Ausztrál hősköltemény

Megállíthatatlan. Még akkor is, ha éppen nem a legjobbját hozza. Mint az idei Australian Open fináléjában. Szegény Fernando González úgy kapott ki három szoros szettben tőle, hogy gyakorlatilag esélye sem volt a sikerre. Maximum a részsikerre, amikor is az első játszmában két labdája volt az adogatásánál a 6:4-hez. Hiába. A chilei ezekben a pillanatokban is kénytelen volt fejet hajtani a király előtt. Merthogy Roger Federer a király. Vitathatatlanul. S ha nem jön közbe semmi, ha nem sérül meg, vagy ha nem hagyja abba idejekorán, mint tette azt anno 26 évesen Björn Borg, akkor még sokáig, nagyon sokáig övé lehet a trón.

Az idén a német Björn Phau, a svéd Jonas Björkman, az orosz Mihail Juzsnij, a szerb Novak Djokovic, a spanyol Tommy Robredo, az amerikai Andy Roddick (ellene azt is megmutatta, milyen a bombaformában teniszező Feder – mit mondjunk, fantasztikus…), majd az említett chilei Fernando González próbálta megállítani a svájcit. Ezek az urak nyilvánvalóan szomorúak voltak sikertelenségük miatt (a hét fiatalember összesen nem tudott egyetlen árva szettet elcsenni a világelsőtől, aki így a profi éra történetében a negyedik olyan teniszező, aki szettveszteség nélkül tudott Grand Slam-tornát nyerni), ám egyszer majd, mondjuk nagypapakorukban büszkék lesznek arra, hogy egyáltalán meccset játszhattak Roger Federerrel.

1981. augusztus 8. Ezen a napon látta meg a napvilágot Bázelben napjaink egyik, ha nem a legnagyobb sportolója. Magyarán még 26 éves sincs! Mindezt figyelembe véve nehéz szavakat találni arra, amit már eddig is véghezvitt. Nyert tíz Grand Slam-tornát, az örökranglistán Melbourne-ben beérte a szintén „tizedes” amerikai Bill Tildent. Már nem sokan vannak előtte. Hogy kik? A 11-11-et nyerő svéd Björn Borg és az ausztrál Rod Laver, a 12 diadalt ünneplő ausztrál Roy Emerson, és az ő felbukkanásáig utolérhetetlennek tűnő, 14 GS-versenyt első helyen záró amerikai Pete Sampras. Könnyen lehet, hogy egy év múlva ugyanezen az oldalon már arról írunk, hogy Federer Samprast érte be – ehhez „csupán” annyi kell, hogy a papírforma szerint ne találjon legyőzőre az idén Wimbledonban, ahol 2003-óta rendre ő a nyerő (Borg 1976 és 1980 között nyert Londonban zsinórban ötször, azaz ez a rekord is pengeélen táncol…), hogy ne győzzék le a US Openen (a változatosság kedvéért itt 2004 óta tart a Federer-éra), illetve hogy valamiképpen megbirkózzon a számára eddig kakukktojásnak tűnő helyszínnel, pontosabban annak talajával, a párizsi salakkal. Roland Garrost eddig ugyanis még sohasem nyert, mindazonáltal látszik, hogy a csúcsra tör: a kezdeti gyors kiesések után 2005-ben már elődöntős, tavaly pedig döntős volt a francia fővárosban. Szóval, Rafael Nadal és többiek, vigyázat, a király salakon is a csúcsra tör! Mert ez is kell ahhoz, hogy egy naptári esztendőben nyerje meg valaki mind a négy Grand Slamet, ami legutóbb 1969-ben sikerült Rod Lavernek.

Szórakozás. Ijesztő, de neki a tenisz csak egyszerűen a kikapcsolódást, az önfeledt játékot jelenti. Hogy ezzel egyszersmind megdönthetetlennek tűnő csúcsokat ostromol, ad át a múltnak? Ahogy ő mondja: „Hab a tortán”. Az pedig a humorérzékét jelzi, hogy vasárnap, a Rod Laver Aréna tizenötezres közönsége előtt mosolyogva megköszönte a torna főszponzorainak a több mint 15 millió dolláros összdíjat, amelyből 990 ezret ő tehet zsebre – mint viccesen megjegyezte: „Jól jön, mert messze van Ausztrália”. Zseniális figura, na!

Mint ahogy zseniális volt Melbourne-ben Serena Williams is, aki makacs térdsérülések és hosszú kihagyás után 6:1, 6:2-re a két Grand Slam-fináléját megnyerő orosz Marija Sarapovát, az újdonsült világelsőt ütötte ki a fináléban. Pedig Serena Williams sokat volt sérült, és elszórakozta az elmúlt másfél évet, így csak annak köszönheti, hogy nem került ki valahová a négyszáz környékére a világranglistán (81.), hogy legalább három közepes hetet produkált 2006-ban. A hétszeres Grand Slam-győztes ezúttal azonban régi formáját mutatta. Azt túlzás lenne állítani, hogy Serena Federer módjára átgázolt volna a mezőnyön. Az első két körben még verhető ellenfeleket győzött le, ám a 32 között már az orosz Nadja Petrova, a világranglista hatodikja volt az ellenfele.

Az amerikai 6:1-re elveszítette az első játszmát, és a másodikban is brékhátrányba került, hogy aztán hatalmas küzdeni akarásról tanúbizonyságot téve megfordítsa a meccset. A tizenhat között lesöpörte a pályáról a szerb Jelena Jankovicsot, de a negyeddöntőben, Shahar Peer ellen ismét csak a szíve tartotta versenyben: az izraeli két labdára volt a győzelemtől, de Serena ekkor is fordítani tudott. Az elődöntő a cseh Nicole Vaidisová ellen még döcögősen ment, de a fináléban aztán nem volt pardon: ha létezik atomtenisz női kiadásban, Williams azt nyújtotta.

Mindez felveti azt a kérdést is: milyen állapotban lehet a sportág női szakága, ha egy játékos szinte az utcáról beesve, majdnem kizárólag tehetségére és küzdeni akarására alapozva le tud győzni bárkit. Szerencsére Serena maga siet a mezőny védelmére, amikor kikéri magának az erőállapotára vonatkozó megjegyzéseket. „Rengeteget edzettem. Nagy a mellem és a fenekem, ezért képzelik, hogy elhíztam. Közben nekem a legvékonyabb a derekam, és tökéletes az erőállapotom” – jelentette ki az amerikai, aki győzelmével egyébként a 81. helyről a 14.-re ugrott a világranglistán.

Most nagyon elszánt, és ha valóban tudja majd tartani a formáját néhány évig, beteljesítheti a várakozásokat, és minden idők egyik legnagyobb játékosa lehet.