Az edző két élete

A tanár úr csöndesen figyel. Halk szavú ember, a harmadikos, negyedikes gimnazistákat is udvariasan magázza, nem parancsol, hanem kér. Ritka ez egy testnevelő tanárnál, hiszen sztereotípia, hogy ez „típus” hangos, ha éppen nem kiabál, akkor a sípját fújja, és imádja a spártai fegyelmet.
Prukner László szinte minden tekintetben más. A kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban az egyenszerelés sem kötelező az órán, a gimnasztikát mindenki a saját tempójában végzi.

A mester halk szavú ember. A kaposvári profikkal is udvariasan beszél, nem parancsol, hanem kér, pedig a közvélekedés szerint az edzők hangosak, már-már gorombák, ha éppen nem dirigálnak hangosan, akkor a sípjukat fújják, és ragaszkodnak a fegyelemhez.
A tanár úr és a mester ugyanaz az ember: Prukner László. A közvélemény elsősorban a Kaposvári Rákóczi vezetőedzőjeként ismeri, ha egyáltalán ismeri, mert sohasem keresi a nyilvánosságot, nem akar mindenáron reflektorfénybe kerülni.

A Fradi és az Újpest hívása csábította volna

Pedig lássuk be: nem mindennapos történet, hogy egy profi vezetőedző a szabadidejében testnevelésórákat tart a helyi gimnáziumban vagy éppen fordítva – nála mindkettő egyenértékű munka.
„Amikor, csaknem huszonkét éve, a Táncsics tanára lettem, csak földrajzot tanítottam, még érettségiztettem is – mondja Prukner László. – Később elmentem Ausztriába futballozni két évre, és közben természetesen felvettek valakit a helyemre, így négy évet leszámítva azóta csak testnevelőként dolgozom a gimnáziumban. A tanulás, majd a tanítás miatt egyetlen percig sem voltam profi játékos, ami úgy értendő, hogy a futball mellett én mindig is tanultam vagy dolgoztam. A sportolói karrier tele van kockázatokkal, az iskola viszont biztonságot nyújtott, és ezt a biztonságot nem akartam feladni. Később a testnevelői diplomát egyetemi szinten is megszereztem, elvégeztem a szakedzőit is, tehát tudatosan készültem erre a kettős életre. Ha megkeresett volna a Fradi vagy az Újpest, talán kísértésbe esem, de más klubokkal – néhány tárgyaláson kívül – nem tett próbára a sors.”

Játékosként nem futott be jelentős karriert. Dunaújvárosból indult, majd amikor felvették a pécsi egyetemre, ott az iskola csapatában játszott, ám annyira vágyott az élvonalba, hogy a nappali tagozatot felváltotta levelezőre, és 1983-ban elment futballozni Szegedre. Fél évet töltött el ott, és mert alig játszott, átigazolt az NB III-as Kaposvárba, amellyel hamarosan teljesült az álma, és feljutott a legmagasabb osztályba. Ez volt pályafutásának csúcsa, még úgy is, hogy egy év után kipotytyant a csapat az élvonalból. Az edzősködéssel már Ausztriában megpróbálkozott, hazatérve pedig a Rákóczi fiókcsapatánál, Kaposmérőn dolgozott a megyei első osztályban. A Kaposvár ifjúsági játékosai szerepeltek ebben az együttesben, és olyan labdarúgókat nevelhetett, mint például Tóth Balázs, Rajczi Péter vagy Balajcza Szabolcs. Ezt követte a Rákóczi 19 évesekből álló csapata, majd a felnőtteknél volt pályaedző kisebb megszakításokkal. Kétszer kérték fel – az aktuális edző menesztése után –, hogy ideiglenesen vegye át a csapatot, s a második alkalommal, 2003 nyarán már ott is ragadt a vezetőedzői poszton, egy év múlva pedig a csapat 16 saját nevelésű labdarúgóval feljutott az élvonalba, és azóta kétszer is sikerült ott megkapaszkodnia.

