Ha az MTK-t nézzük, ez persze az éremnek csupán az egyik oldala.
A másik nagy kérdés, hogy mikor menjen a magyar labdarúgó külföldre. Az egyik érvelés szerint minél korábban, mert ott jobb körülmények között fejlődhet, más követelményeknek megfelelően edződik az ifjonc, hamarabb a vérébe szívja az igazi profizmust, a másik tábor viszont arra esküszik, hogy előbb itthon tegyen le valamit az asztalra, szerezzen magának nevet, aztán jöhet a külföldi kihívás.
Ma még nem tudjuk, hogy például a sihederként kiszerződő Filkor Attila vagy Vass Ádám mekkora karriert fut be, azt viszont már most bátran kijelenthetjük, hogy a felnőttként kikerülő játékosaink nem lettek széles körben ismert sztárok, és a válogatottnak sem hoztak megváltást. És egyébként is: lehangoló, hogy valakinek el kell mennie itthonról, ha meg akarja ismerni az igazi profizmust, ha normális körülményekre vágyik.
Ám maradjunk az MTK-nál. Az ősszel leesett állal figyeltük a korszerű futball jegyeit magán viselő játékát, azt pedzegettük, hogy ezek a tehetségek talán végre nem maradnak puszta ígéretek, a tavasszal pedig azon hüledeztünk, hogy ugyanezek a fiatalok vajon miként szürkülhettek bele a nagy magyar átlagba.
Tudjuk, Németh Krisztiánt kétmillió euróért és a játékjog ötven százalékáért vitte volna a Dinamo Kijev, Hrepka Ádámért egy olasz klub állítólag hárommilliót is leszurkolt volna, ám az eladók vérszemet, a kérők pedig kosarat kaptak. Előbbiek parádés tavaszt remélve jóval nagyobb üzletet láttak felsejleni, a kínos szereplés után viszont most alighanem kénytelenek lesznek a korábbi ajánlatnál kevesebbel is beérni.
Ez azonban legyen az ő gondjuk. Ennél sokkal megfontolandóbb az a tanulság, amely a „Mikor szerződjön külföldre a játékos?” vitát alighanem eldönteni látszik: a magyar bajnokságban is sokat lehet fejlődni.
Csak sajnos visszafelé.
Legfrissebb hírek
