Újpest: sok helyzet, kevés gól

Dario Bonetti megkövült arccal állt a partvonal mellett: a csapatát kereste.

Pedig gyaníthatóan tudta, hogy az öltözőből kifelé jövet még ott voltak körülötte a játékosai – leszámítva persze a sérült Bagoly Gábort, Giuseppe Signorit és Luigi Sartort, valamint a három sárga lapos Feczesin Róbertet –, sőt a középkezdésnél is látszódtak a piros mezesek, de azóta mintha felszívódtak volna...

És ő ezt nem értette.

Akkor már negyven perc telt el a mérkőzésből, és a lila-fehér játékosok olyan könnyedén cikáztak a pályán, mintha tényleg nem lett volna ellenfelük. Kis túlzással minden hazai akció magában hordozta a gólveszélyt, amihez a soproni védők olyan készségesen asszisztáltak, mintha kötelező lett volna. Rabóczki Balázs volt a kivétel, aki hol a jobb alsó sarok elől, hol a léc alól tolta ki a labdát, máskor meg parádés kifutással mentett az éppen kilépő újpesti támadó elől. Őrületbe kergetve Tisza Tibort, aki az első fél órában akár négy góllal is javíthatta volna a statisztikáját – tehát a csatár és a soproni kapus külön meccsében ekkor még az utóbbi volt a nyerő.

Hogy mi lehetett a magyarázata ennek a – valljuk be – ritkán látható párviadalnak?

Nos, azon túlmenőleg, hogy a vendégcsapat támadásai – na jó, ez azért túlzás volt... – rendkívül erőtlenek voltak (vajon az igen eredményes Horváth András miért a partvonal mellett, a játékból kivonva futballozott?), az újpestiek a két szélen kiválóan bontották meg az amúgy sem stabil soproni védőfalat: a bal oldalon Tóth Norbert és Füzi Ákos, odaát pedig Tisza Tibor és Hullám Attila került rendre a bekkek mögé, a beadásokkal pedig a középső védők egyszerűen képtelenek voltak mit kezdeni.

Nagyon érett a gól...

Aztán meg is született: Tisza Tibor az addig nem túl gondolatgazdag megoldások után egy váratlan és éppen ezért zseniális húzással (a kint álló Rabóczki fölött emelt a kapuba) vezetéshez juttatta a hazaiakat, akik továbbra is remekelve, már önmagukat és a közönséget is önfeledten szórakoztatták. Előfordult, hogy szögletből Tóth Norbertnek ívelték vissza kapáslövésre a labdát, Sándor György néha parádés technikai bemutatóval borzolta a vendégek idegeit, megfejelve egy-egy szenzációs indítással, elöl pedig Rajczi Péter lendületes elfutásai és a Tisza Tibor által teremtett állandó gólveszély mind-mind felüdülést jelentett ezen a verőfényes délutánon.

A jelek szerint a soproni edzőnek a szünetnyi idő elegendő volt ahhoz, hogy összeszedje csapatát, ugyanis a második félidőre egészen más felfogásban játszó együttes jött ki a pályára: a Bonetti-legénység egyre bátrabban támadott, ami persze helyzetekben is megmutatkozott. De igazuk is volt a vendégeknek, ha az ellenfél ilyen bőkezűen szórja el a lehetőségeit, akkor itt még egyenlíteni is lehet. Szemtelenségükben egész addig merészkedtek, hogy Horváth András a felezővonal közeléből is megpróbált gólt szerzni, s bizony kis híján sikerült is neki.

Közben odaát továbbra is Rabóczki Balázs volt a főszereplő, elképesztő dolgokat művelt, olykor a fizika alaptörvényeit is felülírta. A soproni egyenítést követően merő görccsé vált az újpesti csapat, s a hibasorozat az elhibázott tizenegyesben csúcsosodott ki. Ha a futball pontozásos sportág lenne, bizonyára Mészöly Géza együttesét hirdették volna ki győztesnek, ám ezt a sportágat gólra játsszák, amiről ezen a délután, a lila-fehérek mintha már megfeledkeztek volna. Rajczi Péter büntetőből lőtt találatával ugyan a hazaiak végül 2–1-re nyertek, ám a három ponton túl erre a sikerre nem lehetnek büszkék. A bajnoki címre törő csapatnak – ez egyben a soproniak dicsérete – ezt a meccset sokkal magabiztosabban kellett volna megnyernie.

Csoda-e, hogy a meccs végén Mészöly Géza volt gondterheltebb? ---- M ---- &