Ambíció

Súlyosan nagyot téved, aki azt hiszi, hogy az edzősködés egyszerű tudomány: az ember kizavar tizenegy játékost a pályára, aztán uccu neki! No, igaz, kell az ösztön, a megérzés is, éppenséggel úgy, ahogyan azt az egyik budapesti kiscsapatnál Lőri bá' csinálta: olykor-olykor döbbenetesnek tűnő mondatokkal oldotta fel a játékoslelkek görcsét. Lőri bá' volt az, aki esős őszi napokon a kis Polskijában ülve, a félig lehúzott ablak mögött cigizgetve dirigált, és amikor már túl nagy volt a hangzavar és a rugdosódás a pályán, csak kikiabált: „Uraim, uraim! Tartsuk tiszteletben egymás tiszteletét!"

Lehetett röhögni ezen, de olyan rend lett, hogy…!

Persze jobb, ha most a profizmus szemszögéből merengünk futballunk sorsán, s ha már ezt tesszük, észrevehetjük: a Paks vezetőedzője, Lengyel Ferenc visszaadhatja abbéli hitünket, hogy a honi élvonalban dolgozó szakemberek között akadnak olyanok, akiket nem elégít ki, ha hétköznapi módon oldják meg a dolgukat. Hogy van ambíciójuk, mi több, az motiválja igazán őket, ha megoldhatatlannak tűnő feladatot sodor eléjük az élet. A most zajló évad egyik rejtélye: vajon az NB I csapatai közül miért nincs (illetve tegnapig miért nem volt) egyetlen olyan, amelyik igazán merne futballozni a bajnokságban parádézó MTK ellen? Miért nincs olyan taktika, amely ezt a csikócsapatot (pontosabban annak rutinos mesterét, Garami Józsefet) állítja megoldhatatlan feladat elé; miért nyugszik bele mindenki, hogy a kék-fehéreket úgyis lehetetlenség lefékezni?

Nos, a Lengyel Ferenc edzette paksi csapat megmutatta, mit lehet csinálni: bátran kell futballozni, és hogy nem elég futni, ütközni is muszáj. Mondhatjuk, persze, a Paks MTK elleni bravúrjának két öngól ágyazott meg, azonban akkor is el kell fogadni azt a tételt, mely szerint csak az a csapat képes hibázásra kényszeríteni az ellenfélet, amelyik győzni akar, és amelyik gárda a sikerért mindent megtesz, azaz támad megalkuvás nélkül.

Merthogy a futball ilyen egyszerű – bárhonnan is nézzük…