1960: 27 gól, 1961: 21 gól, 1965: 27 gól. Ezekben az években ennyi találattal lett gólkirály a magyar futball 1967ben Aranylabdával elismert Császára, Albert Flórián. Akik látták játszani, talán kikérik maguknak, hogy a Ferencváros egykori négyszeres bajnokával (aki a zöld-fehér mezben 351 bajnoki mérkőzésen 256 alkalommal talált a hálóba…) egy újságlapon emlegessük Urbán Gábort, Dorge Rostand Kouemahát vagy éppen Bajzát Pétert, de a Cászár azonnal visszautasítja ezt:
„Noha nem tudom megmondani, ki lesz a legeredményesebb, a leendő győztes számíthat az elismerésemre. Tisztelem azt a sportembert, aki a legtöbb gólt rúgja, mert számomra egyértelmű, hogy az illető kitűnő ütemérzékkel, megfelelő helyzetfelismerő képességgel, cselezőkészséggel van megáldva, ráadásul kellően kreatív.”
A felvetésre, hogy annak idején húsz rúgott gól alatt egy csatárnak esélye sem volt a gólkirályi címre, Albert Flórián azt mondta: az ő idejében a játéké volt a főszerep. Miután nemcsak a nagyválogatottban, hanem a B-, sőt a C-csapatban is szinte hemzsegtek a futballművészek, mindenki a támadójátékban, a helyzetek kialakításban, a gólszerzésben igyekezett kitűnni, ismeretlen volt a szemlélet, hogy első a védekezés, „csak gólt ne kapjunk, aztán hátha elöl talál valamit az egy szem csatár”.
Na igen: egy csatár.
„Ha külön őrzőt állítottunk az Újpest ellen Göröcs Jánosra, akkor Bene Ferenc rúgta a gólokat, ha őt is őrizte valaki, jött más, aki ugyancsak veszélyes volt – mondta erről Albert Flórián. – A támadókat világklasszisok segítették a Fradiban ugyanúgy, mint a Honvédban, az Újpestben vagy a Vasasban, és a vidéki együttesekben is ragyogó futballisták szerepeltek. De nem mondom, hogy emiatt könnyebb lett volna gólokat rúgni, hiszen a védők is képzett, technikás játékosok voltak.”
