Egy kissé megkopott, ám boldog aranyérmes

"Na nem a birkózástól, attól nem tudnék. Hanem ettől az egésztől. Hogy tízéves korom óta birkózom, és sehogysem sikerül egy igazán nagy versenyt nyernem. Az Eb-arany korábban sok mindenért kárpótolt, ám úgy gondoltam, messze nem elég. Utána következett egy komolyabb sérülés, zsibbadni kezdett a bal kezem, és akkor úgy gondoltam, képtelen lennék még egy olimpiára felkészülni. Kaptam egy jó ajánlatot Franciaországból a csapatbajnokságra, ezért kimentem."

Fél évig bírta franciaországban

Ez volt a mélypont Majoros István karrierjében. Ráadásul Párizsban sem volt fenékig tejfel az élete. A franciák nem tudták elintézni a papírjait, azaz egy meccsen részt vett ugyan, ám ott az ő győzelmével hiába nyert a klubja, az ellenfél óvott, jogtalan szerepeltetése miatt annulálták a sikert, és ettől fogva nem meccselt, csak edzett. Noha fizették a bérét, fél évig bírta, utána hazajött.
(Bódi Jenő, a válogatott másodedzője: "Hiányzott neki az a légkör, ami itthon körbeveszi az edzőteremben. Csak amikor kikerülsz belőle, azután érted meg, mit veszítettél. Olyan ez, mint a szerelem.")
"A szívem hozott vissza - mondja Majoros. - Nem jártam rosszul anyagilag, de aki ennyi ideje birkózik, az nem bírja meccs nélkül, és nem is tudja sutba dobni ezt az egészet. Kint egyre jobban éreztem, hogy hazavágyom, pláne, amikor néztem a fiúk világbajnoki mérkőzéseit odakint a tévében."
Felkereste Hegedűs Csabát, hogy - visszatérne. És persze szeretne olimpiai bajnok lenni. Az elnök igyekezett realista maradni. Azt mondta, erre kicsi az esély, de ha esetleg visszafogyna az 55 kilósok közé, akkor - ismerve elszántságát, fanatizmusát - akár révbe is érhet. A kihívás iszonyatos volt: megszabadulni a testsúlya ötödétől. Megcsinálta. "Az élsport ezzel jár, le kell adni néhány kilót… - mondja egy félmosoly kíséretében. - Ha az ember sikert ér el, utólag úgyis azt mondja, megérte." Civilben egyébként egy tizessel nehezebb - szerencsére, birkózásban csak egyszer, a rajt előtt kell mérlegelni, azaz amikor már a szőnyegen látjuk, hat-hét kilóval az 55 fölött jár.
Amúgy jó volt a szőnyegen látni - noha tény, az elején ugyancsak ráijesztett a magyar táborra, hiszen japán ellenfele három ponttal is megugrott. "Az olimpia előtt egy hétig nálunk edzőtáboroztak, akkor szóltak Jenőék, menjek oda, birkózzak vele egy kicsit, ismerjem meg - teszi hozzá az olimpiai bajnok. - Épp fogyasztási időszakban voltam, ilyenkor a sérülésveszély miatt már nem szívesen kap össze ismeretlennel az ember, de tény, nem ártott akkor az a találkozó. Egyébként nagyon jó versenyző a japán, ha nem verem meg, szerintem éremig juthatott volna, a világbajnokság előtti utolsó versenyen fél kézzel verte meg a komplett keleti mezőnyt, a döntőben tusolta a török világbajnokot. Tudtam, hogy dinamikusan kezd, bár a pörgetésével kicsit meglepett, viszont elfáradt a végére, ezért tudtam fordítani ellene."
(Bódi Jenő: "A japán korábban hosszabb időt is töltött nálunk, én készítettem fel, ezért pontosan tudtam, hogy fizikálisan ki lehet fárasztani. Olyan az izomfelépítése, amely megtörhető. Lelkileg képtelenség, ázsiai, egyszerűen nem lehet kikészíteni. A kubai más volt. Azt már az elődöntő előtt összezúztuk, mindig elmentünk mellette, rámosolyogtunk, sikerült kizökkentenünk.")
Na igen, ez a kizökkentősdi. A döntő előtt éppenséggel majdnem Majorost sikerült kiborítani, miután a hatalmas edzőteremben történt egy apró malőr. Miközben a bemelegítő köröket futotta, az orosz vetélytárs edzője "merő véletlenségből" lelöttyintette egy üveg vízzel. Majoros visszafordult - ám Komáromiék hamar lehűtötték. "Nyugi, ne hagyd, hogy megzavarjanak." Nem is lehetett. Az olimpia előtti két hosszú edzőtábor olyan fizikummal vértezte fel Pistit, hogy simán bedarálta az oroszt. Aztán az összekapaszkodást követően egy egészen zseniális mozdulattal levitte a földre Mamegyalijevet.
(Komáromi Tibor: "Többször mondtam neki, hogy hagyja már ezt a marhaságot, de azt felelte, meglátod, működni fog. Jó, válaszoltam én, de akkor edzésenként ne csupán ötször-hatszor csináld meg, hanem ismételd sokkal többször. Ez egy klasszikus elem, a fordított csípő, amit csak azok tudnak, akik sok időt töltöttek a csiszolásával, és akik régi klasszisoktól tanulták a szakmát. Mert ezt a figurát rajta kívül szinte senki sem alkalmazza a mezőnyben.") ---- Sydneyben tizenhetedik volt. Most az első. A különbség leírására a tizenhaton kívül nem igazán találni kifejezést. S hogy mi változott? "Talán kezd egy kicsit kopni az ember harminc felé - böki ki némi gondolkodás után. - Én egyébként későn érő típus vagyok, talán ezzel a megkopással jött némi dörzsöltség is. Teljesen más, mint négy éve. Akkor mindent meg akartam nézni, hívtak az újságírók, aztán szépen elvitt a forgatag, meg aztán a grúz és az iráni is… Most megértem arra, hogy jobban szerepeljek, az pedig végképp nem zavart, hogy inkább Deák Bárdos Misivel foglalkoznak. Róla kellett beszélni, a takarítónőről mégsem lehet. Jó, négy évvel azelőtt Európa-bajnok voltam, nem kis dolog, ám az elég régen volt, emiatt nem kerülhettem én a középpontba."
2000-ben nem csinálta meg a szerencséjét, az azonban nem nyomasztotta, hogy egy athéni siker akár vagyonossá is teheti. Azt viszont bevallja: gondolt rá. "Nagyon szegény családból származom, és éreztem, harmincévesen jóformán ez az egy lehetőségem maradt, hogy egy kicsit megalapozzam a jövőmet - így Majoros. - Úgy mentem fel minden meccsre, hogy ez most élet vagy halál. Ha vesztek, nincs semmiféle elismerés, ha nyerek, sínre teszem az életem."

