Elérhető meglepetés – Thury Gábor publicisztikája

TALÁN MAGUNK SEM gondoltuk, hogy megérjük: 1978, 1982 és 1986 után a magyar labdarúgó-válogatott sorozatban harmadik alkalommal résztvevője nagy tornának; akkor a vb-ken vettünk részt, a 2016-os és 2021-es Európa-bajnokságot követően 2024-ben is jelen leszünk a kontinens legjobbjai között. Felvetődik a kérdés, tekinthetünk-e annyira optimistán a németországi esemény elé, mint ahogy 1986-ban Mexikó előtt – hogy aztán jöjjön a kijózanító pofon, a 6–0-s irapuatói vereség a Szovjetuniótól…

Röviden érdemes áttekinteni, milyen reményekkel utaztunk az említett világbajnokságokra, illetve a közelmúltban a kontinensviadalokra. Valamennyi esetben túlzott volt-e a várakozás, és nem is gondoltunk rá, hogy szembejön a valóság? Ez persze elsősorban a vb-kre érvényes. Az 1978-as argentínai torna előtt lemaradtunk az 1970-es mexikói és az 1974-es NSZK-beli eseményről is, ’78-as reményeinket viszont az is táplálta, hogy csoportunkból a szovjetek testén keresztül jutottunk ki Argentínába, ami elsősorban lélektani, semmint szakmai pluszt jelentett.

Dél-Amerikában nem volt ördögtől való gondolat, hogy a házigazdákkal szemben meglepetést szerezhet Baróti Lajos csapata: noha César Luis Menotti együttese esélyesnek számított, 1976 tavaszán 2–0-ra győzött ellene válogatottunk a Nép­stadionban, másrészt a feszült argentin belpolitikai helyzet rátelepedett az első mérkőzések amúgy is nyugtalan hangulatára, és persze a házigazdát nyomta a szurkolói elvárás is. A 83. percig tartottuk magunkat, aztán Bertoni győztes gólját követően a portugál António Garrido játékvezető kiállította Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort. Ezt követően esélyünk sem volt az olaszok és a franciák ellen, Argentína pedig utóbb világbajnok lett, Olaszország a bronzmeccsig jutott.

Négy évvel később Mészöly Kálmán csapata jó rajtot vett Salvador ellen, a 10–1-es sikerbe talán kicsit bele is szédültünk, elhittük, hogy a címvédő argentinok ellen is lehet esélyünk. Nos, nem volt, 4–1 oda, a 21 éves Diego Maradona pedig villogott. De nem volt minden veszve, ha nyerünk a belgák ellen, továbblépünk a csoportból. Az 1–1-es döntetlen a búcsút jelentette, maradt a sovány vigasz, hogy Kiss László csereként beállva Salvador ellen nyolc perc alatt ért el mesterhármast, ami máig világrekord. Argentína és Belgium a középdöntőben vérzett el.

Az 1986-os tornára már Mezey György vezette ki az együttest, a szovjetektől elszenvedett 6–0-s vereség demoralizálta futballistáinkat, a Kanada elleni győzelem (2–0), s a franciáktól a sima vereség (0–3) azt eredményezte, két ponttal és 2–9-es gólkülönbséggel lemaradtunk a csoportharmadikok versenyében. Uruguay például szintén két ponttal és 2–7-es – Dániától 6–1-re kapott ki – differenciával nyolcaddöntős lett. Ha a három csoportmérkőzésünk mindegyikén szerzünk még egy-egy gólt…

Nem gondoltuk, hogy a kontinensbajnokságot figyelembe véve 44, a legutóbbi vb-szerepléstől számítva 30 évet kell várni, hogy a magyar válogatott rangos tornán vegyen részt. Az eltelt időszakban a honi futball iszonyatos mélységeket járt meg, a 2016-os Eb-selejtező nyitányán az északírektől itthon elszenvedett 2–1-es vereség Pintér Attila szövetségi kapitányi állásába került, a Hertha utánpótlásedzője, Dárdai Pál vette át a válogatottat, a Finnország elleni idegenbeli Eb-selejtezőig ő ült a kispadon, ám német klubja visszarendelte Berlinbe, Bernd Storck követte a poszton, akivel legalább a pótselejtezőt érő harmadik helyre odaértünk. A legjobb csoportharmadik, Törökország kijutott Franciaországba, a további nyolc csapat oda-vissza vágós rendszerben játszott, Norvégiát Oslóban 1–0-ra, a Groupama Arénában 2–1-re győztük le, Dzsudzsák Balázs meghatódva, a könnyeivel küszködve örült az Eb-részvételnek.

