Mérce

Filkor Attila azon gondolkodik, elfogadja-e a magyar válogatottba szóló meghívót, mert nem biztos abban, hogy megéri hazajönni nyamvadt tízperces szereplésért. Baj van. Nem is kicsi. Eljutottunk odáig, hogy ma már egy 19 éves fiatalember számára sem csábító a címeres mez. A piros-fehér-zöldnél bevallottan fontosabb neki az Internazionale kék-fekete dressze, ami abból a szempontból érthető, hogy fizetését a milánói klubtól kapja, családja jövőjét csakis azzal biztosíthatja, ha klubjában – jól – játszik.

A középpályásnak most van esélye arra, hogy beverekedje magát a felnőttcsapat keretébe, a nyári felkészülést Roberto Mancini felügyelete alatt gürcölte végig, aminek meg is lett a jutalma: az Arsenal ellen kilencven, a Manchester United otthonában tizenhárom percet töltött a gyepen. Hogy akkor is pályára léphetett volna-e, ha a Copa Américán jeleskedő, megérdemelt szabadságukat töltő brazil és argentin Inter-futballisták nem a strandon fociznak, hanem Londonban vagy Manchesterben, azt most hagyjuk, e helyütt nem ez a lényeg.

Sokkal inkább az, hogy – az én mércém szerint – nincs az a pénz, nincs az az ügy, ami fontosabb lenne a válogatottságnál. Még hogy tíz percre nem éri meg beszállni?! Nevetséges (avagy szomorú…), hogy egy ifjú tehetségnek egyáltalán eszébe jut ilyesmi. Ha azt mondják neki, hogy Milánóból kell Budapestig gyalogolnia, hogy válogatott lehessen, akkor szedje a cókmókját, és induljon!

Ha mindezt megtoldják azzal, hogy, teszem azt, Gera Zoltán cipőjét kell pucolnia, akkor útközben térjen be az első suszterhez, és faggassa ki, a stoplist hogyan lehet a legjobban kibokszolni. De ha esetleg azzal riogatják, hogy csak a 93. percben, időhúzó jelleggel cserélik be, akkor sincs más választása, mint az első hívó szóra hazajönni. Persze ez az én mércém. Koman Vladimir az ukrán válogatottat választaná a magyar helyett, Filkor Attila pedig töpreng: Olaszország ellen játsszon-e, vagy sem. Ha ezek után engem kérdeznek, inkább ne.

PIETSCH TIBOR