BAKOS GÉZA 2010.07.01 11:49 Frissítve: 2014.10.22 01:43

Egy zűrös pénzmogul vette meg a Chelsea-t

Roman Abramovics orosz milliárdos 140 millió fontért vásárolta meg 2003-ban a Chelsea-t. A brit labdarúgás valaha volt legnagyobb üzletét július 1-jén véglegesítette a fiatal kora ellenére is változatos „vadkeleti" életutat bejáró olajmágnás, illetve Ken Bates, a „kékek" korábbi első embere. A patinás angol klub azóta csatlakozott az igazán nagyok közé, mágnás tulaját pedig nyugaton is beemelte a magasabb (társasági) körökbe, egyúttal a szélesebb köztudatba.

 

Szép időszak köszöntött a Chelsea-re Abramovics érkezése után (Fotó: Action Images)

Ken Bates 1982-ben egymillió fontért vásárolta meg a Chelsea-t, amely akkor másfél milliónyi adóssággal küszködött. Bár a csapat a kilencvenes évek második felében viszonylag sikeressé vált, az adósságokat is halmozta, amelyek 2003 nyarára elérték a 80 millió fontot. Roman Abramovics – aki a klubot birtokló cégben is többségi tulajdonra tett szert – nem titkoltan azt tervezte, hogy a csúcsra juttatja a nyugat-londoniakat, sokan mégis megrökönyödéssel fogadták az üzletet. A szurkolók csalódtak Batesben, míg mások az orosz pénzember hátterét tartották homályosnak. Az addigi tulaj mindenesetre megnyugtatott mindenkit, hogy marad az elnöki székben, és az is biztató jel volt, hogy az adásvétel bejelentése után a Chelsea részvényeinek árfolyama megugrott a tőzsdén.

Miután tisztáztuk az „állítmányt", azaz hogy mi is történt hét évvel ezelőtt, térjünk ki egy kicsit az ügylet „alanyára" és „tárgyára" is. Kezdjük az utóbbival. A Fulhamben található, de nevében a szomszédos (elitebb) városrészt viselő patinás londoni egylet életében az ötösök játszották a legnagyobb szerepet. 1905-ben alapították a klubot a mai Stamford Bridge Stadion szomszédságában, és 1915-ben jutott el először az FA-kupa döntőjéig. Az első igazi siker éppen félévszázados születésnapján köszöntött rá: 1955-ben bajnok lett! A következő hasonló alkalom pedig pont újabb ötven évvel később, 2005-ben érkezett el – ám egyelőre ne ugorjunk ekkorát előre.

A hatvanas években összejött mindkét rangos szigetországi kupából is egy-egy, majd 1971-ben a KEK-trófea, ám ezeken kívül sokáig semmi. Ken Bates időszaka alatt indult meg a fellendülés. Az 1994-es FA-kupa-finálé még csak kicsúszott eredmény volt, viszont Ruud Gullit játékos-menedzseri szerződtetése meghozta a szerencsét. A holland aranylabdás magával vitt más klasszisokat is, akikkel 1997-ben végre ismét sikerült a kupadiadal. A Chelsea egy másik külföldi sztárja, Gianluca Vialli következett a kispadon, ő pedig Ligakupát és KEK-et (1998), majd FA-kupát (2000) nyert a „kékekkel", illetve az utóbbival párhuzamosan a legjobb nyolc közé jutott a BL-ben.

Az egykori csatárcsillagot egy másik olasz, Claudio Ranieri váltotta, és ő egy kupadöntőt tudott felmutatni. Ezután érkeztünk el témánk kiindulópontjához, az adósságok által kikényszerített tulajdonosváltáshoz. Itt jegyezzük meg: Batesszel kapcsolatban legutóbb azt írtuk, hogy saját szavai szerint tovább vezette a klubot – ez kilenc hónapig így is volt, ám 2004 márciusában otthagyta a fővárosiakat, majd hamarosan a Leeds United elnökeként tűnt fel, máig ő vezeti a (nehéz időszakot átélő, mélyre süllyedő) nyugat-yorkshire-ieket.

