Az aranykorszak küszöbén – Kovács Erika jegyzete

A PÁSTOK MELLETT állni, ott izgulni, idegeskedni, szorítani nem embernek való „műfaj”, szoktam mondogatni, a sportágban lévők meg rendre mosolyognak a megjegyzésemen – nem kell ehhez az sem, hogy egy hozzád nagyon közel álló fogjon pengét (volt ilyenben is részem, sokszor, na, az tényleg nehezen bírható…), elég, ha olyan köt be, aki különösen kedves a szívednek, akinek a sikerét nagyon óhajtod.

Akit olyan nagyon szeretnél ott látni a dobogó tetején.

Egy-egy kiélezett asszó során a páston lévők mellett „idegállapotba” kerülnek a pást közelében állók is, akik persze még csak véletlenül sem állnak egy helyben. És csendben sincsenek…

Kivéve, ha az illetőt Dancsházy-Nagy Tamásnak hívják. A férfi párbajtőr-válogatott vezetőedzőjét öröm nézni a legnehezebb szituációkban is (már persze ha egyáltalán eszébe jut az embernek az izgalom közepette a nézelődés…), nemigen látott még olyat a világ, hogy a mestert bármi is kibillentse végtelen nyugalmából – olyat meg aztán végképp nem jegyzett fel senki, hogy őt kiabálni hallja.

Ezért vagy sem (a válasz tulajdonképpen mindegy is), kezd átalakulni bennem az évek során „megtanult” viselkedésforma: a párizsi olimpián a férfi párbajtőrcsapat versenynapján engem is megszállt a nyugalom – még a döntőben sem jött elő a korábban már-már megszokott izgalom.

Valahogy minden olyan egyértelmű volt: a páston küzdő négy nagyszerű ember, Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid és Siklósi Gergely tulajdonképpen magától értetődő módon varázsolt. A nyugalom szobra, a rendíthetetlen Dancsházy-Nagy Tamás meg szavak nélkül vezényelt. Ez az öt ember olyan közösséget alkot, amelyik ritka kincs manapság – a sportban is, de az élet bármely területén nehezen találni ennyire egy irányba húzó társaságot.

Egy olyan csodacsapat formálódik (igen, még a párizsi arany ellenére is csak formálódik!) a szemünk láttára, amelyiket amellett, hogy meg kell becsülnünk, figyelnünk is érdemes. A páston és azon kívül is. A srácok mindegyike bajnok – már most azok mindannyian, pedig még csak az út elején járnak.

Eddig is kézen fogva jártak, nincs kétségem afelől, hogy ezentúl is ezt teszik: olyan erő lakozik ebben az ötösben, hogy azt még a nézőtéren szurkoló sportrajongó is érzékeli. Vajon mit érezhet a páston velük szemben lévő…?

Ez persze legyen az ellenfél baja, a miénk maradhat az öröm, a remény: a kapu már kinyílt, ott állunk, de elsősorban a fiúk állnak ott az (újabb) aranykorszak küszöbén.

Izgatottan idegeskedve, feszültségekkel telve, mindegy is. Jöhet ez az érzés is, mindegy, vállaljuk azt a bizonyos „nem embernek való” állapotot is, hiszen közben érezhetünk mást is.

A kiváltságosságot.

Merthogy a szemünk láttára íródik a történelem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!