A magyar atlétika szempontjából jól jöhet a rivalizálás négyszázon. Önök is húzzák egymást?     
– Ha egy külföldi atléta jót fut, annyira nem motivál, mert nem kézzelfogható, de ha egy magyar futó, akivel, mondjuk, együtt edzel, együtt edzőtáborozol, az már igenis ösztönöz. Ha ő megcsinálja, akkor nehogy már én ne tudjam! Molnár Attilával biztos, hogy jó értelemben húzzuk egymást, szerintem őt is motiválja, de engem biztosan, hogy több és jobb akarjak lenni.

– És ehhez most már megvan a tudatosság?     
– Fontos az önismeret, az önfejlesztés, nagyon szeretek pszichológiai könyveket olvasni. Szeretem tudni, mit miért csinálok, egy szituációban miért reagálok így vagy úgy, hogy minél többet tudjak meg a viselkedésemről. Az életem egy pörgés, szeretem, hogy szinte minden pillanatom be van osztva, de kell, hogy néha megnyugodjak, visszataláljak önmagamhoz. És utána újra jöhet a pörgés. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. július 25-i lapszámában jelent meg.)