A nyitány jobban tetszett

Azt már a clauti csarnok paraméterei ismeretében sejteni lehetett, nem a Dante által megénekelt pokol vár a magyar válogatottra az Eurotour-sorozat első állomásának premierjén, annak ellenére, hogy Dusan Kapusta alakulata éppen a házigazda olaszok elleni mérkőzéssel kezdte meg hivatalosan a 2003–04-es idényt. De arra azért kevesen számítottak, hogy az amúgy igencsak sportra termett publikum – a délutáni lengyel– szlovénon feltűnt nyugdíjas bácsikák helyét jóval szakértőbbnek tűnő, hokidresszes banda vette át – néhány kezdeti lelkesítő rigmus után szinte temetői csendben szemléli végig az összecsapást.
Hiába estek neki ugyanis az azzurik a kapitányként első mérkőzését a kispadon letudó szlovák mester legényeinek, a várt gyors siker elmaradt: Szuper Levente – elcsépelt, de – nevéhez méltóan tevékenykedett a ketrec előtt – az első két perc alatt fél tucat hihetetlen bravúrt bemutatva –, megakadályozva, hogy a két egylet legutóbbi összecsapásához hasonlatos végeredmény alakuljon ki (1992-ben a Magyar Nemzet-kupa keretében 11–2-re nyertek az olaszok…)
Miután hátul némileg egyenesbe jöttek a dolgok, az Ocskayt és Tokajit nélkülöző magyar csapat úgy döntött, tiszteletét teszi a rivális harmadában. Ilyen sikerről azonban vélhetően nem is álmodtak: az első két lövés utat talált a meglepett Hell kapujába: előbb egy buli után Ladányi, majd a fentebb citált 1992-es meccsről rossz emlékeket őrző Palkovics – Gröschl mesteri kiugratása nyomán – szólóból köszönt be.
A hazaiak ekkor még hittek a feltámadásban, de nem tudtak mit kezdeni a magyarok rendkívül hatékony védekezésével, no és ha a bekkek már nem tudtak takarítani, akkor áthatolhatatlan falként tornyosult előttük sok csatár rémálma, Szuper.
A következő húsz perc rövid történetét a dé ja vu-érzés foglalja magába: az olaszok ész nélkül mentek előre, a mieink remekül védekeztek, és igencsak eredményesen kontráztak, Palkovics előbb saját kék vonaláról indulva cikázott ellenállhatatlanul – a befejezés Gröschlt dicséri –, majd Svasznek kiugratásánál avatta fel a néhány másodperccel korábban beálló olasz cserekapust, Carpanót. Az előny birtokában – no meg a fáradtságnak köszönhetően – némiképp visszavett az iramból a Kapusta-gárda, s ennek köszönhető, hogy a kimaradt ziccerek mellett a záró harmadban az olaszok kétszer is örülhettek, ám az egyenlítésre fikarcnyi esélyük sem volt.

A – valljuk be – váratlan sikernek köszönhetően a szombati magyar–szlovén – a mutatott produkcióját látva – akár simának is tűnhetett. Kapusta kapitány persze hűtötte a kedélyeket – annak ellenére, hogy az ellenféltől tizenhárman hiányoztak a tavaszi A-vb-s keretből –, továbbra is a csapatjáték, no meg a védekezés fontosságát hangsúlyozta, de láthatóan – parádés premierjének hála – némileg felszabadultabb volt 24 órával korábbi önmagánál.
Nem úgy Kari Savolainen, a rivális első embere, aki a finn válogatott másodedzői feladatait cserélte a szlovén kispadra, s első meccsén tapasztalhatta, újdonsült csapatának tudása jócskán elmarad korábbi tanítványai szintjétől.
A találkozó aztán úgy indult, hogy az északi szakember már-már elátkozza azt a napot, mikor kapcsolatba került délnyugati szomszédainkkal, ugyanis öt percig csak egy gárda volt jégen, a kékek jobbára csak keresték a korongot, ám egy buta hiba miatt – Szuper túlságosan lazán kezelt le egy korongot, a védők pedig késlekedtek – Tomi Hafner az ellenfélnek szerzett vezetést.
A potyaízű találat megfogta a mieinket, a kezdeti lendületet idegeskedés váltotta fel, amellyel automatikusan jöttek a hibák s velük az újabb gól: Svasznek adta el a pakkot a kapu mögött, s Zagar centerezésére remek ütemben érkezett Rozic. Nem sokkal ezután csak Avgustincicnek köszönhette Szuper, hogy nem kellett harmadszor is maga mögé nyúlnia.
Negyedóra elteltével kapott újfent lábra Kapusta csapata, ám hiába szögezte kapuja elé a szlovénokat, a harmad végéig nem sikerült felavatniuk Kristant.
A második játékrész elején aztán Ladányi megtörte a jeget, ám addigra már Razingar is beköszönt, így maradt a kétgólos hátrány. Mely csakhamar háromra nőtt: Szuper és a védelem ismét bizonytalankodott, s Avgustincic a sokadik lecsorgó korongot már a ketrecbe paskolta.
A hangosbemondó még szóhoz sem jutott, Palkovics – Sille löketébe ért bele – ismét közelebb hozta a magyarokat, majd remek passzal ugratta ki Rajzot, aki felbőrözte a szlovén portást. A harmad második felében aztán nemhogy egyenlíthetett, de a vezetést is átvehette volna a Kapusta-gárda, ám a csatárok elképesztő ziccerekben hibáztak, így a záró harmadra megmaradt a minimális hátrány.
Mely a tucatnyi kimaradt ziccernek köszönhetően nem változott 18 másodperccel a lefújás előttig: ekkor azonban, fájdalom, Razingar talált az üres magyar kapuba, ugyanis Szuper helyett is mezőnyjátékos rohamozott az egálért.
Ezzel eldőlt, hasztalan…

Mestermérleg
Dusan Kapusta: – Minden, amit jól csináltunk az olaszok ellen, a második meccs első harmadában a visszájára fordult. Sokat hibáztunk a védekezésben, a kapusteljesítmény is gyengébb volt. Ahogy az első mérkőzésen a házigazda, úgy a szlovénok ellen mi is csak futottunk az eredmény után. Mindkét meccsen rengeteg ziccert hibáztunk, sajnos ez magyar betegség, ám inkább ilyen meccseken jöjjenek elő a hibáink, hiszen ilyenkor még tudunk javítani.
Michael Goulet: – Fiatal, hajtós csapatot ismertem meg a magyarban. Sajnos mi rengeteg hibával, ellenfelünk pedig okosan, és ami fontosabb, igencsak eredményesen játszott.
Kari Savolainen: – Sok a hiányzónk, s ez meg is látszik a játékunkon. A magyarok ellen is csak felvillanásaink voltak, ellenfelünk gyakran ránk kényszerítette akaratát. Nem udvariasságból mondom: szerencsével nyertünk.