Na és honnan is bukkant elő ez a bizonyos Abramovics? Már a családi háttere és gyermekkora sem volt minden gondtól és kanyaroktól mentes, de teljes életrajz helyett koncentráljunk arra, mit csinált a saját erejéből. Az első feleségével fiatalon kötött házassága alkalmából apósáéktól kapott mintegy ezer fontot kitevő nászajándékot fektette be első „valódi" vállalkozásába (ugyanis már előzőleg, a katonai szolgálata során, majd az utcán is seftelt), és a nagy Szovjetunió ideológiailag és ténylegesen is vörösre festett kirakatától távol, a moszkvai feketepiacon parfümökkel, dezodorokkal, fogkrémmel és harisnyákkal kezdett kereskedni, 1987 decembere táján. Huszonegy éves volt ekkor, és hamarosan megduplázta, majd megháromszorozta az induló tőkéjét – ezekből a korai sikerekből merített önbizalmat későbbi, bevállalósabb ténykedéseihez.

1988-ban beköszöntött a Gorbacsov-féle peresztrojka, az enyhülés, amely a szocialista állam fokozatos felbomlásával a zavarosban halászni képes élelmesebbek számára kitűnő terepet biztosított ambícióikhoz. Abramovics a tehetsége révén néhány év alatt vagyonos lett, és a legkülönbözőbb üzletágakba fektetett be. A nagy dobást 1992-ben hajtotta végre: eltérített egy 3.8 millió dollárra becsült értékű, dízelolajjal teli vonatot. Az ügy nyomán letartóztatták, majd börtönbe is került „állami vagyon eltulajdonítása" vádjával, ám mivel az ifjú üzletember együttműködött a nyomozó szervekkel, a szállítmányt átvevő cég pedig kárpótolta az eladót, az ügyet ejtették.

Mivel jól jött ki belőle, a tapasztalatokkal is gazdagodó Abramovics a következő három évben az olaj és az olajszármazékok kereskedelmére szakosodott, majd 1995-ben a nagymenő Borisz Berezovszkijjal irányításra jogosító részesedést szerzett a Szibnyeft nevű nagy olajvállalatban. Mivel az üzletkötés után a cég értéke meredeken emelkedett, hamar sokan arra a következtetésre jutottak, hogy valójában nem dollármilliókat-, hanem -milliárdokat kellett volna fizetnie a két befektetőnek. „Hősünk" később maga is elismerte, hogy hatalmas összegekkel vesztegettek meg kormányhivatalnokokat, valamint vásároltak védelmet az alvilágtól ehhez és más ügyletek lebonyolításához.

Mire betöltötte a harmincat, Abramovics olyan jómódú lett, ráadásul remek kapcsolati tőkével, hogy bekerült Borisz Jelcin szűkebb körébe, sőt az elnök családjának invitálásra beköltözött egy apartmanba a Kremlben... 1999-ben a rettentően elmaradott távol-keleti Csukcsföld képviselőjeként beválasztották az orosz parlament alsóházába, a Dumába, majd 2000 decemberében megválasztották a Szibéria legészakibb Csendes-óceáni partjainál fekvő szegény, hideg és gyéren lakott autonóm körzet kormányzójának. A következő ciklusra is megőrizte hivatalát, amelyről végül 2008-ban köszönt le.

A nyolc év alatt egyes becslések szerint majdnem egymilliárd eurót költött saját vagyonából a térség fejlesztésére, aminek köszönhetően az egyébként alig elviselhető adottságú Csukcs AK-ban – ahová ő maga csak nagy ritkán látogatott el – sokszorosára nőtt az életszínvonal és az átlagkereset, illetve jócskán emelkedett a születések száma is. Egyes vélemények szerint mindezt nem teljesen – vagy nem csak – nagyvonalúsága és szolidaritása miatt tette, hanem mert így próbálta kompenzálni (elvileg állami feladatokat is saját zsebből finanszírozva), hogy sok vaj volt a füle mögött...

Íme a bűnlajstrom röviden, a már említett vonatlopásos ügyön kívül: zsarolás vádja (korábbi üzlettársa, Berezovszkij állítja, hogy Abramovics áron alul kényszerítette szibnyeftes részesedésének eladására), vesztegetések, valamint részvényekkel, illetve hitelekkel kapcsolatos különböző visszaélések és törvénytelen manőverek vádja. Így vagy úgy, de 2003-ban az év emberének választotta őt egy orosz gazdasági lap, amiben része lehetett a Chelsea-üzletnek is. Bár az ő vagyonát is megcsapolta némileg a világválság, a Forbes magazin idei kiadványa körülbelül 11.2 milliárdra saccolta a pénzmágnás tulajdonának összértékét, és ezzel a harmadik legtehetősebb orosz, illetve az ötvenedik leggazdagabb ember a földkerekségen.

