A 20042005-ös bajnoki évet még Herédi Attila irányításával kezdte meg az élvonalban a Nyíregyháza csapata, majd Détári Lajossal fejezte be: az Újpest korábbi ötszörös válogatott labdarúgója csak hat mérkőzésre kapott bizalmat a szabolcsi egylet elöljáróitól& A szakember nevét azóta hiába keressük valamelyik profi együttes kispadján: hátat fordított a futballnak, az egyik, autógumit forgalmazó cégnél vállalt munkát.
Herédi Attila a napokban ünnepelte 47. születésnapját, és noha szinte az egész életét a labdarúgásban töltötte el, immár csak távoli szemlélője a magyar futball eseményeinek. Azt ugyan nem állítja, hogy végleg hátat fordított az edzői szakmának, ám úgy érzi, a sportágat körülvevő közeg nem csábítja visszatérésre.– Őszintén szólva meglepett, amikor azt mondta, elszakadt a futballtól, és hogy autógumik forgalmazásával foglalkozik. – Nem erre készültem, de ezt hozta az élet – felelte Herédi Attila. – Annak idején a futballt is szívvel-lélekkel szolgáltam, most ezen a területen igyekszem megfelelni. Egy régi barátom, Csókás Tamás nyújtott segítő kezet, neki köszönhetően egy kis telephelyet vezetek a Hegedűs Gyula utcában.
Herédi Attila manapság a taktika helyett azon törheti a fejét, hogyan lehet fellendíteni egy kis üzlet forgalmát a Hegedûs Gyula utcában – a korábbi remek Újpest-játékost a futball világától meglehetôsen messzire üldözték el
Czeglédi Zsolt
Herédi Attila manapság a taktika helyett azon törheti a fejét, hogyan lehet fellendíteni egy kis üzlet forgalmát a Hegedûs Gyula utcában – a korábbi remek Újpest-játékost a futball világától meglehetôsen messzire üldözték el
– Na de ön a futballhoz ért elsősorban! – Való igaz, a futballban érzem otthon magam, nekem mindent meg kell tanulnom, ami nem a labdarúgásról szól.
– Mitől csömörlött meg? Másfél évvel ezelőtt még az élvonalbeli Nyíregyháza csapatát dirigálhatta… – A 2003–2004-es NB I B-s bajnoki évadban ötödikek lettünk a Nyíregyházával, azonban az átszervezések, a gazdasági társaságok különböző telepváltásának következtében mégis a legjobbak között indulhattunk. Mi értelemszerűen a második vonalra készültünk, úgy igazoltunk, és a többi gárdánál később kezdtük el a felkészülést. Tény és való, a bajnokságot nem a legsikeresebben kezdtük, azonban a szaksajtó szerint is a bajnoki év egyik legjobb meccsét játszottuk a negyedik fordulóban Újpesten, így meglepett, hogy két fordulóval később felállítottak a kispadról.
– Talán azért, mert hat forduló után mindössze három pontja volt akkor a Spartacusnak. – Az előző évben a második vonalban megszerzett ötödik hely bravúrral ért fel, ugyanis csak a nevünk lett Spartacus, a játékoskeret zömét azok a labdarúgók alkották, akik a Nyíregyházi Kertváros futballistái voltak, és korábban alig-alig játszottak az NB I B szintjén. Persze ennek ellenére bíztam bennük… Némi erősítés után ezzel az állománnyal indultunk a legjobbak között, és úgy érzem, túlzottan hamar fogyott el a tulajdonosok türelme. Igazából nem is az bánt, hogy engem felállítottak, hanem az, hogy az edzőváltást követően több labdarúgót is érdemtelenül elfelejtettek. Az pedig nem engem minősít, hogy Détári Lajos irányításával aztán simán kiesett a csapat az élvonalból.
– Ezt követően néhány hétig a harmadik vonalban szereplő Budakalász edzéseit vezette. Ott mi volt a baj? – Egy hónapig voltam a Budakalász trénere, de azt az időszakot nem számítom edzői munkának. Maradjunk annyiban, hogy bár szereztem néhány barátot magamnak, az együttes működésének anyagi lehetőségeit megteremtő, ám a szakmát nem értő tulajdonossal, Papp Gáborral sok mindenben különbözött a véleményünk, sőt úgy is fogalmazhatok, hogy szinte semmiben sem értettünk egyet.
– Ha jól tudom, akkoriban a pro-licences tanfolyam hallgatója volt, arra azonban nem emlékszem, hogy diplomát kapott volna. – Szerettem volna a futballban dolgozni, csakhogy erre nem volt lehetőségem. Egyik ismerősöm az építőiparban adott munkát, én pedig feladtam az elveimet, és olyan lépésre szántam el magam, amelyet korábban elképzelni sem tudtam volna: edzői munkáért kilincseltem. Mindig azt gondoltam, ha valaki bajba kerül, az a szeretteihez vagy a családjához fordul. Nekem tágabb értelemben az Újpest a családom, hiszen majdnem negyed századot töltöttem el játékosként és edzőként a klubnál, ezért megkerestem a tulajdonost, Kovács Pétert. Nem köntörfalaztam, elmondtam, szeretnék Újpesten edzősködni, ő pedig azt felelte, majd Urbányi István dönt ebben a kérdésben.
– És? – Nincs és… Nem találkoztunk, nem volt indoklás, a Megyeri útról azóta sem kerestek. Ez a pofon azért fáj olyan nagyon, mert nem segélyt kértem, hanem dolgozni akartam annál a klubnál, az Újpestnél, amely sokat jelent nekem. Segítő kézért nyúltam, de hiába… Újpesten hangoztatják, fontos a tradíció, mégis olyan ember dönthetett rólam, akinek nincs kötődése a klubhoz, és akivel szemben – szerintem – minden vonatkozásban kiállom az összehasonlítást.
– Kanyarodjunk vissza az edzői tanfolyamhoz: miért nem szerzett végül pro-licences diplomát? – Tudja, ez a tanfolyam fizetős, és amikor újabb részletet kellett volna befizetnem, döntenem kellett: a családom a fontosabb vagy a licenc? A számlákat ugyanis fizetni kell, haladékot kérni nem lehet… Nem tudtam mást tenni, levelet írtam Mezey Györgynek, és közöltem vele, nem tudom befejezni a tanfolyamot. A szakdolgozatomat még megírtam, elmentem tanulmányútra a Bayern Münchenhez, ám az angol nyelvvizsgára és a záróvizsgára már nem került sor.
– Feltételezem, nem fordított végleg hátat a futballnak. – Leszek én még edző, de a futballt körülvevő közeg sok sebet ejtett rajtam. Nem mondom, hiányzik az öltöző hangulata, jó lenne edzéseket vezetni, mérkőzésekre készülni, azonban ezek a sebek lassan gyógyulnak. Azért bízom benne, hogy hamarosan rendet tesznek a magyar futballban, és akkor érdemes lesz feladni a jelenlegi biztos egzisztenciámat. Bár a gumikereskedelemben nem pofont, hanem segítséget kapok a munkámhoz.
