Az elpuskázott aranyérem

Cesana San Sicario – legalábbis Torinóhoz képest – a világ végén van, 95 kilométerre a piemonti fővárostól. Pontosan három óra alatt jut el a tudósító a francia határtól hét kilométerre, az Olaszország északnyugati csücskében épült biatlonpályára, amely a Vk-futamokat tekintve a világ legmagasabban fekvő sílövőterepe.

Ahogy közeledik buszunk a célállomáshoz, egyre több a francia felirat, s amikor kiszállunk, azt tapasztaljuk, hogy a francia újságírók anyanyelvükön beszélgetnek a pályát felügyelő önkéntesekkel. A környezet mesebeli, itt-ott egy-egy vízesés, a nap vakít, az égbolt valószínűtlenül „azzurro”, csak egyvalami hiányzik az idillhez: a hó. Bizony, kopottas a fehér szőnyeg, a globális felmelegedés az Alpokban is megtette hatását, természetesen mesterséges havon bonyolítják le a XX. téli olimpia első versenyszámát.

A 6498 nézőt befogadó stadiont – nem találni jobb szót a létesítményre – pazarul megépítették az olaszok, mindenről gondoskodtak, a jelek szerint még a napsütésről is. A természetes szoláriumot kihasználják a szurkolók, mindenki becsukott szemmel napfürdőzik a tribünökön.

Az orosz Pavel Rosztovcev vág neki elsőként a 20 kilométernek, félperces időközökkel követi egymást a nyolcvannyolc induló, Tagscherer Imre harmincnegyediknek, Ole Einar Björndalen ötvenhetediknek startol. Egy kör négy kilométer, minden kör végén ötöt lőnek, kétszer fekvő, kétszer álló testhelyzetben. Az összesen húsz lövés, a hibázásért, ugye, egy büntetőperc jár, viszont mindenkinek van három tartalék tölténye, azaz ennyi lehetőség van a javításra.

Sokáig a szlovák Marek Matiasko vezet, a negyedik, utolsó sorozatban ront először, végül be kell érnie a negyedik hellyel.

Björndalen narancssárga szerelésben száguld, de hadilábon áll a lövésekkel, az első fekvő és álló szériában is egyet-egyet mellétrafál, a verseny egy adott szakaszában csak a nyolcadik helyet foglalja el.
A zseniális norvég – aki amúgy az ausztriai Obertilliachban él – mindig is gyenge lövő volt, de annyival jobb a futóteljesítménye a mezőnyénél, hogy olykor öt (!) hibával is képes versenyt nyerni. Edzőjével speciális módszert dolgoztak ki ezen hiányosság korrigálására: mivel a biatlonkirály egyszerűen képtelen lövőhiba nélkül teljesíteni a versenyt, a lőállásban eltöltött időt kellett csökkentenie. Salt Lake City idején még átlagosan 26 másodperc alatt tudta le az öt lövést, most ez az idő már csak 21 másodperc. Mindezt általános iskolai testnevelő tanára, Joar Himle segítségével érte el, akit két éve felfogadott magán-lövőedzőjének. „Életemben nem lőttem ilyen jól, mint most” – nyilatkozta Björndalen Torino előtt, ám – milyen a sors – éppen a lövészeten úszott el hatodik olimpiai aranyérme. (Nem mellesleg van még hét világbajnoki aranyérme is.)

De vissza San Sicarióba! A harmadik sorozat után már a 29 éves füsseni Michael Greis áll az élen, hacsak nem jön közbe valami fatális baleset, nem lehet már elvenni tőle az elsőséget. Összesen egy lövőhiba csúszik be neki, s amikor áthalad a célvonalon, hatalmas előnnyel vezet a többiek előtt.

De Björndalen még kint van a pályán, s a megszállottak fanatizmusával faragja hátrányát. Az utolsó sorozatban öt lövéssel csak négy korongot lő szét, de van még egy tartalék patronja, s azzal tökéletesíti teljesítményét. Igen ám, de a pluszlövés is felemészt vagy tíz másodpercet, s ez végzetes lehet. Végül nem emiatt szorul a dobogó második fokára, 16 másodperc előnnyel győz Greis, a későn érő típus. Már majdnem 30 éves – nem néz ki annyinak, jóképű srác –, de csak tavaly nyerte meg első Világkupa-futamát, most meg olimpiai bajnok.

Biztosan eltelik néhány nap, mire tudatosul benne…

Tagscherert éppen az erőssége, a lövészet hagyja cserben, hetet ront – kettőt a fekvőben, ötöt az állóban –, végül hetvennyolcadik a nyolcvannyolcból, és a győzteshez mért időhátránya is több mint négy perccel nagyobb, mint a célként kitűzött hat perc.

De ő amatőr, s igazából csak önmagának tartozik elszámolással… ---- Egy fekete hajú német a két szőke norvég között – szép, szimmetrikus sajtóértekezlet a 20 kilométeres egyéni sílövőverseny után. A mosolygós bajort cseppet sem zavarja, hogy a kérdések kétharmadát Ole Einar Björndalennek teszik fel. Olybá tűnik, a világ nem Michael Greis első olimpiai aranyérmének örül, hanem amiatt búslakodik, hogy a norvég elbukta a hatodikat.

