Vincze Ottó és Gábor: nem a pofon, a gólok fontosak

Úgy látszik, Vincze Ottónak újra zöld-fehérbe kellett öltöznie, hogy kiemelkedően futballozzon. Viselte ő már a Barcelona B-csapatának gránátvörös-kék szerelését is, legutóbb pedig a Zalaegerszeg kék-fehér színkombinációjában pompázott, ám az egerszegi időszak nem a legjobban sikerült a számára, a válogatottnak a közelébe sem tudott kerülni. Nyáron aztán otthagyta Zala megyét, és a Győrt választotta, ahol újra zöld-fehér mezt húzhatott magára, amely gyerekkorától kezdve a kedvence volt, hiszen köztudott róla, hogy a Ferencvárosban nevelkedett. Vincze Ottó 30 évesen ismét egyenletes, jó teljesítménnyel rukkolt ki, az ETO vezéregyéniségévé vált, és erre Lothar Matthäus is felfigyelt. Vincze Ottó legutóbb 2000-ben, az ausztrálok elleni, 3-0-ra elveszített barátságos meccsen szerepelhetett címeres mezben; összesen ötszörös válogatott.

Két évvel fiatalabb öccse, Gábor eddig nem jutott szóhoz a nemzeti együttesben. Ô is Fradi-nevelés, de olykor nemcsak a futballtudása miatt került a címlapokra: volt, amikor rossz fiúként, hogy azt ne mondjuk, negatív hősként foglalkoztak vele. Jártában-keltében kiosztott egy-két pofont, és hasonló. Ám eljött a nap, amikor jóságos, babázgató férjként jelent meg a televízió képernyőjén, gyönyörű felesége mellett egy tündéri kisbabát szorongatva.

Sohasem kedvtelésből futballoztak

Aztán tessék, ez sem volt elég, most Lothar Matthäus őt is beválogatta a Thaiföldre készülő válogatott bő keretébe.
- Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha Ottó beletörődött volna a sorsába, lemondott volna a válogatottságról, és csak úgy, kedvtelésből futballozgatna. Gáborral is futottak, vágtattak az évek az életében, minden különösebb eredmény nélkül. Most, huszonnyolc évesen figyelt föl önre a szövetségi kapitány. Adódik a kérdés: nem vette komolyan a futballt korábban, vagy most egyszerűen csak szerencséje volt, amiért meghívták?

Vincze Ottó: - Kedvtelésből sohasem futballoztam, számomra mindig a labdarúgás volt a legfontosabb, játszhattam akár külföldön, akár Magyarországon. Az más kérdés, hogy mikor milyen teljesítménnyel sikerült előrukkolnom. Mert bizony a legutóbbi két évem nem kerül a dicsőségtablókra, Zalaegerszegen sehogyan sem találta a helyem, adós maradtam a jó játékkal, de erről nem csak én tehetek.
Vincze Gábor: - Kisgyerekkorom óta tagja voltam az összes korosztályos válogatottnak, még annak az utánpótlás-együttesnek is, amelyben Dárdai Pál, Fehér Csaba, Kenesei Krisztián, Lendvai Miklós és szegény Fehér Miklós is szerepelt. Aztán amikor onnan kiöregedtem, egyszerűen elfelejtettek, vagy az is lehet, hogy túl gyenge csapatokban futballoztam. Tavaly változott a helyzet, Debrecenben az ősszel stabil játékosa voltam a Lokinak, ám jött a sérülés, és végül ott is a kispadra szorultam. Ettől függetlenül sokat köszönhetek a DVSC-től a közelmúltban távozó Szentes Lázárnak, mert rengeteget tanultam tőle. De a nyáron váltani akartam, és elfogadtam a Győr ajánlatát. Most már bevallhatom, kicsit pesszimista voltam, ám az ETO eddigi szereplése meggyőzött, jó helyen vagyok, s egyre jobb a csapatunk. Harcban leszünk a dobogóért. ---- - Gondolom, akkor lenne teljes a boldogságuk, ha a futballszerető győri közönség visszatérne az ETO-stadion lelátóira. Nem akarok a múlttal előrukkolni, de Verebes József edzősködése alatt rendszeresen harmincezren nézték meg a Győr mecscseit, de még néhány éve is előfordult, hogy több volt az ETO-drukker a Fáy utcai stadionban vagy a Hungária körúton, mint a Vasas- vagy MTK-szurkoló.
Vincze Gábor: - Nyilvánvalóan sokat számítana a csapatnak, ha a közönség mellénk állna. Ezt mi is érezzük.
Vincze Ottó: - A csapat tagjai között is sokszor téma, miért üresek a lelátók a hazai meccseinken, de ez szerintem nemcsak győri, hanem országos jelenség. Úgy gondolom, nem csupán a csapat tehet arról, hogy kevés a néző, hiszen mostanság nem szerepelünk rosszul. Talán több támogatást is megérdemelnénk. Ami viszont engem illet: számomra nagyon fontos, hogy Győrött maximális bizalmat kapok Reszeli Soós Istvántól. A szakmai igazgató olyan szerepet szán nekem, amelyről Zalaegerszegen csak álmodozhattam. És ez a lényeg, a bizalom. Amiben nem volt részem a ZTE-nél, és amit most maradéktalanul érezhetek az ETO-nál. Nincs semmi különösebb titok, örülök, hogy Győrbe szerződtem, annak meg még jobban örülök, hogy Reszeli Soós István a kezembe adta a karmesteri pálcát.
- Tegyük hozzá: a közelmúltban nem csupán karmesterként jeleskedett… Miért van az, hogy a gólöszszefoglalóban ötszázadszor ismétlik, ahogy Diósgyőrben ütésre lendült a keze, s mint egy utcai harcos, aki Bruce Lee-filmeken nőtt fel, odaállt bokszolni a provokátor szurkolókkal.
Vincze Ottó: - Engem ezek a balhék nem érdekelnek, pillanatok alatt történik mindig, hogy az ember ilyen helyzetbe kerül. Ott és akkor nincs idő kontrollálni, gondolkodni. Ám nem tartom magam különleges embernek, ugyanúgy élek, mint bárki más, nem járok az éjszakába, ehelyett rendszeresen cipelem óvodába a gyermekemet. Hogy miért kötnek belém? Talán azért, mert a korábbi években letettem valamit az asztalra, és talán tisztelnek emiatt. De kiabálhatnak bármit, én góllal válaszolok. Így tettem a Diósgyőr, a Honvéd és az Újpest elleni meccsen is. Elárulom: alig várom, hogy mondjuk Debrecenben hatezer néző előtt futballozzunk, és kórusban szidjanak. Vagy arra is nagyon lelkesen készülök, amikor az Újpest, a Honvéd vagy a Diósgyőr tábora előtt léphetek pályára, és az sem riaszt, ha ezeknek a csapatoknak a drukkerei szinte az első perctől kezdve engem ócsárolnak. Sőt, mindez feldob, szeretem, ha egy meccsnek van hangulata. Sokkal jobban élvezem, mint amikor hatszáz csendes drukker előtt játszom.
Vincze Gábor: - Sajnos Magyarországon rengeteg az irigy ember, meg aztán a nagy többség nehezen fogadja el az olyan embereket, akik valamiért kitűnnek. Mi Ottóval mindig is különcnek számítottunk, de ezt mindketten felvállaljuk. Nem kell minket félteni, a végsőkig harcolunk az igazunkért, ha megütnek, hát visszaütünk. De nem győzöm hangsúlyozni, nem élek balhés életet, nem járok az éjszakába, a családom a legfontosabb.

