A síp volt az élete

Nem is sejtjük, hogy egy síp milyen fontossá tud válni az ember életében. Kassai Ervin a háború után már válogatott kosárlabdázó volt, a Beszkárt utódja, a BKV csapatában játszott, mégis csak kalauzként kapott állást. Az volt a dolga, hogy a megállókban a három összekapcsolt kocsi közül a középsőről lelépve figyelje, az utasok befejezték-e a le- és felszállást, és ha igen, azt síppal jelezze a vezetőnek.

Először játszott, aztán bíráskodott

Állítja azonban, ennek semmi köze ahhoz, hogy hamarosan letette a játékvezetői vizsgát. A naptár 1948-at mutatott, és néhány társával együtt egész egyszerűen kedvet kaptak ahhoz, hogy a pálya szélén is kipróbálják magukat. „ősidők” voltak ezek, mai fejjel felfoghatatlanok. Akkoriban ugyanis annyira kevés játékvezető volt, hogy Kassai Ervinnel is előfordult, az egyik héten játszott az egyik csapat ellen, a következőn pedig annak a mérkőzését vezette. Nem létezett még szamárlétra, a frissen vizsgázók azonnal a „mély vízben” találták magukat. Manapság ez természetesen számos súlyos etikai kérdést is felvetne, akkoriban viszont magától értetődőnek számított, és egyetlen emiatt megfogalmazott kifogásra vagy kitörő botrányra sem emlékszik. Nem is volt egyik sem.

„Öt évvel később már nemzetközi meccseket is vezethettem – mondja. – Ott voltam például Moszkvában is az ötvenhármas Európa-bajnokságon, ahol a magyar válogatott ezüstérmes lett, ott kovácsolódott össze azzá a csapattá, amely két év múlva Budapesten már aranyat nyert. A nemzetközi szövetség vezetői elégedettek lehettek velem, mert hamarosan állandó résztvevője lettem a Gagarin-kupának, amely akkor a világ egyik legrangosabb kosárlabdatornája volt. A szovjetek ekkoriban úgy érezték, hogy fejlődésükhöz szükség van tengerentúli tapasztalatokra is, és a hidegháború dacára rendszeressé tették az amerikaiak elleni párharcokat.”

Az amerikaiak és a szovjetek is elfogadták

Az első ilyen, különböző helyszíneken zajló négymérkőzéses turnénak a szovjetek voltak a házigazdái, és a Gagarin-kupákon mutatott remek teljesítményének köszönhetően meghívták a magyar játékvezetőt is. Érdekesség, hogy ők állandóan azt hangoztatták, könnyű az amcsiknak a rengeteg atletikus termetű színes bőrű játékos miatt, az Egyesült Államok erre válaszul kizárólag fehér kosarasokból álló válogatottat küldött, amely porrá zúzta ellenfeleit, a legjobb szovjet klubcsapatnak számító Rigát például 53 pont különbséggel intézte el. Ez 1959-ben történt, és a visszavágóra 1962-ben került sor, éppen a kubai rakétaválság idején. Kassai Ervin működése az amerikaiak tetszését is elnyerte, ezért ők is meghívták, és végül – itt nyolc helyszín szerepelt a programban – a sorozat mindegyik mérkőzésén fújta a sípot, pedig azt hitte, nem is utazhat el. „A politikai helyzet nemigen kedvezett egy amerikai–szovjet párharcnak, én azt hittem, el is marad, de szóltak, menjek csak nyugodtan – emlékszik vissza azokra a napokra. – Végül a meccsek példásan sportszerű légkörben zajlottak le, a közönség egyetlen rossz szóval sem illette a szovjet játékosokat vagy engem, az ugyancsak a kommunista blokkból érkező játékvezetőt.” Annyira nem bántották, hogy összesen hat ilyen turnét rendezett a két ország, hármat itt, hármat ott, és Kassai Ervin valamennyire hivatalos volt – egyedül az utolsóra nem tudott elmenni, mert az indulás előtt két nappal elhunyt az édesanyja. Önmagában már az állandó meghívás is hatalmas elismerésnek számított, ráadásul a kosárlabda-játékvezetők nemzetközi szervezete, az IAABO 1965. május harmadikán Oscar-díjjal is kitüntette. Az Egyesült Államok–Szovjetunió páros mérkőzésekről még annyit, hogy azokon amerikai részről nem a legnevesebb profik léptek pályára, és azért is volt szükség európai játékvezetőre, mert a FIBA szabályai néhány ponton különböztek a tengerentúlon honosaktól – például ott el lehetett ütni a labdát a gyűrű fölül is, és az ütközések megítélése is más volt. Meggazdagodni pedig nem lehetett ezeken a turnékon: bármelyik fél is volt a rendező, fizette az utazást, a szállást, a teljes ellátást, de ezenfelül mindössze kétdolláros napidíj járt a játékvezetőknek.

A jobbik győzzön, és ne az erősebb

„Naphosszat tudnám sorolni az élményeket – mondja Kassai Ervin. – Washingtonban például Edward Kennedy végezte el a kezdő feldobást, a különböző olimpiákon olyan későbbi legendáknak vezettem meccseket, mint például Oscar Robertson, Jerry Lucas vagy Jerry West, de akadtak furcsa pillanatok is. Az egyik amerikai turnén a közönség háborgott, mert szerintük a szovjeteknél Ugrehelidze állandóan lépéshibát követett el. Pedig csak arról volt szó, hogy a grúz hihetetlenül ruganyos volt, és jó ütemű labdaátvétellel a felezővonaltól a büntetőterületig tudott eljutni leütés nélkül. A szünetben ezért bemutatót tartottam a szurkolóknak, én adtam a labdát Ugrehelidzének, ő pedig lassítva a mozgását bizonyította, szabályos, amit csinál.”