Édesanyja már nem örülhetett

Ennek alkalmasint kedvese, Ágnes is örül, aki immáron hat éve van mellette - "Ezúton is köszönöm, hogy mindenben kitartott mellettem, egy élsportolót ugyanis elég nehéz elviselni" -, az azonban nagyon fáj neki, hogy édesanyja már nem láthatta a csúcsra érést, hiszen március 14-én elhunyt. Fájdalmait, egyéb gyötrelmeit az erdőben járva piheni ki, s persze idejár feltöltődni is. Óriási természetbarát, pomázi házukból rendszeresen a Pilisbe mennek túrázni, rengeteg könyvet olvasott az állatvilágról, képes megkülönböztetni a különféle madarakat.
(Komáromi Tibor: "Néha mondjuk neki, Pistikém, mi az ott, kánya vagy egerészölyv? Precízen szokott válaszolni. Nem tudom, hogy dönt, meddig versenyez még, ám én azt mondom, maradnia kell a sportágban, ugyanis mindent tud a birkózásról.")
Egyelőre persze élvezi a győzelem ízét, habár a szokványos kérdésre - "milyen érzés?" korántsem szokványos választ ad. "Nyolc éve, amikor néztem az olimpiai közvetítéseket, minden bajnok azt nyilatkozta, hogy egyelőre fel sem tudja fogni, mit ért el. Én meg csak ültem, és morfondíroztam, miről beszél ez, ha én nyernék, én biztos fel tudnám fogni. És most itt ülök, és be kell látnom, hogy igazából én sem vagyok képes rá." ---- Az orosz birkózók legendás szövetségi kapitánya, Szapunov mester csak olyankor szokott bemenni az edzőterembe egy döntő előtt, amikor biztos az épp akkor szőnyegre vonuló tanítvány győzelmében.
Nos, Majoros mérkőzése előtt ott volt.
"Mit nem adnék, ha arcára fagyna a mosoly a végén" - idézte fel akkori gondolatait Komáromi Tibor, aki valamelyest gyengébb háttérrel vonul fel, mint az orosz válogatott. Ott az eddig körülbelül ötven világbajnoki és több tucat olimpiai bajnoki címnél bábáskodó Szapunov keze alatt tíz edző dolgozik, mindegyik versenyzőt külön tréner kísér - nálunk Komáromi mellé másfél éve lépett be Bódi Jenő, aki óriási segítség, elvégre így végre megoszlanak a terhek, addig egyedül csinált mindent.
A nap során egyébként összetalálkozott régi nagy riválisával, Mamiasvilivel, aki előre szólt neki Majorossal kapcsolatban: "Fejben nagyon ott van a srác, szerintem megnyeri." Igaza lett az egykori zseniális versenyzőnek - és csodák csodája, mielőtt felszálltak volna a faluba induló buszra, őfelsége, Szapunov is odalépett a kis csapathoz, és gratulált a sikerhez.
Alkalmasint már ezért megérte…