A pólóvilág tetején – Ballai Attila publicisztikája

MINDEN MEGNYERHETŐ TRÓFEÁT besöpörtek a Ferencváros (férfi) vízipólósai. BL-t, magyar bajnokságot és kupát az idén is, csakúgy, mint tavaly. A legrangosabb klubtornán 2019 és 2024 után harmadszor diadalmaskodtak, első magyar csapatként voltak képesek címvédésre, egyben triplázásra. Az OSC és a Vasas két-két, az Újpest, a Honvéd és a Szolnok egy-egy BEK-, illetve BL-serlegét is ide számítva tizedszer emelkedett magyar egylet Európa, ezzel a világ élére.

Az FTC 2018 óta monoton halmozza a bajnoki aranyakat – „sortörésként” 2021-ben a Szolnok, 2020-ban pedig a Covid „győzött” –, 2019-től fogva állandó résztvevője a BL egyszer négyes, másszor hatos, olykor nyolcas végjátékának, az idei volt a huszonhetedik hazai ob I-es elsősége, e tekintetben most előzte meg a huszonhatnál 1995-ben lehorgonyzó Újpestet.

Az ifjabb és avatatlan pólóhívek azt gondolhatnák, a Fradi egyeduralma a természet rendje, olyan törvényszerűség, mint az, hogy keleten kel a nap. Pedig nem is olyan régen még nem így volt, nagyon nem. Az 1968-as és a 2018-as bajnoki arany között lepergett fél évszázad során mindössze három első hely adatott meg a zöld-fehéreknek, és ezek éppen ritkaságuk miatt már-már sportágtörténeti kuriózumnak számítottak. Amikor 1988-ban húsz év után nyertek, a Tungsram feletti 12–6-ot – korabeli szóhasználattal tucat–féltucat – követően a Komjádi uszoda és a Blaha Lujza tér, pontosabban Juhász Károly másodtréner Akácfa utcai pizzériája között dudálós, ablakon kihajolva őrjöngős autós felvonulás rengette meg a fél várost, és ebben a játékosok mellett a szurkolók is részt vettek. A 1990-es beteljesülést a Nemzeti Sportuszoda ötvenes nyitott medencéje, a hatezer néző, a „kék égbolt, kék víz, sárga labda” idilli színkombinációja tette különlegessé (bár a Vasas elleni finálé második meccsén éppen zuhogott). Az újabb ünneplés mellett örökre emlékezetes a kép, amint időkérésnél a soros ellenfél egyik szurkolója odalopózik a fradisták közé, Szivós István vezetőedző ezt érzékeli, az illető menekülőre fogja, Szivós doktor a medenceparton üldözni kezdi, és több száz drukker üdvrivalgása mellett utol is éri. A többit hagyjuk, de a hangulatot ez az adalék is tökéletesen jellemzi… Tíz évre rá, 2000-ben a korábbi két elsőségben játékosként vezérszerepet játszó Vad Lajos elsőbálozó edzőként vezette bajnoki címre az esélyesebbnek ítélt BVSC-vel szemben a gárdát, soraiban a mostani mesterrel, Nyéki Balázzsal, az alig húszéves „Sünivel”, vagy éppen Székely „Csucsuval”, aki a második hosszabbításban aranygóllal döntött – részben talán a maga kerettagságáról is a sydney-i olimpiára. Történt mindez éppen ma huszonöt esztendeje, 2000. június 7-én.

Onnantól azonban mintha szakosztályi szinten tudatos önsorsrontás, hiteltelenítés kezdődött volna. Ennek mélypontjaként a 2012–2013-as idényben a kiesés ellen küzdött a Ferencváros. Aki nem hiszi, járjon utána, hogy 2013 tavaszán az alsóházi rájátszásban, a 12–14. helyért a Kaposvárral és a PVSK-Füszérttel küszködött a Fradi, és amikor az utolsó meccse utolsó negyede előtt a Népligetben 6–2-re vezettek a pécsiek, felrémlett a búcsú és a másodvonal képe. Huszonhárom percnyi gólképtelenségen átvergődve sikerült valahogy 5–0-s rohammal 7–6-ra fordítani és megmenekülni.

Az első felszakadt sóhajok után aztán az új klubvezetőség vadonatúj alapokra helyezte a szakágat. A korábbi pólós Nyíri Zoltán nem kertelt, csapatértekezleten kijelentette: e pillanatban annyit ígérhet, hogy lesz víz, labda és edzés, még ebéd is, de fizetés, pénz egyelőre nem biztos. Mostantól mindent megtesznek azért, hogy egyenesbe hozzák a szakosztályt, de aki ilyen feltételek mellett is vállalja, csak az maradjon. Az egyenes beszéd és az egyenes szándék hatott. Sokan maradtak, és egyre többen jöttek.

