Titokgazdák

Nem ehettek, nem ihattak azt a Benfica futballistái Csernai Pál keze alatt, amit szerettek volna, a zsíros cupákokhoz, nehéz vörös borokhoz szokott játékosoknak megálljt parancsolt az edző. Sokak szerint ezért telt ki az ideje Lisszabonban, ám magától értetődő, hogy nem az étrend összeállításában való jártassága miatt emeli meg a kalapját mindenki a magyar edző előtt.

Még azt sem mondanám, hogy szakmai zsenijének köszönheti a hírnevét – több kell ahhoz, hogy valaki már életében kiérdemelje a „legendás” jelzőt. Kimagasló személyiség.

Meggyőződésem, hogy azok a trénerek az igazi mesterek, akikre a tanítványaik úgy emlékeznek vissza később, hogy hozzátettek valamit az életükhöz, főszerepük volt abban, hogy olyan emberek lettek, amilyenek. Hogy ki mivel éri ezt el, esete válogatja. Olyannyira, hogy egy-egy volt sportoló nem feltétlenül azt jelöli meg „igazi” edzőjeként, akinek a legjobb eredményeit köszönheti.

A siker vagy a kudarc fontos a sportban, ám főként azoknál alapvető szempont, akik kívül vannak a hétköznapokon – vezetőként, támogatóként, drukkerként, édes mindegy. Az öltözők légköre nem feltétlenül igazodik a diadalokhoz és a bukásokhoz, a vereség is kovácsolt már össze közösséget, s arra is jócskán akad példa, hogy a csúcsra érkezve váltak egymás iránt közömbössé egy-egy csapat tagjai.

Nincs szabály, legfeljebb az, hogy a teljhatalommal irányító edzőnek főszerepe volt (van, lesz) abban, merre és hogyan mozdul a társaság. Nekem például csak ifjú (és kétségkívül: tehetségtelen) úszóként kellett rendszeresen elviselnem, hogy pofoznak, a mesteremre mégis úgy gondolok vissza, mint aki elindított a felnőtté válás útján; nincs hét, hogy ne jutna az eszembe egy-egy intelme.

Hogy az erőszak feltétlen ellenzőjeként miért van ez velem, nem tudom. Csak azt, hogy hálás vagyok neki, olyannyira, hogy nem árulom el a nevét. Ne csemegézzen rajta a Fókusz.