Egy mosoly a nehéz év végén

– Miként telt el a karácsony? Mit kaptak a gyerekek?
– Semmit – nevetett Lisztes Krisztián. – Rosszak voltak…

– Jókedve van.
– Persze. Miért bánkódnék? Rengeteg ajándék várta a fa alatt négy és fél éves Lili lányomat meg persze a két hónapos Krisztiánt. A srác, persze, még csak a csillogó-villogó fényeket bámulta nagy szemekkel, a játékoknak is inkább Lili örült.

– Azért jó, hogy ilyen vidám, mert igencsak nehéz évet zárt…
– Valóban nem volt könnyű. Nehezen jöttem rendbe, aztán nyáron sokáig nem dőlt el, hol folytatom, és már elkezdődött a bajnokság, mire megállapodtam a Borussia Mönchengladbachhal. De most már minden rendben, a téli felkészülésre koncentrálok, no meg a tavaszi idényre.

Dühöngés helyett a türelemre szavaz

– Zsinórban négy mérkőzésen is lehetőséghez jutott, de az utóbbi tíz bajnokin csak mintegy félórára állították be.
– Nyilván nem könnyű menet közben csatlakozni egy csapathoz, de a 'Gladbach az első három meccsen nyeretlen volt, amikor odakerültem, és egyből a kezdőcsapatba. Háromból kétszer nyerni tudtunk. Ez nem az én érdemem, de örültem, hogy velem végül is elindult a csapat. Később, amikor a cserepadra kerültem, jó formába lendült a gárda, valóban nem volt oka Horst Köppel vezetőedzőnek a változtatásra. A Werder Bremen ellen a szünetben vesztésre álltunk, akkor lecseréltek, nélkülem fordított a csapat, és ehhez a bizonyos második félidei együtteshez ragaszkodott az edző.

– Emlékszem, ha korábban, amikor jó formában érezte magát, de nem került be a csapatba, mindig dühösen, feszülten nyilatkozott. Sokszor mondta: azért él külföldön, hogy futballozzon, semmi más nem számít, ha nem játszatják, mit keres ott – és ez logikusan is hangzik. Most azonban a vártnál alighanem lényegesen kevesebbszer számítottak önre, mégis nyugodtan, higgadtan fogadta, kezelte a helyzetet. Megváltozott? Megnyugodott?
– Lehet, bár most is bosszantott, hogy a brémaiak elleni találkozó után csak Bielefeldben és Dortmundban küldtek pályára, hazai mérkőzésen egyszer sem. Illetve… valamelyik találkozón szóltak, álljak be, két góllal vezetünk. Már ott álltam az oldalvonalnál, de nem sikerült átlépnem. Addig vacakoltak a cserével, míg gólt kaptunk, akkor szóltak, várjunk még egy kicsit, de közben véget is ért a mérkőzés. Akkor kissé rosszulesett, hogy a beállításom veszélyeztethette volna az utolsó percekben a győzelem kivívását. Máskor – azt hiszem, a Hannover ellen – kezdő lettem volna újra, de egy apró sérülés miatt nem tudtam vállalni a játékot, voltak tehát bosszantó pillanatok is. De kétségtelen, abban van igazság, hogy most türelmesebb voltam, mint esetleg máskor, másutt. Talán egyfelől azért, mert jó kapcsolatban vagyok az edzővel, a stábbal, jó körülmények között dolgozhatunk, és a csapatban is jól érzem magam, másfelől kicsit éreztem a több mint egy évig húzódó gyógyulás, a hosszú kihagyás után nem voltam még tökéletes állapotban. Ha százszázalékos erőben és megfelelő formában éreztem volna magam, és csak ennyit játszhatok csaknem fél év alatt, akkor nyűgösebb lettem volna, de most nem erről volt szó. Arra gondoltam, hogy ha végigcsinálom a most következő téli felkészülést, és nem akadályoz semmi a munkában, akkor csak idő kérdése, mikor kerülök vissza újra a kezdőcsapatba.

