Futball, nem repülőről

Csendesen és fegyelmezetten gyülekeztek a szakemberek az A- épület nagytermében. A fegyelmezettségen ezúttal a pontosság értendő elsősorban, mert bár szombatról bőven átnyúlt vasárnapra az előző napi program, Egervári Sándor, az edzőbizottság és az edzőtestület elnöke pontban reggel nyolc órakor megkezdhette a vitaindító előadást. Talán furcsa, hogy a pontosság ezúttal zsebbe vágó kérdés volt, de a valóság az, hogy hosszú idő után a továbbképzést csak önköltséges alapon lehetett megszervezni, valahogy az MLSZ körüli nagy zűrzavarban erre nem jutott sem pénz, sem figyelem… Sokat elárul az edzők mentalitásáról, hogy igen szép számban voltak, akik nem sajnálták ezt a harmincezer forintot, de akadt olyan is, aki nem sokkal a vasárnapi zárás előtt beismerte: kicsit szívta a fogát, ám a délelőtt elhangzottak miatt most már a dupláját is szívesen kifizetné.

Pedig sok vidámat nem hallhatott az, aki végigülte a felszólalásokat. Akadtak persze derűs pillanatok is, ilyen volt kevéssel a zárás előtt Sándor István monológja. A jelenleg Karcagon dolgozó, Kárpátaljáról származó mester előbb meghatóan beszélt a magyarság érzésének nagyszerűségéről, a nemzeti öntudat szükségességéről, majd alaposan belelendülve néhány történettel támasztotta alá a mondandóját. Ezek közül a legnagyobb sikert a Kovács Istvánról, az Ajax első nagy generációjának mesteréről szóló adomák aratták, olyan egyszerű bölcsességek formájában, mint például hogy az edző sorsa abban a pillanatban dől el, amikor először lép be az öltözőbe, de ha korábban csak repülőről látott futballt, akkor jobb, ha nem is kísérti a sorsát…

Komor kép a szakma helyzetéről

Valójában csupán némi önfeledtséget csempésztek a tanácskozás óráiba ezek a pillanatok, ugyanis a felszólalók igen komor képet festettek a szakma, azaz az edzők helyzetéről. Egervári Sándor például azzal kezdte, hogy üzenetet kell megfogalmazniuk a sportág és az ország vezetőinek, valamint a társadalomnak, hogy döbbenjenek rá: a futball ma Magyarországon szinte mindenről szól, kivéve a minőségi labdarúgás alapját, a szakmát. Dacára annak, hogy hazánk évek óta jogosult a legmagasabb minősítések kiadására, és hogy a továbbképzés mára hagyományossá és színvonalassá vált, az MLSZ megszűnt elnökségében az edzőknek csupán egy képviselőjük kapott helyet, így aztán fontos szakmai kérdésekben szakmai állásfoglalás nélkül vagy azok ellenére születnek döntések, és ma ott tartunk, hogy a szövetség készülő alapszabálya a bizottságok között még csak meg sem említi az edzőkét.
És ez csak a felütés volt…

A média is megkapta a magáét

Garami József, az MTK vezetőedzője úgy fogalmazott, hogy a futball és benne a szakma megbecsültsége romlott, mi több, mélyponton van. Lassan évtizedekben mérik, amióta kérik, legyen végre állandóság a magyar labdarúgásban, ne változzon állandóan a versenyrendszer, hiszen igazán egyik sem hozott áttörést, azaz a megoldás nem itt rejtőzik. Célszerűbb lenne olyan vezetőséget létrehozni, amely kézben tartja a sportágat, amely egyenlő mércével mér minden résztvevőt, és keretet nyújt a színvonalas szakmai munkának.
Bizony, kár lenne tagadni, rengeteg igazság sorakozott egymás után, hiányérzete csupán annak lehetett, aki a helyes diagnózist követően programot is várt a gyógymódra. Mert az rendben van, hogy az edzők kimondják: szavuk mellőzésébe, presztízsük csökkenésébe nem törődhetnek bele, ám a következő logikus kérdés mégiscsak a hogyan lenne… Nos, ezen a ponton következett a média, amely a felszólalók szerint torz képet tükröz a sportágról, amikor nem elemzi kellőképpen labdarúgásunk gondjainak igazi eredőit, és a közvélemény ennek betudhatóan varrja a nemzetközi porondon átélt keserű sikertelenségeket az edzők nyakába. Nehezményezték azt is, hogy a sajtó nem kellő erővel ad hírt a pozitív kezdeményezésekről és változásokról, mint például a Bozsik-program biztató eredményei. Csertői Aurél, a Fehérvár fiatal mestere kiemelte, hogy csapataink játékában derűlátásra okot adó változások is tapasztalhatóak, az együttesek rendszerekben és a korábbiakhoz képest stílusosabban futballoznak, és mindez az edzők munkáját dicséri, ám a médiában ez sem tükröződik.

A műfüves pályák sokat segíthetnének

Ezen a ponton legfeljebb azon lenne érdemes merengeni, hogy ez a média a legkisebb siker esetén is egekbe emel bárkit, lásd az utolsó évekből a ZTE győzelmét a Manchester United ellen, vagy legutóbb a Debrecen szereplését a BL-selejtezőben, és hogy az elismerésnek mindig követnie kell az eredményt, nem megelőznie, de ne ragadjunk le itt, esett szó jóval fontosabb kérdésekről is. Például arról, hogy a társadalom meggyőzhető-e a futball fontosságáról, vagy hogy olcsóbb pályákat építeni és a gyerekeket ott foglalkoztatni, mint rengeteg pénzt költeni az egészségügyre és a drogmegelőzésre. Vagy például – ezt Mezey György, az edzőtovábbképzés vezetője említette – amíg Norvégiában és Hollandiában a népesség 10, Svédországban nyolc, Csehországban öt százaléka futballozik, addig Magyarországon ez a szám 0.5, és ekkor kell megállni: miről is beszélünk? Igaza volt Garami Józsefnek is: ha az államnak volt egyszer – jogosan! – 40 milliárd forintja a Papp László Arénára, akkor lehetne még egyszer ugyanennyi pénze 400 műfüves pályára, amelyeken gyerekek ezrei sportolhatnának, és az „csak” járulékos haszon, hogy ebből az élfutball is rengeteget profitálhatna. Egy biztos: Tatán sok mindent kibeszéltek magukból az edzők. Az is tény, ha a szakma visszanyerhetné presztízsének régi fényét, az a magyar futball gyógyulásának egyik jele lenne. És bár sovány vigasz, de talán megteszi: a mélypontról állítólag csak felfelé vezet út…