Nincs olyan gyerek, aki focisztár lenne

„Más világ az iskola és a futball, az utóbbi sokkal inkább tükrözi a valós életet, mint a diákokat valamelyest burokkal védő gimnázium. A gyerekek azt látják, hogy hőzöngéssel vagy valóságshow-beli szerepléssel könynyebben juthatnak népszerűséghez és gazdagsághoz, mintha nap mint nap a sportpályán dolgoznának meg keményen a sikerért. Tanárként az a legfontosabb célom, hogy megtanítsam őket olyan szinten focizni, kosarazni és röplabdázni, hogy ha mégis rászánják magukat valamelyikre a szabadidejükben, mondjuk a Balatonon, akkor képesek legyenek élvezni is. A huszonegy év alatt még egyetlen tanítványom esetében sem dobbant meg a szívem, hogy na, itt van az új futballsztár, ha törik, ha szakad, elcsalom a klubba. Így aztán ezen a módon sajnos, nincs átjárás a »két életem« között. Ezzel együtt az esetleges ügyetlenség sokkal fájdalmasabb a számomra, ha a pályán látom valamelyik játékosomtól. Ezek a fiatalemberek a futballból élnek, ám sajnos az ő gyerekkorukból is kimaradt néhány nagyon fontos képzési elem, amely a mozgáskoordinációjukat fejlesztette volna…”

Nemcsak a kispadra, az iskolába is vágyik

Prukner László feljuttatta, majd kétszer is benntartotta a Rákóczit az első osztályban, s ezzel ő a klub történetének a legeredményesebb edzője. Ezt említve ő csak vállat von, pedig a szerény anyagi hátteret figyelembe véve ez a teljesítmény akkor is bravúros, ha jelenleg a Kaposvár kieső helyen várja a tavaszi folytatást. A vállrándítás ráadásul aligha őszinte, hiszen ő is tudja: a kudarc felülírja a korábbi sikereket, és a vezetőedzői állás Magyarországon még senkinél sem tartott ugyanazon a helyen a nyugdíjig. Ráadásul arra a kérdésre, hogy mi ejtené jobban kétségbe, ha holnaptól nem taníthatna vagy az, ha edzőként válna munkanélkülivé, csak tizedmásodpercnyi bizonytalanság után mondja ki: az utóbbi.

„Abban egészen biztos lehetek, hogy nem leszek örökké a Kaposvár vezetőedzője – magyarázza. – Nagyon sokat köszönhetek ennek a klubnak az indulástól a mai napig, természetesen igyekeztem én is sokat adni neki. Úgy érzem, van bennem anynyi tudás és ambíció, hogy ha adott esetben a Rákóczi nem tartana igényt a munkámra, és máshol szükség lenne rám, ott is képes lennék megállni a helyemet. A magam elhatározásából nem szeretnék váltani, ám ha kapok máshonnan nagy kihívást jelentő ajánlatot, elfogadom. Ez búcsút jelentene a Táncsics Mihály Gimnáziumtól, amelynek szintén rengeteget köszönhetek, de az ország más pontjain is vannak iskolák, és talán ott is jutna nekem hely, ahol éppen edzősködöm.”

Ha belegondolunk a magyar futball jelenlegi presztízsébe, meglepően hangzanak ezek a mondatok, különösen akkor, ha Prukner László korábbi, biztonságról szóló szavait is visszaidézzük magunkban. Az új kihívások elől nem kell elszaladni, még akkor sem, ha a labdarúgásunk mély morális válságba jutott. Az ember szerinte addig aktív és él igazán, amíg vannak céljai, képes megújulni is, márpedig ő akár kettős életet is hajlandó élni.Prukner László 2003 júniusa óta a Kaposvár vezetőedzője, irányításával 2004-ben jutott fel az együttes az NB I-be. A szakember élvonalbeli mérlegét nézve megállapítható, hogy a Kaposvárnak van még hová fejlődnie.