A labdarúgó olyan, mint a vándormuzsikus

- Csöppet sem bosszankodnak az önökkel kapcsolatos, olykor igencsak szélsőséges vélemények miatt?
Vincze Gábor: - Hozzászoktam, hogy így vagy úgy, de megítélnek az emberek. Általában azt gondolják rólam, hogy nagyképű, arrogáns, egoista ember vagyok. Ebből annyi igaz, hogy kicsit valóban egoista vagyok, de ehhez a pályához nem lehet másként hozzáállni. Én mindig és minden körülmények között győzni akarok, s ha kell, szó szerint megverekszem a sikerért. De a magánéletemben egyre inkább csendes, visszahúzódó ember lettem, akinek a család, a feleség és a gyerek a legfontosabb. Elismerem, valóban kettősség jellemzi az életemet, amíg a pályán bármire képes vagyok, az életben már a béke és a nyugalom a legfontosabb.
Vincze Ottó: - Akárcsak nekem. Győrött élek a családommal, a feleségemmel és a négyéves gyermekemmel, s mondhatom, jól érzem magam ebben a városban. De ugyanígy voltam Zalaegerszegen is, ahol rengeteg barátot hagytam ott. Ez van, a futballista élete olyan, mint egy vándormuzsikusé: hol itt, hol ott kell fészket raknia. Ezt is elfogadtam. ---- "Gábor rengeteget fejlődött, ezzel még engem is meglepett. Tudtam róla,
hogy hihetetlen akaratereje van, igazi küzdő típus. Ám mialatt én külföldön
játszottam, ő olyan erényekre tett szert, amivel igencsak meglepett. Ha most Németországban futballozna, ahol mindenféle statisztikákat csinálnak
a játékosokról, egyértelműen az öcsém nyerné a párharcok című fejezetet.
A posztján szerintem már a legjobb Magyarországon, válogatott szintű
futballistává érett. Annak meg külön örülök, hogy hosszú-hosszú évek után újra egy csapatban játszhatunk Győrött és most talán a válogatottban is." (Ottó)

"Tisztában vagyok azzal, hogy a kerettagság csak egy kis lépés, ám a többi már elsősorban rajtam múlik. Szeretnék bizonyítani Thaiföldön, és olyan teljesítménnyel előrukkolni, amely révén talán a tavaszi tétmeccsek során is számolhat velem a szövetségi kapitány. Kaptam egy lehetőséget a sorstól, illetve Lothar Matthäustól, és azt hiszem, még nincs késő ahhoz, hogy
bizonyítsak. Kész szerencse, hogy most majd nemcsak a klubcsapatban
futballozhatunk együtt Ottóval, de a válogatottba is mindketten meghívót kaptunk. Nem szerettem a bátyám ellen játszani. Túl jó futballista…" (Gábor)