Még azt sem mondanám, hogy szakmai zsenijének köszönheti a hírnevét – több kell ahhoz, hogy valaki már életében kiérdemelje a „legendás” jelzőt. Kimagasló személyiség.
Meggyőződésem, hogy azok a trénerek az igazi mesterek, akikre a tanítványaik úgy emlékeznek vissza később, hogy hozzátettek valamit az életükhöz, főszerepük volt abban, hogy olyan emberek lettek, amilyenek. Hogy ki mivel éri ezt el, esete válogatja. Olyannyira, hogy egy-egy volt sportoló nem feltétlenül azt jelöli meg „igazi” edzőjeként, akinek a legjobb eredményeit köszönheti.
A siker vagy a kudarc fontos a sportban, ám főként azoknál alapvető szempont, akik kívül vannak a hétköznapokon – vezetőként, támogatóként, drukkerként, édes mindegy. Az öltözők légköre nem feltétlenül igazodik a diadalokhoz és a bukásokhoz, a vereség is kovácsolt már össze közösséget, s arra is jócskán akad példa, hogy a csúcsra érkezve váltak egymás iránt közömbössé egy-egy csapat tagjai.
Nincs szabály, legfeljebb az, hogy a teljhatalommal irányító edzőnek főszerepe volt (van, lesz) abban, merre és hogyan mozdul a társaság. Nekem például csak ifjú (és kétségkívül: tehetségtelen) úszóként kellett rendszeresen elviselnem, hogy pofoznak, a mesteremre mégis úgy gondolok vissza, mint aki elindított a felnőtté válás útján; nincs hét, hogy ne jutna az eszembe egy-egy intelme.
Hogy az erőszak feltétlen ellenzőjeként miért van ez velem, nem tudom. Csak azt, hogy hálás vagyok neki, olyannyira, hogy nem árulom el a nevét. Ne csemegézzen rajta a Fókusz.
Legfrissebb hírek
