Hazai siker, mellékzöngékkel

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) feje, az afrikai labdarúgás elkötelezett híve (és sportdiplomáciájának lekötelezettje, lásd a legutóbbi elnökválasztást megelőző időszakot) ez alapján okkal hihette azt, hogy újfent csatát nyert, és a "fekete kontinens" hamarosan még inkább megközelíti a világfutballban domináló Európa-, Dél-Amerika kettőst. Az Afrikai Nemzetek Kupája döntője, a Tunézia–Marokkó mérkőzés 52 percig, a második hazai gólig valóban elsőrangú futballt hozott, de ha figyelembe vesszük az elmúlt hetek történéseit, sokkal árnyaltabb a kép.
A szombati mérkőzés csak a kirakat volt, az "üzlet" ennél rosszabb állapotban van. Talán megkockáztathatjuk, összességében csalódást keltő volt a kontinensbajnokság. Az egész viadal során valahogyan érezni lehetett, itt nem csupán erről a kontinensbajnokságról, hanem a 2010-es világbajnokság rendezési jogáért zajló versenyről is szó van. A tunéziaiak igyekeztek mindent bedobni, a szintén pályázó vetélytársak a közeljövőben alighanem igyekeznek hasznosítani a látottakat, illetve megpróbálják felnagyítani az összes negatívumot. Még szerencse, hogy ez a harc majd a kulisszák mögött zajlik.
Igaz, a gyepen sem volt túl örömteli a kép, az afrikai csapatokra korábban jellemző szórakoztató játék például gyakorlatilag eltűnt (tisztelet a kivételnek, így például Malinak), a szórakozásról többnyire a kapusok gondoskodtak (az egy találkozóra jutó bakik átlaga minden képzeletet felülmúl), a többieknek maradt a taktikai utasításoktól átitatott mezőnybeli tusakodás. Parádés fizikai adottságok, néhány váratlan villanás, egy-egy technikai trükk, de a mindent elsöprő örömfutball eltűnt. Az afrikaiak éppen az őket jellemző sajátosságokat száműzték a játékukból, talán azért, hogy idegen tollakkal ékeskedve próbálják a későbbiekben felvenni a harcot a világ élvonalával. Lehet, hogy beválik a recept, erre majd az idő adja meg a választ, mi csak sajnálni tudjuk, hogy bizonyos értékek, legalábbis egy időre elvesztek. Kár értük.

A győztest persze ez aligha érdekli, de nem is kell, hogy érdekelje, hiszen Tunéziát igazából kevés szemrehányás érheti. A franciákkal 2000-ben Európa-bajnokságot nyerő Roger Lemerre szövetségi kapitány "összerakta" a csapatot, elfelejtett néhány, a nevéből élő sztárt (például Adel Szellimit), bátran hozzányúlt a fiatalokhoz, a fegyelemre, a taktikai utasítások végrehajtására nem lehet panasz, és összességében a mutatott játékra sem. Kétségkívül a legmerészebb húzás Santos honosítása, majd azonnal a kezdőcsapatba emelése volt. A röviddel a torna előtt brazilból tunéziaivá váló támadó társgólkirály lett a tornán, minden meccsen le tudott kötni legalább egy védőt, csatártól pedig ennél több aligha várható.
A többség természetesen Lemerre-t nevezi meg az első számú sikerkovácsnak – nem alaptalanul! – , a francia azonban igyekszik elhárítani a dicsérő szavakat. "A győzelem a játékosok érdeme, nekik kell megköszönni mindent, én sem teszek másképp – fogalmazott a szakember. – Amióta itt vagyok, tisztelnek és elfogadnak, ezért tudtunk sporttörténelmet írni. Az elején csak annyit kértem, hagyjanak dolgozni. Nem az volt a célom, hogy megnyerjük az Afrikai Nemzetek Kupáját, tanítani akartam csupán, és szerettem volna segíteni Tunéziának. A győzelem csak azoknak volt a célja, akik kineveztek. Szerintem a győzelem másodlagos. Sokkal fontosabb, hogy a siker az egész nemzet öröme. Elégedettséggel tölt el, hogy sokaknak szerezhettünk boldogságot."

Afrikai Nemzetek Kupája
A végeredmény: 1. Tunézia, 2. Marokkó, 3. Nigéria, 4. Mali, 5–8. Algéria, Guinea, Kamerun, Szenegál, 9–16. Benin, Burkina Faso, Dél-Afrika, Egyiptom, Kenya, Kongói DK, Ruanda, Zimbabwe
A torna legjobb játékosa: Augustine "Jay-Jay" Okocha (nigériai)
Góllövőlista. 4 gólos: Patrick Mboma (kameruni), Frédéric Kanouté (mali), Jay-Jay Okocha (nigériai), Juszef Mohtari (marokkói), Francileudo dos Santos (tunéziai); 3: Peter Ndlovu (zimbabwei), Aboubacar "Titi" Camara (guineai), Juszef Hadzsi (marokkói), Peter Odemwingie (nigériai); 2: Siyabonga Nomvete (dél-afrikai), Modeste Mbami (kameruni), Mamadou Niang (szenegáli), Hoszin Asiu (algériai), Pascal Feindouno (guineai), Mahamadou Diarra (mali), John Utaka (nigériai), Maruan Sammah (marokkói), Ziad Dzsaziri (tunéziai)