Zárásként tömény unalom…

Szereti a magyar szurkoló a feszültséget. Néhány pécsi drukker ugyanis fittyet hányva saját csapata hat órai kezdésére, a pálya melletti kocsma televíziója előtt kuporogta végig az izgalmakat nem nélkülöző aranycsatát. Fanatikusabb társuk sorban állás közben azonban viccesen oldalba bökte a mellette álldogáló kollégáját: „Faguriga legyek, ha ma nem látunk egy jó mérkőzést” – mondta ezt nyilván abban a reményben, hogy a tétnélküliség és az idei szezon utolsó mérkőzésének puszta fénye feldobja annyira a labdarúgókat, hogy valóban minden idegeskedés nélkül játszanak egy jót. Persze mindez csak azokra a labdarúgókra vonatkozott, akik erre az utolsó összecsapásra még összekapták magukat, hiszen a két kezdő tizenegyen kívül sérülések és eltiltások miatt csupán a lelátón helyet foglaló játékosokból is ki lehetett volna alakítani egy harmadik csapatot. A „maradék” futballisták dicséretére szóljon, hogy a kezdő sípszót követően gyorsan egymásnak ugrottak, s ha sokáig nem is, de az első öt percben egészen élvezhető játékot produkált az együttes.

És hogy mi történt azután? Lassított felvételként forduló játékosok, tízméteres passznál ötöt tévedő hátvédek, a zalaegerszegi szurkolók dobszólójára ütemesen sétálgató csatárok és az ellenfél térfeléről hazaadott labdák. Hiába a felszabadultság, tömény unalom jellemezte a félidőt.

De hogy kicsit a szakmáról is szóljunk: Simon Antal a biztonságos védekezésre fektette a hangsúlyt, a négy védő előtt Lendvai Miklós amolyan előszűrőként futballozott, az általában két csatár pedig egyre apadt erre a mérkőzésre. A hazaiak trénere, Keszei Ferenc a hadrenden nem változtatott, a jól bevált 4–4–2-es felállással küldte csapatát a pályára, a fiatal Kalmár Zsolt személyében pedig egy újoncot is avatott. Mélyebben azonban nem érdemes elemezni az első negyvenöt percben látottakat, legyen elég annyi, hogy a két csapat próbálkozott: a pécsiek lassú passzolgatással, a vendégek pedig lomha ellenakciókkal.

Fordulást követően legalább annyi változás történt, hogy a pálya gondnoka felkapcsolta a világítást a stadionban. A „megvilágosodás” azonban elmaradt, ettől még ugyanis egyáltalán nem lett lüktetőbb a játék. Talán jelzésértékű volt az is, hogy a keménységéről ismert zalai védő, Vasas Zoltán a szünet után néhány perccel kiballagott az oldalvonal mellé, és éles cipőjét gumistoplisra cserélte. Az 54. percben aztán Lendvai Miklós számára idő előtt véget ért a mérkőzés (és egyben a szezon is), a tíz főre olvadt ZTE pedig még jobban betömörült saját kapuja elé.

A pécsiek ettől mintha valamelyest erőre kaptak volna, ráérezve, bizony nem ártana győzelemmel búcsúzni az idénytől, a kapufa éléről azonban kifelé pattant az a fránya labda.

A hazaiak kedvence, Balaskó Iván is elkezdte csipkedni magát, szép indításokkal és távoli lövésekkel villogott egyszer-egyszer, a második félidő közepe táján pedig úgy tűnt, csak idő kérdése, és Keszei Ferenc együttese megszerzi a vezetést. A zalai védelem azonban állta a sarat, a középpályássor jól tolódott, az üres területeket lezárva a támadás lehetőségét azonban szinte teljesen feladva futballozott a vendégegyüttes.

A csereként beálló Radu Sabo aztán sérülés miatt kénytelen volt visszaülni a kispadra, a zalai csatár búcsúja tehát nem sikerült túl hosszúra.

A pécsi támadásokban eközben már nem volt átütőerő, a slusszpoént pedig Molnár Tamás adhatta volna meg, a ZTE cserecsatára azonban elbohóckodta a helyzetet, így végül a mérkőzésre kilátogató szurkolók ezen az összecsapáson nem láthattak egyetlen árva gólt sem.

A két csapat ezzel a döntetlennel búcsúzott tehát az idei szezontól, és félő, hogy a már korábban említett pécsi szurkoló vasárnap reggel apró fagurigaként ébredt saját ágyában. ---- M ---- &