Biztosak lehetünk benne, hogy nem volt jelentősen más a helyzet 2003-ban sem, amikor pénztől dagadó virtuális erszényével 37 évesen beállított a Stamford Bridge-re. Rögtön egy rakás játékos neve felröppent mint akit az új tulaj kinézett magának (a szurkolók által a gárda valaha volt legjobb futballistájának megválasztott Gianfranco Zola épp hazaköltözött Szardíniára, ellenben a már akkor is csapatkapitány John Terry szerződését jócskán meghosszabbították), és a milliárdos azonnal közölte: 220 millió eurót szán azon a nyáron erősítésre, mert egy hónapot sem akar elpazarolni a klubnál töltött idejéből.

Abramovics nem győzte hangsúlyozni, hogy számára nem a profit a fontos a Chelsea élén. „Az egész ügylet lényege, hogy jól szórakozzak, ez pedig sikert és trófeákat jelent" – jelezte az olaj- és alumíniummágnás, amivel reményt keltett a szurkolókban: talán mégsem csupán játékszer lesz a csapat az új gazda kezében. Az orosz hozzáfűzte, megteheti, hogy rendszeresen ingázzon Moszkva és Anglia között, ezért szeretné „fiai" összes mérkőzését élőben látni.

A világverő alakulatra vágyó, klubját elismert „elitmárkává" fejleszteni kívánó Abramovics a kispadon is csúcsminőséget szerezett volna látni, ezért Claudio Ranieri menedzser helyére kinézte Fabio Capellót. A Roma sikeredzője azonban nem érkezett, így maradt Ranieri, de a megerősített keret vele is feljavult a Premier League második helyére a megelőző negyedikről, továbbá az egyelőre megtartott szakember BL-elődöntőbe kormányozta az együttest.

A nagy fogás a Portót óriási bravúrral Bajnokok Ligája-diadalig vezető José Mourinho megszerzése volt 2004-ben: vele az első idényében újra bajnok lett a Chelsea – mint emlékszünk, kereken ötven év után ismét. (Néhány kontinentális csúcs ebből a fantasztikus évadból: a legtöbb összegyűjtött pont egy bajnoki szezonban /95/, a legkevesebb kapott gól /15/, a legtöbb győzelem /29/, a legtöbb kapott gól nélküli meccs /25/, továbbá Anglia leghosszabb, 2004 márciusától 2008 októberéig tartó hazai ligaveretlenségi sorozatának /86 mérkőzésen át/ jelentős része is.)

A portugál mester bő három évig maradt a posztján, és az Abramovics-éra sikerszériájának zöme vele született: a három PL-elsőségből kettő (mindjárt egymás után), a három FA-kupa-diadalból az első, valamint mindkét Ligakupa. Az orosz főnök nagy bánata (is) az volt, hogy a BL-beli kiugrás elmaradt – a 2008-as döntőt (melyet az MU ellen mindössze tizenegyesekkel buktak el a londoniak) egyébként már Avram Grant hozta össze a társasággal. A később, Luiz Felipe Scolari után beugró Guus Hiddink egy FA-kupát szállított, míg a Milantól érkező, jelenleg is hivatalban lévő Carlo Ancelotti idén a mellé a bajnoki koronát is hozzátette, ami az első duplázás a klub történetében, valamint munkájának köszönhetően 1963 óta először ért el Angliában száznál több bajnoki gólt egy csapat valamely idény során.

A hatalmas, szinte korlátok nélküli költekezések egy kissé felborították az addigi egyensúlyt a nemzetközi átigazolási piacon (a Chelsea felverte az árakat), az azonban kétségtelen, hogy a csapatát láthatóan szívvel-lélekkel buzdító – s ezzel a drukkerek szemében hitelesebbé váló – Roman Abramovics a „kékeket" felemelte a Premier League nagy négyesébe, amelyen belül egyedül a Manchester United veszi fel velük a versenyt hatékonyság szempontjából, a Liverpool és az Arsenal kissé háttérbe szorult.

És bár az angol elitfutballba az új évezredben sorra érkeznek a milliárdos amerikai és arab befektetők, az érthetően nyereségre vágyó törekvése mellett a labdarúgást hobbiként (is) kezelő, ahhoz őszinte szurkolói attitűddel hozzáálló Abramovics mindenképpen színfoltja is, nemcsak befolyásolója az európai csúcsfutballnak.