– Még a német újságírókat is meglepte elsősége. És önt?
– Engem csöppet sem – mondta Michael Greis. – Végtére is nem véletlenül viseltem a piros mezt, amely a szám Világkupa-éllovasának jár.

– Most már az eddigieknél is jobban szeretheti San Sicariót…
– Egy éve itt nyertem meg életem első Vk-versenyét, most meg itt lettem olimpiai bajnok. Olyan ez, mint egy megvalósult álom.

– Lassan már harmincéves lesz, és ez az első világversenye, amelyet megnyert. Mintha későn érő típus lenne.
– A sílövészet nem a tinédzserek sportja, már csak azért sem, mert a legtöbben sífutóként kezdik – mint jómagam is –, és csak később tanulnak meg lőni. Ami engem illet, Dél-Bajorországban, Füssenben születtem, errefelé roppant hosszúak a telek, szinte minden gyerek megtanulni síelni. Velem is így volt. Aztán felvettem a puskát, és évről évre javultak az eredményeim.

– Ki volt az első, aki gratulált a győzelméhez?
– Az edzőm után rögtön Horst Köhler német államelnök. No ez jobban meglepett, mint az aranyérem, tényleg nem számítottam rá.

– Mikor lesz a buli?
– Legfeljebb otthon, Bajorországban. Még hátravan négy szám, ez csak az első napja volt az olimpiának…

Ole Einar Björndalen nem éppen óriás termetű – 179 centi, 67 kiló –, jelentéktelen külsejű figura. Pedig a valaha volt egyik legnagyobb sportoló, itt például, Torinóban senkinek sincs több olimpiai aranyérme, mint a norvégnak. Most már van két ezüstje is…

– Most szomorú?
– Az ezüst szép eredmény, különösen a hosszú kihagyás, a betegeskedés után – mondta Ole Einar Björndalen. – De az arany jobb lett volna. Sajnos eggyel több célkorongot tévesztettem a kelleténél.

– A futásával elégedett?
– Azzal igen, hiszen mindenkinél gyorsabb voltam. Tehát fizikailag hoztam a maximumot.

– Megismételheti a négy évvel ezelőtti teljesítményét, amikor négy olimpiai aranyérmet vitt haza Salt Lake Cityből?
– Még semmi sincs veszve. Tudniillik Salt Lake Cityben, ahol minden számban győztem, csak négy aranyat osztottak, itt meg öt talál gazdára, ugyanis bővült a program a tömegrajtos versenyformával.

– Behozhatja a téli olimpiai örökranglistát nyolc arannyal vezető honfitársát, Björn Dählie-t?
– Persze most vagyok harminckét éves, még két olimpia simán belefér… De a viccet félretéve: borzasztóan nehéz lesz, ehhez szerencsére is szükség van. Mindenesetre még négyszer állhatok rajthoz itt, San Sicarióban, azaz matematikailag minden lehetséges.

– Milyen a tökéletes verseny?
– Olyan, amilyeneket Salt Lake Cityben futottam. Most, sajnos, Greis volt túlságosan is tökéletes… ---- Nem úgy sikerült a verseny Tagscherer Imrének, ahogyan eltervezte. Nem is annyira a 78. hely zavarta, mint inkább a tetemes időkülönbség a győzteshez képest, no meg a rengeteg lövőhiba. Alighanem az olimpia volt az utolsó viadala.

– Milyen volt a verseny belülről?
– Nehéz. Ez a világ legmagasabban fekvő biatlonterepe, legalábbis azok közül, amelyeken Vk-futamokat rendeznek. Nemcsak én ziháltam, hanem a többiek is, biztosan ezért rontottam el hét lövést.

– Pedig a célzás az erőssége. Az edzője, Büki Gábor azt mondta, ha csak lövészetből állna a biatlon, egy szinten lenne Björndalennel.
– Igen, de akkor nem biatlonnak hívnák. Amúgy most lövészetben sem voltam egy szinten vele, ő csak kettőt tévesztett, én hetet.

– Mi volt a helyzet a pénteki megnyitóval, kipihente az ünnepséget?
– Reggel fél nyolckor magamtól ébredtem, tökéletesen kipihent állapotban. Ezzel nem volt baj.

– Akkor mivel? A tizennégy éves síruhával?
– Még azzal sem. Eredetileg tényleg úgy volt, hogy az albertville-i olimpiát is megjáró szerelésben indulok, de aztán szombat délelőtt megérkezett a gyártótól a legmodernebb, áramvonalas ruha, azaz itt sem voltam hátrányban a legjobbakkal szemben. Egyszerűen nem ment, az 1600 méteres tengerszint feletti magasság kibabrált velem.

– Harminchárom éves. Van még önben egy olimpia?
– Nincs. Nem is annyira a korom miatt – igaz, nem vagyok már mai gyerek –, hanem mert hiányoznak a feltételek. A következő négyéves ciklust képtelen lennék saját erőből finanszírozni, a jövőmre is gondolnom kell. Az amatőrsportnak is vannak – fura módon anyagi – korlátai. Azt hiszem, Torino után befejezem… Sajnos nem olyan eredménnyel, amilyennel szerettem volna.