Tudatos és fokozatos építkezés zajlott. Kezdődött azzal, hogy kiválasztottak egy népszerű és hagyományos csapatsportot, amelyben megcélozható a világ teteje, és azért nem kell a „világ pénzét” feláldozni. A labdarúgás és a jégkorong természetesen szóba sem jöhetett, a férfi kézilabda sem igazán, a női már inkább, de garanciát itt sem jelent tetszőleges befektetés és klasszis szerződtetése sem – ennek ékes példája az idei tavasz. Így adódott a férfi vízilabda az akkor még huszonegy bajnoki aranyával, ami ugyancsak tekintélyes szám, különösen, hogy az első még 1910-ből származik. Nem ész nélkül igazoltak, hanem valóban erősítettek. A keret mellett szellemiséget és hitelességet is.

A 2013-as, túlélést érő 12. helyről 2014-re a kilencedikre, onnan a negyedikre kapaszkodott fel a legénység, majd a csúcstámadás előtt további erőt gyűjtött, aztán megindította a rohamot. 2018-ban a hazai, 2019-ben az európai fronton történt meg az áttörés. Innentől már ismert a bevezetőben is felvázolt sikerszéria. A magyar póló színe-java mellett olasz, spanyol, görög, szerb légiósok alkotják a jelenlegi keretet, a kiválasztáskor nemcsak klasszis pólósokat, hanem karaktereket is kerestek, akik – ez persze az FTC mellett a magyar vízilabda általános és évszázados rangjának is köszönhető – egyéb csapatsportokban elvétve tapasztalható tisztelettel és ragaszkodással szolgálják az egyesületet.

Az olasz világbajnok Edoardo Di Somma a Ferencvároshoz érkezését felidézve úgy fogalmazott, az első pillanatban lenyűgözte az atmoszféra. Nem véletlenül hosszabbított szerződést már most 2027-ig; csakúgy, mint Dusan Mandics, aki a földkerekség egyik legjobbjaként, a szerb színekben megnyert harmadik olimpiai aranyérme hatása alatt még Párizsból megindító, százkilós, csupa izom férfiembertől egészen szokatlan videóüzenetet küldött haza – azaz a Népligetbe –, a kedves fradistáinak. Kijelentette, hogy kiváltság ebben a klubban játszani, és az arannyal a nyakában hozzátette: „Ez az érem ugyanannyira a tiétek, mint az enyém. Idejöttem, és mindent megadtatok nekem.”

Köszönhetően részben az edzők ugyancsak tudatos kinevezésének. Varga Zsolt a „semmi közepén” vette át az irányítást, majd miután sikereire és ezekből táplálkozó nimbuszára alapozva szövetségi kapitánnyá lépett elő, Nyéki Balázs kapta kézbe a kormányrudat. Rezzenéstelen, zökkenésmentes váltás volt. Sőt, a legújabb BL-cím elnyerése után a Waterpolo 360 nemzetközi szakportál a minap így fogalmazott: „A Ferencváros nem csupán Európa legjobbja, hanem a modern klubvízilabdázás etalonja.”

Mondhatnánk, a határ a csillagos ég. Hát még ha az aktuális trófea magasba emelésekor nem Máltáról, hanem a Margitszigetről lehetne szemlélni a nyári égboltot. Legalábbis Budapestről, mint a győri kézilabdás lányoknak, akik a Fradi-pólósokkal megegyező napon nyerték el a maguk hetedik BL-serlegét. Az első, oda-vissza vágós finálé után hatot a final fourban, a négyes végjátékban, mindannyiszor itthon. A számos és jogos méltatásban, elemzésben, nyilatkozatban e tény gyakran elsikkad, olykor egyetlen mondatot sem ér meg, pedig aligha vitatható, hogy az ETO-nak óriási támogatás, előny és biztonság, a közönségnek pedig egyedi élmény forrása a hazai pálya. Pólóban még inkább az lehetne, hiszen a „szigeti” Hajós, annak is a nyitott ötvenese a sportág egyetemes szentélye; ezzel szemben az FTC egyszer Hannoverben, kétszer Máltán ünnepelt, kis túlzással szűk családi körben.

Az elmúlt hétvégén három csapatsportban is BL-döntőt rendeztek. Labdarúgásban Münchenben 60 ezer, női kézilabdában Budapesten 20 ezer, férfi vízilabdában, Máltán kétezer néző előtt. Ez is realitás. Ezzel is számoltak azok, akik a Népligetben alig több mint tíz éve éppen ezért pólóban tartották elérhetőnek a világ tetejét.

Most pedig onnan tekintenek lefelé, akár visszafelé is. Talán azokra az elődökre is, akik tizenkét éve 6–2-re „égtek” a Pécs ellen, de végül 7–6-ra fordítottak. Ők tették meg az első métert a csúcsra vezető úton.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!