Százhúsz éve született az újpesti csatárlegenda, Avar István

Mondják, a futball csodákra képes. A kaposvári kórház betegei izgatottan hallgatták 1975 augusztusában a rádióközvetítést a helyi Rákóczi SC első NB I-es mérkőzéséről, és midőn a Vasas elleni összecsapás kiélezett pillanatában, egy szabálytalanság nyomán felemelte a hangját Szepesi György, egy gyomorvérzéssel kezelt páciens, a tizenkét éve néma Pék János önkéntelenül felkiáltott a kórteremben: „Tizenegyes!” A futballban persze nincsenek csodák, hamarosan kiderült, az illető csupán némának tetette magát, valójában közönséges táppénzcsaló volt.

Az sem tartozik a szokatlan jelenségek körébe, hogy Kaposvár és a magyar labdarúgás lassan-lassan elfelejtette egykori nagy alakját, az 1905-ben született Avar Istvánt, aki az álnéma páciens megszólalásának őszén, október 25-én mutatkozott utoljára a futballközönség előtt. Aznap az egykori ünnepelt csatárcsillag végezte el a kezdőrúgást két szeretett magyarországi klubja, a Kaposvári Rákóczi és az Újpesti Dózsa NB I-es bajnoki mérkőzése előtt, a húszezer néző tapsától kísért mozzanatot a Népsport tudósítója „kedves jelenet”-ként tálalta. A helyi legenda következő említése a sportlapban már a két évvel későbbi, „Búcsú Avar Ricsitől” című cikk volt: „Négy-öt évtizeddel ezelőtt neve fogalom volt Európa labdarúgó-pályáin. Sportpályafutása Aradról indult, többször játszott a legjobb román tizenegyben. Igazán azonban Újpesten élte fénykorát. Az »életveszélyesen« lövő csatár huszonegyszer volt magyar válogatott. Avar (Auer II) István, a népszerű Ricsi negyven esztendeje búcsúzva az élvonaltól Újpestről Kaposvárra költözött, ahol játékos-edzőként a megyei bajnokságból az akkori első liga kapujáig vezette új csapatát, a Kaposvári Rákóczit. Mint edzőt külföldre is hívták, de ő Kaposvárott maradt, s tíz év óta szerényen, csendben élte nyugdíjas napjait. Törzshelye a Rákóczi-stadionban mostantól üresen marad, hiszen 1977. október 13-án meghalt.”

Pályaívének vázlatos összefoglalójaként megteszi a fenti szemelvény, szakmai „beárazását” pedig elvégezte helyettünk Hegyi Tamás kollégánk, amikor a Minden idők 50 legjobb magyar futballistája című 2011-es könyvében a 45. helyre tette Avar Istvánt, többek között Törőcsik András és Détári Lajos elé. Itt inkább azokat az érdekes, kevéssé ismert epizódokat villantanánk fel a százhúsz éve született labdarúgó életéből, amelyek a futballtörténeti munkák rövid portréiban nem kaphattak helyet. Szülővárosában töltött ifjúkoráról és aradi kibontakozásának homályban maradt éveiről például ritka részletességgel beszélt 1930-ban az Aradi Közlöny riporterének: „Emlékszem, húsvét hétfőjén lesz nyolc éve annak, hogy – 16 éves koromban – először magamra húztam az AMTE első csapatának piros-fekete trikóját. Már az első mérkőzés sikert hozott számomra, mert az én gólommal nyerte meg csapatom az úgynevezett »bronzember« vándordíj döntőjét – az ATE ellen. Két évvel később már egész Erdély ismerte a nevemet. Tizennyolc éves koromban már többször voltam az aradi és romániai válogatott csapat tagja. Már ekkor csábított Budapest, az erdélyi futballisták Eldorádója, annak ellenére, hogy játékom már ekkor is – ahogy mondják – úgynevezett »pesti nívón« mozgott. Ideálom azonban nem valósulhatott meg, csak azután, amikor leszolgáltam katonaévemet. Ahogy ledobtam magamról az »angyalbőrt« és hazajöttem, itt találtam Langfeldert, aki azonnal leszerződtetett Újpesthez és már vitt is magával.”

Az ominózus interjút már három éve aktív újpesti futballistaként adta Aradon, ahova az AMTE–TAC kirakatmérkőzés alkalmi vendégjátékosának tért haza, részben abból az apropóból, hogy ezen az összecsapáson búcsúzott az aradi közönségtől népszerű csatárbátyja, Auer I János, vagy ahogy a városban ismerték: Auer Pubi. A nagyvilági életet kedvelő idősebb testvér később elveszítette sportemberi testalkatát, a kontúrok változását korabeli élcrajz is dokumentálta, az aradi szórakoztatóipar reformereként azonban a pályán kívül talán még inkább megbecsülte a nép. Éden nevű mulatójának merész díszletei az 1935-ös reklámcikk alapján a későbbi diszkók környezetére emlékeztetnek: „Már a bejárat megkapó, a pálmák között haladó vendéget az úgynevezett áramvonalas falak fogadják és két hatalmas liliom lámpa kézifestéses díszítéssel, amelyek kitűnően világítják be a helyiséget. A tűzfalakat eltüntették ötletes reklámokkal, vonalvezetéses fafallal. A kert közepébe színes parkettet varázsoltak, fölé pedig forgó csillárt. A kitűnően elhelyezett páholyokat hatásvilágítással látták el és így szórják a fényt a lampionok is. A bejárat fölött hatalmas festmény az Édent mutatja be, Soltész Edith iparművésznő műve. […] Auer Pubi a maga részéről a kitűnő konyhát, az elegáns zöldfrakkos pincéreket, jó zenét, olcsó árakat nyújtja – de ezeket aztán tökéletesen!”