A sérülés talán már végleg a múlté lesz

– És most… Most hogy érzi magát?
– Azt hiszem, a sérülésem immár végleg a múlté, most is kaptunk a szünetre edzésprogramot, és futás közben, sprintnél vagy irányváltásnál sincs semmi gondom, voltaképpen lassan nem is kell külön odafigyelnem a sérült térdemre.

– Abból a szempontból mindenképpen nyugodtan készülhet, hogy a csapatát nem fenyegeti a kiesés.
– Így van, azt azért lehet érezni, hogy bár ez nagy múltú, jelentős hagyományokkal büszkélkedő csapat, amely a hetvenes években UEFA-kupát nyert, BEK-döntőt játszott, ötször megnyerte a Bundesligát, az utóbbi években mégis mindig a bentmaradásért harcolt, nem is mindig sikerrel. 1999 és 2001 között a másodosztályban szerepelt, és amióta visszakerült, négy idény alatt egyszer sem került be az első tízbe. Vagyis megbecsülik a klubnál, hogy most a hetedik helyen állunk, egy pontra az UEFA-kupát érő helyen álló Hertha BSC-től és tizenháromra a már kieső pozícióban lévő Kölntől. Mondom, ebben a viszonylag jó szereplésben nekem, sajnos, valóban nem volt annyi szerepem, mint amennyit reméltem, de arra koncentrálok, hogy a tavasz a csapatnak legalább ilyen sikeres vagy még jobb legyen, én pedig sokkal többet tehessek ezért.

– Sérülésével a válogatottól is messze került: vágyik a címeres mezre?
– Ez most nem téma nálam, hiszen joggal mondhatják, milyen alapon hívjanak meg engem a válogatottba, ha a klubcsapatomban sem játszom – még akkor is, ha a múltban másoknál ez esetleg nem jelentett akadályt. Amikor megsérültem, kerestek a nemzeti csapattól, hogy segítenek, ha bármire szükségem van, de most már régóta nem beszéltem senkivel sem. Meg aztán volt egy-két apróság, ami nekem nem esett túl jól. Tavaly áprilisban megsérültem, de az idén már végigcsináltam a felkészülést, amikor jött a Bulgária elleni itthoni mérkőzés, amelyen – ha emlékszik – az eltiltott Gera Zoltán hiányzása miatt az volt a téma, hogy ki lesz az irányító. Én ugyan sokat kihagytam, de a brémai edző, Thomas Schaaf felhívta Lothar Matthäust, hogy ha ilyen gondjai vannak, engem nyugodtan hívjon, mert sokat dolgozom, úgy tűnik, rendbe jöttem, nem vagyok rossz formában. Nem azt mondta, és én sem azt vártam, hogy én legyek a kezdőben, de azzal szerintem senki sem vesztett volna, ha a keretbe meghívnak, és az egyhetes edzőtáborozás alatt kiderül, lehet-e rám számítani, vagy sem.

Az ünnepi meccsnek nagyon örült volna

– És? Mi volt a válasz?
– A kapitány nemmel válaszolt, de elfogadtam, mert ezt neki kell eldöntenie. Máskor is előfordult, hogy úgy éreztem a válogatott keret kihirdetésekor, a neveket böngészve, hogy a keretbe talán beférhetnék – de mondom, ezt én érzem így, ebben a mindenkori kapitány dönt. Aztán az is szóba került, hogy a Real Madrid elleni gálamérkőzésen beszállhatok, mint ahogy Illés Béla ott búcsúzhatott el a nemzeti csapattól, vagy esetleg az argentinok ellen lehetnék ötvenedszer válogatott, hiszen az nem volt tétmérkőzés, még ha ettől függetlenül nyilván nagyon is fontos a jó eredmény elérése. Ez talán azért sem lett volna nekem rossz, mert akkoriban kerestem magamnak csapatot, és talán megerősíti a szándékait az engem keresőknek, ha látják, a magyar válogatottnál már számítanak rám. Tudom, tudom: a nemzeti tizenegy nem a máltai szeretetszolgálat, de… Akkor is nem volt a válasz. Szóval csak legyintek… Most már úgy érzem, engem elfelejtettek a válogatottnál. ---- F ---- &