Pályakezdő pályaedző

– Hiányoztak már a gyerekek?
– Három szóval tudok erre felelni: nagyon, nagyon, nagyon – mosolygott a Lothar Matthäus oldalán a nemzeti együttes élén a ciprusi tornán debütáló, otthonába kedd este hazatért László Csaba. – Egy apa ugyan nem lehet elfogult a kincseivel szemben, de alig vártam már, hogy hat hónapos lányomat, Larisszát végre a karomban tarthassam. Na, persze ugyanez vonatkozik a kilencéves Patríciára is, ráadásul neki azért is járt egy hatalmas puszi, mert amíg én távol voltam, addig sikeresen felvételizett a gimnáziumba; tudniillik Németországban már az általános negyedik osztálya után a középiskolában folytatják a gyerekek. Szóval nehezen bírtam ki a szeretteim nélkül, mert a futball mellett ők jelentik nekem az életet.

A munka mellett dolgozik

– Kössük össze két szenvedélyét: a Cipruson megvívott első mérkőzés, az örmények elleni győzelem után azt mondta, kedvező visszhang érkezett hazulról, a feleségének tetszett, amit látott…
– Örömmel teszem hozzá, azóta bővült a kör, mások is a nejemhez hasonló véleményen voltak.
– Talán ennél is fontosabb, hogy ön mire jutott…
– Akadtak pozitívumok, ez tény. A románok elleni döntőben például hatvan percig jól futballoztunk, azonban számunkra szerencsétlenül alakult az a meccs. Nemhogy a három-, szerintem a kétgólos különbség sem lett volna reális, de nem kell tragikusan felfogni a történteket, hiszen ha az utolsó félórában elkövetett hibákból tanulunk, még erősebbek lehetünk. Menjünk tovább: szimpatikus volt a játékosok viselkedése, számomra nemcsak az derült ki, hogy vevők az újra, hanem az is, hogy mentalitásban is képesek felvenni a versenyt a riválisokkal. Tetszett továbbá a csapatot körülvevő stáb hozzáállása is, ahogy észrevettem, mindenki azért dolgozott, illetve dolgozik, hogy fejlődjön a labdarúgásunk. Mindezt összefoglalva: most már nem csupán úgy gondolom, hanem látom is, hogy Lothar Matthäusra szüksége volt, van és lesz a magyar futballnak. Mielőtt útnak indultunk, valahol olvastam: a szövetségi kapitány amellett, hogy jó futballista, jól is néz ki… Nos, a közösen eltöltött egy hét után ezt azzal egészíteném ki, hogy jó edző is.
– Bővíthetjük még azzal is, hogy jó főnök?
– Bővítsük. Papíron valóban ő áll a ranglétra élén, ám ezt egyszer sem éreztette velem. A munkánk tényleg közös, Lothar megosztja velem a problémáit, én megosztom vele az enyéimet; alighanem ez is jelzi, hogy minden rendben van köztünk. Amikor még a tárgyalások során Matthäus azt mondta nekem, Csaba, veled szeretnék dolgozni, éreztem, ebből csak jó sülhet ki. A kölni főiskolán sokat tanultam, de már most rádöbbentem, amit az elkövetkezendő hónapokban, években elleshetek a kapitánytól, azt sehol nem oktatják.
– Hogy a magyar válogatottal lehessen, búcsút kellett intenie a Mönchengladbachnak. Borús szia a Borussiától?
– Valahogy így. Sajnálom, hogy nem tudtam befejezni a fiatalok között elkezdett munkámat, hiszen jól éreztem magam a klubnál, és, ami korántsem mellékes, az eredmények sem maradtak el. Köztudott, egy edző két okból szakíthat a csapatával: vagy mert megbukik, vagy mert újabb, komolyabb ajánlatot kap. Én az utóbbi kategóriába tartozom, s emiatt nem vagyok szomorú. Úgy fogom fel, eddigi ténykedésemet dicséri, hogy megadatott számomra ez a lehetőség. Ha már korábban a visszhangokról esett szó, hadd meséljem még el: miután hazatértünk Ciprusról, vezetők és játékosok is hívtak a ’Gladbachtól, egyfelől gratuláltak, másfelől kérték, menjek ki a hét végi meccsükre.
– No és kilátogat?
– Ha az időm engedi, akkor természetesen ott fogok állni a pálya szélén.
– Egy más típusú állás: a válogatottnál vállalt munka mellett dolgozik…
– A Ford cégnél megtartottam ügyintéző pozíciómat, mivel az megfér a focival. Vezetőként én gazdálkodom az időmmel, általában reggel nyolctól, fél kilenctől délután háromig vagyok bent a hivatalban. Úgyhogy hét közben a vállalat új kishaszongépjárműivel foglalkozom, hét végén pedig a labdarúgással. Jelzem, ha fordítva lenne, többet dolgoznék, ugyanis azt vallom, egy szakembernek a nap huszonnégy órájából húszat a futballra kell szánnia.

