Népsport: hetvenéves lenne Puhl Sándor

Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lett volna, ha Puhl Sándor aktív játékvezetői időszakában is lett volna videóbíró, azaz bármely általa hozott ítéletet megpróbált volna felülbírálni valaki más egy sötét szobából, mégoly meggyőző képkockák alapján. Hiszen egyik legnagyobb játékvezetői erénye kikezdhetetlen határozottsága volt. Soha, semmilyen meggyőződé­sében nem lehetett megingatni sem a pályán, sem azon kívül. Lehetetlen volt vitát, szópárbajt nyerni ellene. Mindig az övé volt az utolsó szó, és az ember végül maga is elhitte, amit kezdetben képtelenségnek tartott, ha Puhllal vitatkozott, olyan szenvedélyesen és eltántoríthatatlanul tudott képviselni egy véleményt, tulajdonképpen bármiről. A pályán nem is próbált vele ellenkezni senki. Fénykorából emlékszem olyan NB I-es meccsre, amely során egyetlenegy alkalommal sem mutatta a kezével a bedobás irányát, a játékosok maguktól, a szabályoknak megfelelően végezték el a taccsokat, s ha mégsem voltak biztosak benne, hogy hogy ki jön, ránéztek Puhlra, aki éppen csak a szemével intett, és a máskor balhés játékos maga adta át készségesen ellenfele kezébe a labdát. 

Varázslatos nemzetközi pályafutásának méltatlan megrövidülése is ennek a csökönyösségig rugalmatlan határozottságának volt a következménye. Nemhogy a még nem is létező VAR kritikáját nem fogadta volna el, de a nemzetközi szövetségekben fölé rendelt szakemberek megállapításai is leperegtek róla, ha nem értett egyet velük, sőt, tudatosan szembement az UEFA szakvéleményével, amikor utólag, írásban kellett volna felülvizsgálnia a saját döntését. 1997 őszén a Feyenoord játékosa, Paul Bosvelt oldalról csúnyán beletalpalt a Manchester United elleni BL-mérkőzésen (3–0-s MU-vezetésnél) Denis Irwin támaszkodó lábának térdébe, az ismétléseken horrorisztikus módon, természetellenes szögben hajlott meg az ír lába, hordágyon kellett levinni, a manchesteri kispad sokkos állapotban mutogatta a pár hónappal korábban BL-döntőt vezető Puhlnak, hogy piros lapot kellene adnia, a szabálytalan hollandot lecserélték, mielőtt újabb marhaságot csinál vagy valaki elégtételt vesz rajta, a kommentátorok lábtörésről, lábakat törő szörnyetegről és ugyancsak egyértelmű kiállításról beszéltek. Puhl Sándor pedig szabadrúgást ítélt, a védjegyévé vált mozdulattal elzavarta Bosveltet, és még csak sárga lapot sem mutatott föl neki. Ami még így, utólag visszanézve az esetet is nehezen érthető, az pedig különösen, hogy amikor az általános felháborodás nyomán az UEFA kivizsgálta az esetet, és Puhltól azt kérte, hogy írásban elemezze saját, szerintük rémes ítéletét, kvázi kérjen bocsánatot és állapítsa meg, hogy nagyot hibázott, amit nagyon sajnál, akkor ő állítólag azt fejtette ki részletes indoklással, hogy miért volt maximálisan igaza, amikor nem adott nem hogy piros, de még sárga lapot sem a „lábtörőnek”. Aki, mármint Bosvelt, a nagy felháborodás hatására – Puhltól eltérően – elnézést kért Irwintől, amit az el is fogadott és két hónap után egyébként újra játszott. Vagyis Puhl Sándor védelmében utólag annyit mindenképpen el kell mondanunk, hogy a viszonylag rövid rehabilitációs időszak alapján biztos, hogy sem törés, sem keresztszalagszakadás nem történt, hiába írt mindenki ezekről az első hírekben.

Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, mert egyrészt kimondva-kimondatlanul ez az eset vetett véget Puhl FIFA-játékvezetői sikersorozatának, másrészt azért, mert rendkívül jellemző arra, hogy milyen elképesztően határozottan hitt a saját döntéseiben és milyen meggyőződéssel tartott ki mellettük akármilyen tekintéllyel vagy hatalommal szemben. Még akkor sem volt hajlandó elvben sem megváltoztatni vagy legalább tévesnek nevezni a pályán hozott döntését, ha – mint ebben az esetben – a karrierje folytatása múlt rajta. Ő ott volt, közel az esethez, hajszálpontosan meg tud ítélni egy ilyen szituációt, ezret megítélt már és természetesen most is jó döntést hozott, akárhányszor, akárhányféle szögből megismétlik neki – gondolhatta.

Mondhatják, hogy nem szabad ilyen makacsnak és kompromisszumképtelennek lenni, de ő, Puhl Sándor ilyen volt. És így volt a világ legjobb labdarúgó-játékvezetője. Ez, a saját képességeibe és tapasztalatába vetett sziklaszilárd hit kellett például ahhoz, hogy a másodperc törtrésze alatt, szó szerint gondolkodás nélkül felülbírálja a partjelzőjét a világbajnoki és a Bajnokok Ligája-döntőben is. Senki sem őt hibáztatta volna, ha Romáriót elengedi lesen az iráni partjelzővel együtt, vagy ha Bozóky Imre intésére érvénytelenítette volna Karl-Heinz Ried­le gólját, ő azonban a saját érzékszerveinek hitt, mint annyiszor, és abban az elképesztően feszült helyzetben, hatalmas tétnél is simán lapot húzott 19-re, mint aki pontosan tudja, hogy huszonegye van.

