Patyomkin-falu vagy profizmus

– Hogy aludt a múlt csütörtökön?
– Remekül, de az az egész nap jól sikerült – mondta Muszbek Mihály, a Magyar Labdarúgóliga (MLL) igazgatója, aki november 7-én leköszönt tisztéről. – Reggel örömteli híreket kaptam a BEAC-Siemens élvonalbeli kosárlabdacsapatával az Egyesült Államokban túrázó Zsuzsa lányomról, nap közben rendben lezajlott az MLL elnökségének ülése, este pedig egy kitűnő futballmérkőzést játszottunk a barátaimmal.
– Ez afféle gőzkieresztő meccs volt?
– Szó nincs róla. Régi, összeszokott csapat ez még a Rákóczi gimnáziumból, évtizedek óta minden csütörtök este együtt futballozunk.
– Mi a posztja?
– Védő vagyok, és szerintem ügyesen terelgetem a labdát.

Példaképekre van szükség

– Nemcsak a pályán ügyes, sportvezetőként is remekül ráérzett, mikor kell lelépnie a színpadról…
– Mire céloz?
– A kormányváltás nyomán megfordulni látszik a széljárás, a labdarúgás, melyre az "Orbán Viktor kedvenc játéka” bélyeget sütötték rá a választási hangulatfelelősök, mintha kikerült volna a pikszisből. Újpestről menekülnek az állami szponzorok, a stadionrekonstrukció lényegében leállt, de általánosságban annak sincs jó üzenete, hogy a sportminiszter lényegében már lemondta az olimpiai pályázatot…
– Én viszont úgy ítélem meg, hogy a sport ügyét illetően nincs markáns különbség a két politikai szekértábor között. Hallotta ön bármelyik oldalról is a választási csatározások hangzavarában, hogy ne akarna működő- és versenyképes magyar sportot, letörölné a térképről a profifutballt, vagy ne lenne érdekelt abban, hogy a sport infrastruktúrája korszerűbbé váljon? Hallott arról, hogy az emberek a kortesgyűléseken azt mondották a jelölteknek: nincs szükség magyar sportra?
– Nem hallottam.
– A kérdés akkor az, függetlenítheti-e magát a politika a polgárok akaratától. Megteheti persze, csak akkor számolnia kell a bukás kockázatával. Ha a prioritások közé tartozik a társadalom egészségügyi állapotának javítása, akkor az azzal kapcsolatos állami feladatokat – a kormányt alkotó pártok színeitől függetlenül – teljesíteni kell.
– De köthető-e a profifutball szekere a népegészségügyhöz?
– A futball manapság is a legnagyobb tömegeket megmozgató sport, s ahhoz, hogy minél több gyerek ráncigálja otthon a mamája szoknyáját, mert szeretne fociedzésekre járni, szükség van példaképekre. Persze felvethető, milyen futballt akarnak az emberek, s azt is lehet mondani, hogy ennyit nekünk nem ér meg a profi labdarúgás. Csak akkor közösséget kell vállalnia a politikának a futballal, vagyis ki kell állni a szurkolók elé és bejelenteni: nincs szükség a nemzetközi eredményekre. A piacképesség ugyanis sokba kerül, és Franciaország is úgy tudott a világbajnoki meg az Európa-bajnoki dobogó tetejére felkapaszkodni, hogy ott előtte több mint egy évtizedes, tudatos sportágfejlesztési programot hajtottak végre, amiben az állam is szerepet vállalt.
– Ha nem az aktuálpolitikai széljárás gondolkodtatta el, akkor miért köszönt le fél évvel mandátuma lejárta előtt? Egyáltalán: mióta fontolgatta a távozást, hiszen már hónapok óta nyílt titok, hogy veszi a kalapját?
– Lélekben könnyen váltó ember vagyok, noha ennek látszólag ellentmondhat, hogy háromszor hét esztendőt töltöttem korábbi munkahelyeimen. Ha valakiben van hit és egészséges önbizalom, akkor a munkahely alkotóműhely a számára. A váltás akkor válik esedékessé, ha az örömérzet csorbul, az ember több-kevesebb hiányérzettel megy be a munkahelyére és jön el onnan. Hozzáteszem: mindez az elmélet, mert mifelénk az emberek jelentős része a megélhetés miatt kénytelen egyfajta röghöz kötöttséget elviselni, vagy ha vált, azt kényszerből teszi, mert kihullik alóla a munkahelye. Az államszocializmus "egy élet, egy munkahely, egy politikai rendszer” szemlélete e tekintetben máig ható átok…