Magányos hétvégi túrák

– Ha a hét vége a focié, gyanítom, nem sok kirándulás fér bele a programba.
– Dehogynem, csak nem a családdal… Szombaton például Belgium felé veszem az irányt, ahol a Germinal Beerschot magyar légiósával, Bodor Boldizsárral találkozom, és az alkalmat megragadva beszélek az edzőjével, valamint a klub vezetőivel. A következő állomás Oberhausen, ott Tokody Tiborra leszek kíváncsi, míg a jövő hét végét már a hollandiai Bredában töltöm, hogy megnézzem a sérüléséből felépült Pető Tamást, no és persze két társát, Babos Gábort, illetve Fehér Csabát.
– Korábban úgy nyilatkozott, öntől mindig az igazat halljuk majd…
– Ez igaz…
– Akkor most is őszintén feleljen: hisz abban, hogy a két év múlva esedékes világbajnokságnak nem csak nézői leszünk?
– Írja le nyugodtan, reális sanszunk van a továbbjutásra. Vegyük csak sorba a vetélytársakat: a svédeket már legutóbb is megszorongattuk, azóta nem gyengültünk, az biztos; a bolgárok és a horvátok nagyon jók, ez tagadhatatlan, ám ellenük sem esélytelenként indulunk csatába; sokan úgy vélik, Izlandot és Máltát kötelező legyőzni, ebben van is valami, azonban nem szabad elfelejteni, itt is, ott is hatalmas léptékben fejlődik a futball. Szóval nehéz csoportba kaptunk besorolást, de még egyszer mondom, kiharcolhatjuk a vébérészvétel jogát.
– A kvalifikációs sorozat szeptemberi rajtjáig valamivel több mint fél év van hátra. Lehetne több is?
– Szerintem elég lesz. Azért is kötöttünk le idáig, illetve addig hét találkozót, hogy minél jobban összeszokhassunk, hogy a taktikát minél jobban begyakorolhassuk, és hogy a Lothar Matthäus képviselte mentalitást minél jobban elsajátítsuk. Mire kezdődnek a selejtezők, a gépezetnek tökéletesen működnie kell, máskülönben… De nincs máskülönben!
– "A Matthäus képviselte mentalitás" – segítsen, mi is ez tulajdonképpen?
– A lényeg: taktikai fegyelem, az utolsó percig látni az esélyt a győzelemre, a nemzetközi szinten elvárt gyors játék és gondolkodás, valamint önfeláldozás. Utóbbi alatt természetesen azt értsék, hogy a csapatnál, a csapattársaknál nincs fontosabb.

Rákóczi úti hátbaveregetés

– Értjük. A lapok, rádiók, televíziós csatornák mintha valóban azt sugallnák mostanság: a csapatnál nincs fontosabb.
– Az érdeklődést magam is tapasztalom, én például két tévéstársaságnál vendégeskedtem az otthon töltött másfél nap alatt, miközben majd’ lemerült a telefonom, annyian hívtak. Remélem, sikerül megváltoztatni az emberek gondolkodását, mert észrevettem, sokakból a keserűség beszél, amikor a magyar foci kerül szóba. Pedig a futballnál szebb sportágat keveset tudnék felsorolni. Sőt, nemhogy keveset, egyet sem.
– Idehaza az utcákat járva, megismerték a pesti polgárok?
– Ha arra céloz, senki sem szólított le, hogy gyerünk, csak így tovább. De számomra nem az a fontos, hogy engem megismerjenek, hanem az, hogy a játékosok legyenek népszerűek. Na jó, őszinte leszek, egy esetben jól esne, ha, mondjuk, a Rákóczi úton sétálgatva megveregetnék a hátam: a selejtezősorozat végén örömmel fogadnám a gratulációkat…