De nem is jó a hasonlat, mert sohasem hazardírozott. Egyszerűen tudta a jó megoldást, függetlenül attól például, hogy mit írtak az évről évre finomodó szabályértelmezések, amelyeket vagy olvasott, vagy komolyan vett, vagy nem. Ahogyan a pontos emberre azt mondják, hogy órát lehet hozzá igazítani, úgy lehetett bízni Puhl Sándor érzékében a pályán. Nem a tudásában, az érzékében. A szabálytesztjei sohasem voltak tökéletesek, az ítéletei azonban igen.  Szemben azokkal, akik százszázalékos tesztet írtak, de nem látták, ha a megnyúlt anyagú hálón suhant át a labda és gól helyett kirúgást ítéltek (NB I-ben megtörtént eset).

Legendás ítéleteiről, trükkjeiről, meccseiről, aranyköpéseiről hosszan lehetne még írni (ideje is volna egyébiránt összeszedni mindazt, ami Puhl Sándorról, a magyar futballnak erről a sporttörténelmi léptékű zsenijéről felellhető), de elég, ha annyit mondunk, amit egyébként ő is előszeretettel emlegetett, hogy nem járt több ember a Holdon, mint amennyi előtte vb-döntőt vezetett (valóban: mindkét halmaz 12 elemű), amit most kiegészíthetünk azzal, hogy immár több magyar űrhajós járt a világűrben, mint ahányan játékvezetőként megkapták a legmagasabb presztízsű feladatot, a négyévenkénti világbajnoki döntők egyikét.

Amiként 1997-re, amikor egyébként sorrendben negyedszer és utoljára választotta meg az IFFHS a világ legjobb futballbírójának, már több volt az irigye az UEFA-nál, mint a pártfogója, úgy azt is fontos elmondani, hogy Puhl kijelölése mögött az amerikai vb-döntőre olyan hiteles és tekintélyes sportvezetők sorakoztak, mint Szepesi György, a FIFA akkor leköszönő vezetőségi tagja, Palotai Károly, a FIFA játékvezetői bizottságának tagja vagy éppen Nagy Miklós, a hazai JB-elnök. Az ő nyomásuknak is engedve, de bizonyosan Sepp Blatter FIFA-elnök hozta meg a döntést, amelyet nem is kellett megbánnia. Puhl elképesztő utat járt be szülőfaluja, a Borsod vármegyei Emőd kis parasztházától, a 15 évesen vezetett első meccse, az Ónod–Varbó megyei összecsapástól az UEFA-kupa-, vb-, BL-döntőig, Eb-elődöntőig, és egy olyan időszakban volt a magyar futball első számú sztárja (ezen okból például a sportfogadásban új korszakot nyitó Tippmix első reklámarca), amikor a futballunkban különben nem sok örömöt lelhettünk, a nagy tornákon legfeljebb a bíróink képviseltek bennünket.

Volt aztán a magyar bírók főnöke, MLSZ-alelnök, szakkommentátor, de mindig úgy éreztem, hogy miután méltatlanul, 42 évesen, idő előtt háttérbe szorították, nem tündökölhetett tovább abban a szerepben, amelyben a világ legjobbja volt, már sohasem találta igazán a helyét. Bozóky Imre MLSZ-elnökként kijárt még neki egy méltó, olasz–angol búcsúmeccset 2000 őszén, amely után Paolo Maldini és David Beckham toporgott a bírói öltöző ajtajában, hogy emlékül odaajándékozzák a mezüket a futballtörténelem egyik legkiválóbb játékvezetőjének, de mindig éreztem valami melankóliát, valami magyaros beteljesületlenséget a közelében. Amit aztán fájdalmasan korai, némiképp rejtélyes, hivatalosan a koronavírus-világjárvány által okozott halála további kérdőjelekkel súlyosbított.

Szűk körben, a nyilvánosság teljes kizárásával búcsúztatták öt éve bekövetkezett halála után, a Szent István-bazilikában, ahol három lépésre alussza örök álmát más nagyságok mellett Puskás Ferenctől, Varga Zoltántól, Grosics Gyulától, akikkel – és a magyar sport legnagyobbjaival – méltán emlegeti együtt az utókor. Legutóbb akkor jártam nála az altemplomban, amikor az FTC meccsére érkező grúz játékvezetők akarták meglátogatni Puskás Ferenc, de legalább annyira Puhl Sándor sírját. Még csak hetvenéves lenne hétfőn, igaz, ő maga csütörtökön ünnepelné a születésnapját, az 1994-es vb-döntő évfordulóján, amikor egyébként emléktáblát állítanak a tiszteletére Egerben. Élete nagy részét ott töltötte (évtizedekig dolgozott a bútoráruházban, amelynek aztán a főnöke lett és étterme is volt itt).

Nagyon megérdemli. 

Ő az egyetlen magyar, aki megnyert egy futball-világbajnoki döntőt.