Maradjunk a családi vonalon, de egy generációval lejjebb! A Nemzeti Sport 1934. február 12-i száma sajtótörténeti kuriózumnak számító, majdnem háromnegyed oldalas interjút közölt Avar Ricsivel – de nem a Ricsi becenéven ismert Avar István Újpest-támadóval, hanem annak Avar Richárd néven anyakönyvezett fiával. Az interjúalany ekkor három hónapos volt, így ha kivesszük az apa közbeszúrt megjegyzéseit, a következő beszélgetés fogadta a szaklap olvasóit:

„– Életrajza, foglalkozása?

– Gü… gü… gü…

– Mit szól a frankfurti vereséghez?

– Oá… oá… oá…

– Mit vár ön az Újpest tavaszi szereplésétől?

– Aggi… aggi… aggi…

– Milyen érzés volt önnek, hogy apu a túrán volt?

– Üű… üű… üű…

– Örült, mikor megérkezett?

– Amma… amma… amma…

– Szabad érdeklődnöm, hogyan jutott a Richárd névhez?

– Me… me… me…

– Még talán a kedvenc színét szabad lesz?

– Ala… ala… ala…

– Hát Isten növessze nagyra, kedves Avar Richárd úr! Legyen nagyobb ember és nagyobb futballista, mint a papa…”

Avar István kanyargós pályafutása a huszadik századi közép-európai történelem jellemző szelete. A történelmi Magyarországhoz tartozó Aradon született a Monarchia időszakában, itt is kezdett futballozni, majd anélkül, hogy egy tapodtat mozdult volna, a trianoni határok megrajzolása után Romániában folytatta a játékot. Futballozott az erdélyi Brassóban is, innen kétszer beválogatták a román A-válogatottba, Újpestre igazolása után azonban már a magyar válogatottnál számítottak rá, piros-fehér-zöldben pályára lépett az 1934-es világbajnokságon is (1.14-es mérkőzésenkénti gólátlagával a legalább tíz mérkőzést játszó válogatottak közül a mindenkori rangsorban második az 1.45-ös rátával futballozó Deák Ferenc után). Utóbb Bukarestbe igazolt, az 1938-as Közép-európai Kupa párharcában vezetésével verte ki a Rapid Bucuresti korábbi klubját, az Újpestet. A magyar–román rivalizálás elmérgesedett pillanataira gondolva meglepő, amit a Nemzeti Sportnak nyilatkozott 1939 nyarán, az októberi Románia–Magyarország A- és B-válogatott mérkőzés közeledtével: „A magyar csapatoknak nem kell félniök a bukaresti közönségtől. A bukaresti közönség a jó futballt, a jó küzdelmet szereti. Természetesen nagyon tud szurkolni saját csapatának, különösen akkor, ha látja, hogy annak megy a játék, de ha látja, hogy az ellenfél jobb, akkor ezt is tudja méltányolni. A bukaresti közönség felől nyugodtan játszhat majd a magyar válogatott…”

A román fővárosból figyelhette Avar az 1940-es második bécsi döntés után Észak-Erdély visszatérését Magyarországhoz, egy évvel később pedig ő is „követte” az országrészt, és az anyaországba szerződve meg sem állt Kaposvárig. A somogyi városban új otthonra lelt, műszaki rajzolóként dolgozott a cukorgyárban, a Fő utcán bőrdíszműves boltot nyitott. Hiába csábította később az Újpest, haláláig hűséges maradt Somogyországhoz. Ide tért vissza 1948-ban a Szovjetunióból, ahol majdnem öt évet töltött munkatáborban. Itt figyelt fel a későbbi Vasas-szélső Raduly József tehetségére, az esetre a 2022-ben elhunyt futballista így emlékezett vissza: „Az éhségnél nincs rosszabb. A hadifogságot pedig azért tudtam átvészelni, mert víg kedélyű vagyok, ez átsegített sok nehézségen. Meg persze a futball. A lágerben az első meccsemen hét gólt rúgtam, igaz, annyira kimerültem, hogy napokig a gyengélkedőn voltam. Szerencsére a meccset látta az egykori újpesti csatár, Avar István, aki Rusztaviban a magyar foglyok válogatottját szervezte.”

Ám nem csak Radulyt karolta fel, úgy tudni, ő ajánlotta be később az Újpesthez a képességeit Kaposváron csillogtató Bene Ferencet is. Halála után még néhány évig megrendezték Kaposváron az özvegye által felajánlott trófeáért vívott Avar-kupát, idővel azonban méltatlanul elfeledték, így illendő, hogy most, a kerek évforduló alkalmából megemlékezzünk a magyar futball hőskorszakának kiemelkedő alakjáról.

NÉVJEGY

AVAR (AUER) ISTVÁN Született: 1905. május 30., Arad Elhunyt: 1977. október 13., Fonyód Klubjai. Játékosként: Aradi MTE (1919–1921), AMEFA Arad (1921–1926), Coltea Brasov (1926–1927), Újpest (1927–1936), Rapid Bucuresti (1937–1941). Játékos-edzőként, majd edzőként: Kaposvári Rákóczi (1941–1943), Kaposvári Dózsa (?–1955), Kaposvári Kinizsi (1957, 1959–1960) Válogatottság/gól: Románia 2/3 (1926–1927), Magyarország 21/24 (1929–1935) Eredményei játékosként: vb-résztvevő (1934); Közép-európai Kupa-győztes (1929); 2x román bajnok (1928, 1938), 4x magyar bajnok (1930, 1931, 1933, 1935), 5x Román Kupa-győztes (1937, 1938, 1939, 1940, 1941), Bajnokok Tornája-győztes (1930), román gólkirály (1940)