Az utolsó buli Japánban

Mindez így igaz, az egyszerű hétköznapokon. Ám egy világbajnoki döntő még rosszindulattal sem nevezhető annak, és egy ekkora ünnepen bizony, óhatatlanul megkergül Sin-Jokohama. Erről csaknem hetvenezer ember gondoskodott, akiknek a zöme itt gyülekezett, innen indult, hogy másfél óra múltán el is foglalhassa a helyét. Saját magával szúrt ki az, aki átfurakodott a tömegen. Semmi szükség sem volt rá, hiszen a szervezés ezúttal is tökéletesnek bizonyult, a bejutás gyors volt, ráadásul a túlságosan aggodalmas néző lemaradt arról a karneválról, amelynek forgatagában tízezrek ünnepelték a futballt, hovatartozástól függetlenül, nem is gondolva arra, mi lesz majd órák múlva a végeredmény. Az állomástól a stadionig együtt szambáztak a rezesbandák és a dobok ritmusára brazilok és németek, teljesen mindegy, hogy az egyiknek sárga-zöld paróka pompázott a fején, a másik a német Christian Ziege korábbi frizuráját utánozva indián törzsfőnökök módjára csak a feje búbján hagyott egy hajcsíkot, azt pedig fekete-piros-sárga sávokra festette be. Ez most nem számított.Csak a jókedv, az ünnep volt a fontos.Ez volt a cél egész nap Jokohama központjában, a Szakuragicsón és a Landmark-torony környékén, ahol zenakarok, mutatványosok, bohócok igyekezték lekötni a vasárnapi napsütést élvező embereket. Nagy sikert arattak az egy szál gitárral a térre ülő énekesek is, néhányuk valóban nagyon szép és élvezetes műsorral rukkolt elő.A japánok pedig zseniálisan kiszolgálták a délután a stadion felé hömpölygő hatalmas tömeget. Az állomások kijáratánál már táblákkal jelezték, ki merre menjen a jegyén szereplő égtájnak megfelelően, így később nem lehet kavarodás, mindenki azonnal a helye felé indulhatott, mert a stadion közelébe érve ezek a táblák már a szektorok felé irányították a szurkolókat. Ám ha valakinek még ez sem lett volna világos, Sin-Jokohomától a bejáratig önkéntesek százai osztogatták a színes térképeket, nehogy bárki is eltévedjen. A rendőrök is feltűnés nélkül irányították a tömeget és a forgalmat: bármennyire hihetetlen, egyetlen dugó sem okozott torlódást, fennakadást, és az emberek ezt meghálálva fegyelmezetten engedelmeskedtek. Két órával a kezdés előtt már félig telt stadion fogadta tapssal a pályát vizsgáló Pierluigi Collinát és segítőit. A mérkőzés tar játékvezetője mosolyogva fogadta a köszöntést, ám néhány pillanat múlva a stadion egyik fele már ügyet sem vetett rá, mert az ugyancsak a pályára sétáló német játékosokat fogadta hatalmas üdvrivalgással. Közben a mátrixtáblán leperegtek a világbajnokság eddigi legemlékezetesebb eseményei, a német és a brazil gólokat természetesen boldog üvöltés fogadta, majd pontban fél hétkor több ezer önkéntes szaladt a szurkolók elé, és Vangelis világbajnoki himnuszának kíséretében tapssal üdvözölte a szurkolókat, akik ezt ugyanígy viszonozták. Hirtelen a gyepre vitték a harminckét részt vevő ország zászlaját, majd a stadion két végében elindult lefelé egy-egy lobogó: egy brazil és egy német. A szurkolók vették a lapot, adták lefelé kézről kézre, egészen az önkéntesekig, akik pedig bevitték azokat a pályára. Ezzel meg is kezdődött a záróünnepség. Volt itt minden: japán zene, tánc, kimonós hölgyek, vérpezsdítő szóló egy hatalmas dobon, díszes gyaloghintókat ritmusra cipelő harcosok. Egy csapat fekete csuhás szamuráj hatalmas leplet görgetett a pálya közepére, kicsit rázták, majd a szemünk láttára a kezdőkörből hirtelen kinőtt a Fudzsi.Lenyűgöző volt.Ám ezzel lényegében be is fejeződött a ceremónia, amely dacára a látványosságának, a nyomába sem ért a szöuli megnyitónak. A közönség rigmusok skandálásával múlatta az időt, mi pedig a sajtóhelyeken elhelyezett monitoron felvételről figyelhettük, hogyan érkezett meg a két csapat a stadionba. A németek koncentráltan, feszülten szálltak le a buszról, egy-két félmosolyt leszámítva komoly arccal sétáltak be az öltözőbe, ahol mindenkit várt az odakészített szerelése. A brazilok temperamentumukhoz illően lazán, tréfálkozva szökkentek ki az autóbuszból, vidáman köszöntötték a személyzetet, különösen Rivaldo és Ronaldo volt elemében, de Gilberto Silva sem úgy festett, mint akit agyonnyom az előtte álló mérkőzés tétje. Már mindenki a lelátón ült, és így lényegében telt ház üdvözölte fülsiketítő zajjal a melegíteni érkező csapatokat. Egy ideig egyedül ők szolgáltattak látványosságot, majd amikor visszamentek az öltözőbe, érkezett Anastacia, aki a pálya közepén elénekelte a világbajnokság egyik hivatalos slágerét, a Boomot, közben japán fiatalok szaladgáltak körülötte a harminckét zászlóval. Ez nem volt lenyűgöző, de túl lehetett élni.Az énekesnőt már a zsúfolásig megtelt díszpáholyban ülő hírességek és előkelőségek is udvariasan megtapsolták. A világbajnokság során először nem adták ki a VIP-listát, ám azt tudni lehetett, hogy a döntőre eljött még a japán császár is a feleségével, itt volt a japán kormányfő és Dél-Korea elnöke, a német kancellár több miniszterével, a világ minden pontjáról érkeztek még elnökök, hercegek, és ott ült közöttük Orbán Viktor, korábbi magyar miniszterelnök a fiával, valamint Joseph Blatter FIFA-elnök személyes vendégeként Diego Maradona, akit a japán hatóságok csak jelentős huzavona után engedtek be az országba kábítószeres múltja miatt.Jokohamában három napon át vigasztalanul esett az eső, fújt a szél, ám vasárnap reggelre a felhők fátyolossá szelídültek, közöttük olykor égetően sütött a nap. Az ember hiába ölt száraz ruhát naponta többször, a nagy páratartalomtól hamar csatakossá válik az ing és a nadrág, a levegő olykor csillogva vibrál. Egy kiadós séta is fullasztó, nemhogy egy nagy iramú meccs! Estére lehűlt a levegő huszonöt fokra, és a páratartalom is 79 százalékosra csökkent, ami azonban így is jóval az átlagos feletti érték.Valamivel háromnegyed nyolc után vonult ki a két csapat, vakuk ezreinek villogásától kísérve. A szokásos protokolleseményeket követően következtek a himnuszok, összeállás a fotósok kedvéért, majd végleg minden elrendeződött a pályán és körülötte is. Nyolc óra két perc: Collina a sípjába fújt. Elkezdődött a döntő, amelyre a világ kerek egy hónapja várt.