Franciaországban nem kerültünk nehéz csoportba: Ausztria, Izland és Portugália közül csupán utóbbi tűnt legyőzhetetlennek, Izlanddal persze óvatosak voltunk, mert 1992-ben, ’93-ban és ’95-ben is kikaptunk tőle vb- és Eb-selejtezőkön… A „sógorokra” meg azt mondtuk, régen nem játszottunk velük – volt időszak, amikor évente kétszer megmérkőztünk –, a régi időkre emlékezve minimum döntetlent reméltünk. Szalai Ádám és Stieber Zoltán góljával 2–0-ra nyertünk, az Izland elleni 1–1-hez az északiak öngólja kellett, így csoportelsőként vártuk a Portugália elleni mérkőzést, 3–3 után az újkori futball-legendárium szerint Cristiano Ronaldo a gólja után egy kézmozdulattal jelezte Guzmics Richárdnak, hogy jó az iksz… A nyolc közé jutásért a belgák 4–0-ra elsöpörték a már fáradt magyar csapatot. Válogatottunkat tízezrek kísérték el – anno a Kádár-rendszerben IBUSZ-csoportokkal el-el lehetett utazni külföldi mérkőzésekre, igaz, nyugatról a kiutazók legalább fele nem tért vissza… –, ez sohasem látott emocionális pluszt adott a válogatottnak. Tény, a kinti meccseken futballistáink szinte hazai pályán érezhették magukat. Itthon pedig emberek tízezrei lepték el a Nagykörutat, felmászva a villamosmegállók esővédőinek tetejére.

Feltehető a kérdés: mire fel lelkesedtünk? A válasz nagyon egyszerű: együttesünk olyan élményt adott szurkolóinak, mint egykor az Aranycsapat vagy később Albert Flórián, Bene Ferenc, majd Nyilasi Tibor és Törőcsik András nemzedéke. Addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába az utca emberét, lám, tényleg igaz, amit apáink, nagyapáink emlegettek a nagy elődök kapcsán. Szó szerint tapinthatóvá, kézzelfoghatóvá vált a sport és ezen belül a labdarúgás közösségépítő ereje, mi több, az 1990-es rendszerváltozás óta a sportág – leszámítva talán a Ferencváros 1995-ös Bajnokok Ligája-szereplését – első nemzetközileg elismert eredményét érte el. Nem beszélve arról, hogy a franciaországi stadionokban találkozott honi, felvidéki, délvidéki vagy éppen erdélyi magyar. Némiképpen patetikusan fogalmazva, mi ez, ha nem nemzetegyesítés – „kicsiben” persze –, a nemzeti identitás erősítésének legjobb terepe.

A következő kontinensbajnokságra is pótselejtezőn kvalifikált a válogatott, a kispadon 2018-tól már a Bp. Honvéddal 2017-ben bajnokságot nyerő Marco Rossival. Mondjuk úgy, noha a Nemzetek Ligája C-osztályában izmosodott a csapat, Eb-selejtezőcsoportunkból Horvátország és Wales jutott ki, Szlovákia és Magyarország pótkvalifikáción vehetett részt. A lényeg, hogy Bulgária (3–1), majd a koronavírus-járvány miatt zárt kapus mérkőzésen Izland (2–1) legyőzésének köszönhetően mehettünk az Eb-re, amelynek tizenegy város – közte Budapesten a Puskás Aréna – adott otthont. Az olasz szakvezető keze alatt igazi csapat épült, a válogatott szereplését bemutató filmet nézve pedig az öltöző világába is betekinthettünk, aminek nemcsak az volt a pozitívuma, hogy megismerhettük a kulisszatitkokat, de leszámolhattunk a labdarúgókat még az évezred elején is körülvevő negatív megítéléssel: a csapatkapitány Szalai Ádám – aki a 2013-ban a hollandoktól elszenvedett 8–1-es vereséget követően igen élesen vetette fel: a honi utánpótlás-nevelés ismeretében egyáltalán mit vár(hat)tunk Amszterdamban? – az Izland elleni találkozó szünetében, amikor az ellenfél még 1–0-ra vezetett, olyan motivációs beszédet tartott, amelynek hatására még a tévé előtt ülő nézők is felpattantak volna, hogy átmenjenek a falon is. Aztán a halálcsoportnak hitt négyesből (Portugália 0–3, Franciaország 1–1, Németország 2–2) úgy vágtunk neki a németek elleni meccs utolsó tíz percének, ha marad az állás, mi jutunk tovább, de Leon Goretzka másként gondolta…

Ám ha 2016-ban arra voltunk büszkék, hogy magyarok tízezrei szurkoltak a helyszíneken, a Puskás Arénában rendezett magyar vonatkozású találkozókon (Portugália, Franciaország) szívmelengető volt látni, gyermekeink nem Lionel Messi vagy Ronaldo mezében feszítenek, hanem a magyar példaképekében. Igen, példaképekében, mert ez is hozadéka a jó futballnak: a sportág tömegesítésében a válogatott jó szereplése döntő tényező.

A 2024-es Európa-bajnokságra csoportelsőként kvalifikáltak Szoboszlai Dominikék, kilenc topligással játszanak Németországban. A korábbi csoportokkal összevetve a 2016-osnál nehezebb, a 2021-esnél könnyebb ellenfélnek ígérkezik Svájc, Németország és Skócia. Mégsem lehet azt mondani, hogy kötelező a továbbjutás a csoportból. Nagyon bízom abban, amit Szoboszlai Dominik mondott a szurkolók körében, miután lehajtott egy stampedli pálinkát: szeretnénk meglepetést szerezni.

Függetlenül a Liverpool középpályásától, jómagam a negyeddöntős szereplést már abba, ám nem az elérhetetlen kategóriába sorolnám.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!