Oswaldo Javier Sánchez Ibarra

Oswaldo Javier Sánchez Ibarra, azaz futballban bevált rövidebb nevén O. Sanchez a 2006-os németországi világbajnokságon végleg kibújhat legendás elődje, a bolondos Jorge Campos köpenyegéből, s habár még régebbi és még híresebb elődje, Antonio Rodriguez Carbajal ötrésztvevős VB-rekordját nem is tudja megdönteni, de egy jó hajrával a negyediket azért elcsípheti 2010-ben, noha kétségkívül jelenleg éli fénykorát.

Oswaldo, akinek édesapja, Félipe is profi labdarúgó, mégpedig kapus volt egykoron, 1993-ban mutatta meg először bravúros védéseit a nagyvilágnak, amikor részt vett a FIFA ausztráliai U-20-as világbajnokságán. Ám hiába süvegelték meg egyre szélesebb körben tehetségét, hiába emlegették már huszonévesen is mint Dél-Amerika egyik legtehetségesebb kesztyűs emberét, a válogatottban először Jorge Campos, később O. Perez miatt szorult háttérbe. Ennek ellenére nem lehet panasza pályafutására: egyrészt a nemzeti csapattal azért több sikert is elért (olimpián és két világbajnokságon is részt vehetett, több Arany Kupa-aranyat is bezsebelhetett), klubcsapatában, az Atlasban 1993-as bajnoki bemutatkozása után pedig olyan kiváló játékosok mögött védhette a hálót, mint az argentin Berizzo vagy jelenlegi kerettársai közül Pardo és Borgetti, sőt, egy ideig edzette őt a holland Leo Beenhakker is.

A relatív sikertelenséget a Rókák között 1996-ban unta meg, amikor az olimpiáról hazatérve elfogadta Mexikó legnépszerűbb klubjának, az Americának ajánlatát, ám az egyesület a helyi szinten parádés keret (G. Villa, Garcia Aspe, Davino, Pelaez, Lara, Blanco, a közönségkedvenc bekk, Ramón Ramirez) és a későbbi szövetségi kapitány (a Sanchez szerződtetését kifejezetten kérő) Ricardo Antonio Lavolpe minden erőlködése dacára is sikertelen maradt. Bár nyáron a Bolívia elleni mérkőzésen hősünk a nagyválogatottban is bemutatkozhatott, második americás évében a kispadra szorult a veterán, jóval tapasztaltabb Hugo Pineda miatt.

Azonban Oswaldo a következő idényre visszaszerezte mestere bizalmát, a lehető legjobbkor, hiszen így helyet kapott a franciaországi világbajnokságon részt vevő válogatott keretében, még ha esélye sem volt kiszorítani az akkoriban egyébként tényleg jobban védő Jorge Campost. A 2002-es világbajnokság előtt több esélyt adtak neki az ítészek, hiszen ekkor már több mint negyedszáz fellépés állt mögötte az El Triben, ám ekkor O. Perez „Nyuszi” váratlan remek formája akadályozta meg a szereplésben. Egyébként a sikertelenség miatt Sanchez 1999-ben óriási hercehurca után klubot váltott, ami azért keltett arrafelé kisebb földindulást, mert éppen a legnagyobb riválishoz, a Chivas Deportivo de Guadalajarához tette át székhelyét. Itt sem szenvedett hiányt remek edzőkben (Oscar Ruggeri, Daniel Guzman, Hans Westerhof, Benjamin Galindo) és klasszis társakban (újfent R. Ramirez, a válogatottsági világrekorder C. Suarez, Palencia, Morales, Carmona, Salcido), ám a klubsiker kitartóan messze elkerülte őt, hacsak a 2004-es bajnoki ezüstöt nem tekintjük annak.

A válogatottal némileg kárpótolhatta magát, hiszen a 2003-as Arany Kupa (amelyen ő lett az álomtizenegy egyese) óta egyértelműen ő az El Tri kezdőkapusa, a Copa Americát és a világbajnoki selejtezőket is végigvédte, Pereznek és Munoznak mindössze 2-2 fellépést engedélyezve. A Guadalajarában kapusiskolát üzemeltető labdarúgó 2006 tavaszán azzal a tudattal készülődhetett harmadik világbajnokságára, hogy tökéletesen élvezi Lavolpe szövetségi kapitány bizalmát, amit az is nagyon jól jelez, hogy a nagy tornára nevezett keretben nem is szerepel két legnagyobb vetélytársa, Perez és Munoz, csak a két tejfölösszájú ifjonc, Corona és Ochoa.

Sanchez, akit odahaza a Chivasban annyira szeretnek a fanatikusok, hogy egyszerűen csak Szent Oswaldóként becézgetnek, azzal az eltökélt elszántsággal utazott Németországba, hogy élete talán utolsó futball-lehetőségét megragadva kiérdemeljen magának 2-3 évet egy európai topligában; ugyanis bár korábban olyan nagy tengerentúli csapatok is megkeresték őt, mint az FC Barcelona vagy az AS Roma, ám konkrét ajánlatot soha nem kapott.

Egyébként ha a válogatott csapatkapitánya újra olyan jól véd germán földön, mint a 2005-ös Konfederációs Kupán (amikor a görögök és a brazilok ellen is ő volt a mezőny legjobbja, különösképpen a selacaót szomorította el káprázatos robinzonádjaival), akkor minden bizonnyal nem volt eredménytelen tavaszi hipnózisos kezeléssel dúsított felkészülése…