Örök drukker

Eörsi Gyula mit szólna ahhoz, hogy A-csoportos a hokiválogatott?Eörsi Gyula mit szólna ahhoz, hogy A-csoportos a hokiválogatott?

Istenben boldogult professzoromat hidegen hagyná a tény. A „főnök” – csak őt ismertem és ismerem el főnökömnek – tudta, hogy szeretem a hokit, de szerintem úgy élt és úgy is halt meg, hogy egyetlen meccset sem látott. A tudósok akkoriban elsősorban koncertre, az Operába jártak, de nekem elnézték a rajongásomat, talán úgy gondolták, ez a hobbim.

Ami később tisztséggé változott, hiszen 1988-ban az önállóvá váló szövetség elnöke lett.

Ott voltam a meccseken, ismert mindenki, én is ismertem mindenkit, mégis meglepett, hogy népes küldöttség keresett fel, vállaljam el az elnöki posztot. Igent mondtam, de feltételekkel, kikötöttem például, hogy ne legyen az elnökségben senki, aki közvetlenül kötődik valamelyik csapathoz. A klubérdekek képviseletére ott a liga, a szövetségnek a sportágat kell szolgálnia.

Az elnöknek pedig pénzt kell szereznie.

Igen, ez az ő dolga, azért elnök.

Önnek azért könnyebben mehetett a többieknél, tudja, a kapcsolati tőke…

Tárgyalóképes voltam, ez igaz, de azért volt egy határ… Azért is álltam föl 1998-ban, mert a bankvezérek már elbújtak előlem, ha megláttak, azt hitték, már megint támogatást kérek.

A szövetség prosperált, igazán maradhatott volna.

Nem hiszem. Elvem, hogy tíz évnél többet nem jó eltölteni egy helyen, meg az is zavart, hogy időközben más lett nálunk a hokivilág. Én egy baráti társaságba csöppentem bele nyolcvannyolcban, s egy eredménycentrikus, profi társaságot hagytam ott.

A változásban azért önnek is főszerepe volt, gondoljon csak például Kercsó Árpád szövetségi kapitányi kinevezésére.

Törvényszerű lépés volt. Kercsót mindenki szidta, lementem Dunaújvárosba, s megállapítottam, valóban embertelenül pocsék a modora. Ha nyaralni megyek, nem hívnám – mondtam, de reggeltől estig a jégen van, s ez a fontos. Egyébként semmire se mentem volna egyedül, az elnökség támogatott mindenben, a testületben pedig olyan véleményformálók voltak, mint Mészöly „Kandúr” vagy Rozgonyi Gyuri, akik játékosként se voltak akárkik. Ők is tudták, hogy csak Kercsóval léphetünk előre, s így is történt.

És ha most, az A-csoportos tagság birtokában visszahívnák elnöknek?

Nem mennék.

Öreg vagyok már hozzá. Túl nagy a távolság életkorban a játékosok és közöttem. Az egyetemen is… Egyre ritkábban keresik a hallgatók a társaságomat, ez most, hatvannyolc évesen természetes nekem, míg a maga generációjával – ha emlékszik rá – nem csupán az órákon volt kapcsolatom, meccseken, sörözőkben, bárokban is megfordultunk együtt. Egyébként sem vagyok híve a sportban a gerontokráciának, megengedhetetlen, hogy nyolcvanéves emberek döntsenek a húszévesek egzisztenciájáról. Meg aztán egyetlenegy porcikám sem kívánja, hogy fegyelmi eljárásokat vezényeljek le, mondjuk azért, mert a kisnyugdíjas takarítónőt beírták a harmadik sorba szélsőnek…

Tényleg volt ilyen?

Hajaj…

Személye mindenesetre legendás, talán azért, mert mintha elnökként is drukker maradt volna.

Persze. Az voltam, vagyok és maradok.

Örök kívülálló?

Az túlzás, de a hatalom sohasem érdekelt. Sokszor voltam közel hozzá, most sem vagyok távol, de a közvetlen hatalomgyakorlás nem a kenyerem. Nem tisztelek semmilyen tekintélyt, nem hódolok be a vezérbikáknak és az udvartartásuknak, gyakran mosolygok rajtuk. Egyébként is igyekszem humorral nézni a dolgokat, hiszem, hogy jókedvűen kell leélni az életet. Én is öregszem, néha fáj a derekam, de arra gondolok, hogy fájhatna jobban is, és megyek tovább.

A komoly tudóst nem ilyennek képzeli el az ember.

Tudósa válogatja. Nekem például A gyepmester jogállása a szocialista országokban című nagy ívű összehasonlító tanulmány volt az első komolyabb megrendelésem a hatvanas évek végén, de nem zavart a téma. Miért zavart volna? Később persze sokkal fajsúlyosabb munkákat is kaptam a Jogtudományi Intézetben, írtam jó néhány elméleti monográfiát. Egy életműbe sok minden belefér.

A hokisok ünneplése közben többen megjegyezték, hogy a futballban is rendet teremthetne.

Egy időben volt róla szó, de jobb, hogy nem lett belőle semmi. A magyar labdarúgás szinte reménytelen eset. Összehangolt állami és gazdasági intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy rend legyen és megkezdődjön az előrelépés, de erre senki sem szánja rá magát. Nem véletlen, hogy Demján Sándor és Csányi Sándor is kiszállt a futballból, pedig ha valakiknek, hát nekik hitelük és tekintélyük is van Magyarországon. Sokaknak nem érdekük a rendcsinálás, egyébként miként fordulhatna elő, hogy Csányi Sándornak vetélkednie kelljen az elnöki posztért. Kérjék föl, szabhassa meg, hogy azok legyenek elnökségi tagok, akiknek súlyuk van, akikkel együtt tud dolgozni, és álljon mindenki mögé egy emberként. Hagyják, hogy végigmenjen az általa kiválasztott úton.

És a demokrácia?

Ez az igazi demokrácia! Én is azt mondtam annak idején, hogy csak akkor vállalom az elnöki posztot, ha ellenszavazat nélkül választanak meg. Leszögeztem, hogy ha csak kilencvenkilenc százalékos a támogatottságom, nem kérek a tisztségből.

Szomorú lett volna?

Sok szép emlék hiányozna az életemből, de a hoki szerelmeseként nem lenne hiányérzetem. Az örök drukker mindig boldog, nem tisztségekben méri a sikereket.