Az alap láthatatlan, de fontos

– Az említett példázat miként fordítható le az ön karrierjére?
– Valamikor július táján a labdarúgóliga közgyűlést tartott, és a küldöttek egyhangúlag hitett tettek amellett, hogy az üzleti alapú futballnak nincs alternatívája. Ez azt üzente, hogy akikért a liga létezik, azok részéről megvan felénk a bizalom. Amikor hazamentem, újra elolvastam azokat a szakmai téziseket, amiket a sportág képviselői az ütemezési tervekkel együtt kétezer tavaszán a Báder-pincében tartott, mára már bájos legendával körbeszőtt tanácskozáson lelkesen támogattak. Mérleget vontam az elmúlt két és fél évről, azt mondtam: a fő csapásirány helyes volt, az üzleti alapú futball alapjait leraktuk. Az alapoknak az a sajátosságuk, hogy a föld alatt vannak, vagyis nem láthatók, ám elengedhetetlen kellékei az építkezésnek. A számvetés során azt is végiggondoltam, hogy kétezerháromban lezárul egy ciklus, lejár néhány fontos határidő – gondolok például a stadionrekonstrukciós program első ütemére, a reorganizációs hitelek első körére, a tévészerződésekre –, a második felvonásban pedig már nem szeretnék részt venni.
– Miért nem?
– Most mondhatnám, hogy az eljövendő időszakban olyan sportszakmai kérdések kerülnek előtérbe, amikhez kevésbé értek, hogy valamelyest csorbult a hitem, hogy most még megbecsült szereplőként adhatom át a helyemet– tulajdonképpen a sok kis mozaik ki is adná a teljes képet. Tisztában vagyok azzal, hogy nem velem kezdődött és nem is velem zárul Magyarországon a labdarúgás történelme, még akkor sem, ha a futballközeg mifelénk hajlamos királyokat koronázni, aztán meg lefejezni őket. Úgy érzem: ha most lelépek a színről, azzal jelzem, hogy egy periódus lezárult, és tisztességesen, feltöltött kasszával adhatom át a hivatalomat Szieben Lászlónak.
– Ha nincs más út, csak az üzleti alapú futball útja, miért nyilatkozta mostanában többször is, hogy a magyar labdarúgás újjáépítésében elkerülhetetlen lesz az állam szerepvállalása?
– Hivatalba lépésemkor, vagyis kétezer februárjában – sokadmagammal – azt hittem, a tiszta pénzeket mozgató magántőke képes lesz eltartani a futballiparágat. Tévedtem azonban e tőke erejét és aktivitását illetően. Afelől persze nem volt kétségem, hogy a közpénzekre a jövőben is szüksége lesz a profifutballnak, hiszen a létesítmények fenntartása szerte a világon tipikusan közösségi feladat, de bizony el tudtam képzelni harminckét csapatot klasszikus magántulajdonossal, akik annyi pénzt mozgatnak meg, amennyi e gárdák biztonságos versenyeztetéséhez szükséges. Ám alábecsültem a nemzetközi felzárkózáshoz szükséges léptéket. Márpedig a magyar közvélemény óhajtja a sikert, sokan talán nem is sejtik, mennyire; azzal viszont nem törődik, miként lehet megteremteni a versenyképességet, egyszerűen csak a végeredmény érdekli.
– Azt azért a futballreform legádázabb kritikusai sem vitatják, hogy az utóbbi néhány évben jelentősen átalakult a profi csapatoknál a tulajdonosi szerkezet.
– Ez tényleg így van, a baj csak az, hogy egyetlen vállalatcsoport kivételével a tulajdonosok cégük szinte teljes üzleti erejét a futballklub fenntartására összpontosítják, olykor még családjuk anyagi biztonságát is kockáztatva. A nyugati világban ez az arány öt-tizenöt százalék, vagyis azt a pénzt áldozzák a futballra az üzletemberek, amit egyébként is elköltenének mondjuk kaszinóra vagy hölgyekre.
– Ennyire erőtlen lenne a honi tőke?
– Én inkább úgy fogalmaznék: rövid volt a legújabbkori tőkefelhalmozás időtartama Magyarországon; persze most a tiszta pénzekről beszélek. Az általam ismert leggazdagabb üzletember egy évtized alatt egy-két milliárd forint jövedelemre tett szert, vállalatcsoportjának likvid értéke kettő- és tízmilliárd forint között van. Gondoljuk el, ha e pénznek az öt-tizenöt százalékát költi a futballra, mennyit áldozhat a labdarúgásra. Azt pedig ne feledjük el: a futball elsősorban kapcsolati tőkét jelent, az üzleti üzenetközvetítés eszköze, de semmiképpen sem megélhetési forrás.

