Fényesedik a bronzérem

„Ha tudtam volna, hogy ilyen idő lesz, farmert húzok” – nyavalygott két fogvacogás között egy miniszoknyás kamaszlány. Lám, nem csak mi hiányoltuk a májusi napsütést. Hogy a kezdés előtti öltözői forgatag helyett miért az időjárást kémleltük, nos, annak különös története van. A szombathelyiek ugyanis kérték a szövetségtől, hogy este nyolckor játsszák a mérkőzést, mert így ütközik a helyi kosaraslegények hatórai, bajnoki elődöntőjével, s nem várható el a vasi sportbarátoktól, hogy hipp-hopp, itt is legyenek meg ott is. Ám az MLSZ a kosarasszervezet térfelére pattintotta a labdát azzal, hogy térjen ki inkább az, amire visszakézből érkezett a válasz: nem lehet korábban feldobni a labdát, mert a csarnokban a játékosok szemébe süt a nap. A nap, amelyet még délután ötkor is hiába kerestük az égen.

Az ilyesfajta „derűlátásnak” persze ki látta kárát?

Persze hogy a szurkoló...

No, de visszatérve az öltözőfolyosóra, kiderült: van, ami még az izomlazító krémnél és a jéghideg energiaitalnál is keresettebb kincs, mégpedig a csapatok összeállítását tartalmazó papírka. Gálhidi György, a DVTK vezetőedzője igyekezett biztosra menni; aligha ült fel az olyan híreknek, hogy a hazaiak kulcsjátékosaik nélkül lépnek pályára.

Tény persze, hogy a tizenhárom gólos Kenesei Krisztián combbántalmai nem javultak, és az öt sárga lapos Sipos Norbert is a lelátóra kényszerült, a sérültként beharangozott, de a „papírforma” szerint felépülő Molnár Balázs, valamint Vörös Péter ott volt viszont a kezdőben – Csontos Zoltán pedig a kispadra szorult...

Tizennyolc perc elteltével kiderült, kár volt kockáztatni: Molnár Balázs lába nem bírta az igénybevételt, Csertői Aurél pedig máris kihasználta első cserelehetőségét. Hogy volt időnk ezt feljegyezni, jelzi: a kezdő sípszóra eltűnő szivárvány és Gohér Gergő lécen csattanó szabadrúgása után ez volt a legjelentősebb esemény, amelyre felkaptuk a fejünket.

Megunva az első negyvenöt perc – mondjuk úgy, küzdelmes... – játékát, egy vicces kedvű hazai drukker szájába vette sípját, s lefújta a félidőt egy perccel azelőtt, hogy Vad II István játékvezető ugyanezt megtette volna hivatalosan is.

„Ne hátra!” – hörgött a lelátó embere, hat veretlen bajnoki után akadozni látszott ugyanis a Haladás gépezete, és amikor beindult, akkor sem az elvárt, helyes irányba. Tegyük hozzá: a diósgyőri kiszorítósdi jól működött, megesett, hogy Rózsa Dániel volt az egyetlen szabadon megjátszható hazai játékos (csak a rend kedvéért: ő a zöld-fehérek kapusa).

Ráadásul Molnár Balázs „helyettese”, Kovács Zsolt is megsérült: Csertői Aurél második cseréjét is kényszerből használta el (máris odalett a jelentős taktikai változtatás esélye). Pedig a játékosok nem voltak durvák, azonban az esőáztatta, mély talajon egy-egy becsúszásuk után akaratlanul is továbbszánkáztak a kelleténél.

Tíz perc volt hátra, amikor a hazai szektorban görögtűz gyúlt, jelezve, hogy nem ártana a pályán is begyújtani végre a rakétákat – akárcsak például Győrben. És ami szerdán sikerült, bejött most is, csakhogy a küzdeni akarásnak nem egy, hanem mindjárt három pont lett a jutalma.

Így lett a hangulat derűs napsütés nélkül is.

A májusi eső aranyat – illetve bocsánat, bronzot érhet...