 

1953-ban e napon Prága érintésével elutazott Stockholmba a magyar labdarúgó-válogatott, hogy július 5-én megmérkőzzön a házigazdákkal. A küldöttség csak két repülőgépbe fért be, mert több fiatal is az együttessel ment, hogy szokja a nemzetközi találkozók légkörét. Az utazás során a légi úttól leginkább tartó három játékost (Palotást, Sándort, Czibort) a többiek ugratták, míg Puskás arról beszélt társainak és a Népsport tudósítójának, hogy nem szabad bedőlni az ellenfél – sokszor megtévesztő szándékú – panaszkodásának a számos sérültje miatt. Végül aztán a Rasunda Stadionban a mieink a második félidőben már az Aranycsapat klasszikus felállásban játszottak (Sándor Károly helyett Budai II László állt be a jobb szélre), és 2:2 után az utolsó negyedórában sikerült a maguk javára fordítaniuk az eredményt Svédországgal szemben (4:2 ide, góllövőink: Puskás, Budai, Kocsis, Hidegkuti).

1963-ban e napon a Zágráb-kupa hatcsapatos nemzetközi női kézilabdatorna második napján a magyar válogatott a mérkőzés vége előtt kapott gól miatt 6:5-re veszített a Szovjetunió ellen, így csoportjában a második helyen zárt, miután előzőleg 11:5-re felülmúlta a rendező Jugoszlávia B-csapatát. A 3. helyért aztán a házigazdák legjobbjaival kellett megvívni, és a mieink az addig nyújtott leggyengébb teljesítményükkel 8:6-ra alulmaradtak. (A végső győzelmet a Csehszlovákiát megverő szovjetek szerezték meg.) Ebben a magyar együttesben jó néhányan már ott voltak a két és fél évvel később Nyugat-Németországban világbajnoki aranyig jutó válogatottunkból!

1973-ban e napon a Tatabánya megszerezte a magyar futball 14. KK-elsőségét. A bajnokságban gyengébben szereplő Bányász (csak 11. lett) már az első mérkőzésen megalapozta a sikerét, hiszen 2–1-re nyert a bosznia-hercegovinai Zenicán. A hazai visszavágón ugyan a jugoszláv ellenfél már a 2. percben betalált, ám Lakat Károly együttese végül magához tért zavarodottságából, és a mindössze húszéves Dákai két góljával 2–1-re fordított. Az ekkoriban már nem a hatvanas (és pláne nem a harmincas) évekbeli presztízsével büszkélkedő, de még mindig jegyzett Közép-európa-kupa első helyéért járó serleget Szabó György, a tatabányaiak legendás csapatkapitánya vehette át elsőként.

1983-ban e napon a Mundialitónak nevezett ötcsapatos nemzetközi labdarúgó-klubtorna utolsó előtti fordulójára került sor Milánóban. A Flamengo 2–0-ra megverte a Penarolt – a brazilok szellemesen, az uruguayiak keményen játszottak –, míg a két olasz csapat csatájában a '82-es vb-hős Paolo Rossi nélkül felálló Juventus a szintén világbajnok Dino Zoff örökébe lépő Luciano Bodini remek védéseinek köszönhette a győzelmét az Inter ellen. Ekkor a rióiak álltak az élen, de egyértelmű volt, hogy az elsőség sorsa a Juve elleni meccsükön dől majd el. Néhány nappal később aztán a torinóiak a San Siro 80 ezres nézőserege előtt 2–1-re felülmúlták a Flamengót, góljaikat pedig két légiós, a francia Michel Platini és a lengyel Zbigniew Boniek rúgta. A harmadik helyen a Penarol végzett, míg a negyediken a Milan, miután a másik házigazdát, azaz városi riválisát, az Intert 2–1-re legyőzte Aldo Serena két találatával (Alessandro Altobelli volt eredményes a fekete-kékek részéről). A négyszer veszítő Internazionale pont nélkül fejezte be a körmérkőzéses eseményt – messze járt az idei szintjétől, amikor Európa legjobb csapata lett.

1993-ban e napon befejezte pályafutását Frank Otto, Németország legsikeresebb vízilabdázója. A 35 éves játékos úgy nyilatkozott, hogy már két éve foglalkoztatta a visszavonulás gondolata, de csak most tudta elhatározni magát. Otto 18 esztendőt töltött az NSZK élvonalában, és ezalatt több mint ezer gólt lőtt. A válogatottban 1977-től kezdve összesen 467 alkalommal szerepelt. A német póló modernkori fénykorában tagja volt az 1981-ben és1989-ben Európa-bajnoki címet szerző csapatnak, amellyel 1984-ben bronzérmes lett a Los Angeles-i olimpián.