Üzleti kockázat a futballért

– Tisztázzuk akkor: mekkora pénzek mozognak a magyar futballban?
– A két liga összesen nyolcmilliárd forintot költ, ebből hatmilliárdot az élvonal szereplői. Ezt az összeget kellene megduplázni ahhoz, hogy remény legyen a nemzetközi felzárkózásra, de a második vonalnak is szüksége lenne négymilliárd forintra a biztonságos működéshez. A legnagyobb baj az, hogy a futballcégek vállalatszerű működéséből, a jegybevételekből, a tévéjogok értékesítéséből és az üzleti alapú marketingtevékenységből kétmilliárd-négyszázmillió forint a bevétel, a többi a családi gazdaságból átpumpált jövedelem, vagy a helyi közösségek ilyen-olyan forrású pénze. Megsüvegelendő, ha valaki a vállalatát is hajlandó kockára tenni a futballért, ám e kockázat egyben a labdarúgás rizikója is, mert szponzorcég összeomlása a tulajdonolt futballvállalkozást is maga alá temetheti.
– Ha ez így van, nem lehetne szerényebb költségvetésekben gondolkodni?
– Csapatonként évi kétszázmillió forint elegendő lenne ahhoz, hogy a magyar élvonal szereplői egymás között egy jót játsszanak. Ilyen feltételekkel az is garantálható, hogy minden játékos hozzájut a pénzéhez; más kérdés, hogy így csak egy Patyomkin-falut építenénk, hiszen a nemzetközi eredményességről eleve lemondhatnánk, ezt pedig a közvélemény biztosan nem fogadná el.
– Jászberényben a svéd tulajdonos belépése után pusztult le végzetesen a korábban a helyi hűtőgyár által fenntartott hokipálya, a Tungsram amerikai tulajdonosainak egyik első intézkedése volt az addig a vállalat által szponzorált sikeres kosárlabdacsapatok felszámolása, szóval, nagy illúzióink nem lehetnek a multik szerepvállalását illetően. Mégis: nem lett volna-e érdemes megpróbálni a külföldi cégeket bevonni a tulajdonosi körbe?
– A magyar piac meglehetősen kicsi, ráadásul a nálunk megtelepedett külföldi vállalatok alapvetően nem a szolgáltatóiparban, hanem a gyártásban érdekeltek, azaz nincsenek olyan üzleti üzeneteik a fogyasztók számára, amiket a futballon keresztül juttathatnának el hozzájuk. Ha Várszegi Gábornak a bányászatban lennének érdekeltségei, aligha vett volna labdarúgócéget, így viszont a csapat révén a vállalatai termékeit is népszerűsítheti egy népes piacon. Más kérdés, hogy a meccsre járók négyötöde vékony pénztárcájú szurkoló, de e tekintetben nem szabad türelmetlenkedni; a középosztály megerősödése egy új fogyasztói réteg megjelenését is jelentheti.
– Tudja az az érdekes, hogy miközben a szóbeszéd szerint nem egy játékos csillagászati összegekhez jut, a ligát ért egyik leggyakoribb kritika az: ha az MLL szigorúan ragaszkodna saját üzleti szabályaihoz, az élvonal szereplőinek többsége talán már nem is nevezhetne a bajnokságra…
– Minden ellenkező híresztelés dacára állítom: nincs feketepénz a két profiligában! Az persze nehezen hihető, hogy egy légiósnak százötvenezer forint a fizetése, mint ahogy az a ligánál leadott papírokból kiderül, ez esetben vélelmezhetően egy off shore-cég beiktatásával utalnak, de ez a labdarúgó sosem jelenik meg az MLL-nél feljelentőként… A viták java amúgy sem amiatt robbant ki, hogy a futballvállalkozások felelőtlenül vállaltak kötelezettségeket; a tartozások nyolcvan százalékáért a választások felelősek, hiszen a futballban szerepet vállaló állami cégek addig "béna kacsaként” kénytelenek várakozni, amíg az új menedzsment dönt a folytatásról – ezek a problémák szerintem heteken belül megoldódnak –, az önkormányzatok pedig legutóbb május táján tartottak olyan testületi ülést, amelyen pénzek elosztásáról is döntöttek. Az új képviselőtestületek csak most álltak fel, s a magyar futballnak nincs annyi tartaléka, hogy ezt a fél évet problémamentesen átvészelje. S még valamit: a látványos esetek, Kozma Istváné, Eszenyi Dénesé vagy Tornyi Barnabásé Diósgyőrben még a hivatalba lépésünk előttre datálhatók, a többi ügy jó részét pedig az ügyvédek gerjesztik a színfalak mögött. Ez egy újfajta üzletággá vált…
– A nemzetközi felzárkózás pénzügyi feltételeinek megteremtése most már az utódja, Szieben László gondja lesz, de azért árulja el: tényleg bízik abban, hogy kiváltható lesz közpénzekkel a hiányzó magántőke?
– A közösség pénztárcáját üzleti alapon lehet csak kinyitni; ehhez tudni kell lobbizni az önkormányzatoknál. Az államnál pedig többek között azt kellene elérni, hogy az infrastruktúra korszerűsítésében és fenntartásában vállaljon szerepet. Legyen tilos néhány éven belül lerobbant stadionokban meccset rendezni, ahol világítás és egyéb technikai feltételek híján a tévét sem lehet kiszolgálni. Nem kizárt, az efféle szigornak az lesz a következménye, hogy a futball átvándorol oda, ahol a gazdasági-társadalmi támogatottsága erősebb, vagyis átalakulhat a hazai futball térképe. Egyvalamiről azonban még nem beszéltünk, pedig a legfontosabb kérdésről van szó: mecénás alapon nem lehet nemzetközileg is versenyképes futballt építeni, pénzt viszont akkor remélhetünk a befektetőktől, ha valamit adunk is cserébe a jegyvásárlóknak, a tévénézőknek és a hirdetőknek. Ez azonban már a szakma felelőssége…