Képes Sport
BÁLINT MÁTYÁS
BÁLINT MÁTYÁS
2021.04.13 15:45 Frissítve: 2021.04.13 16:46

Munka, maximalizmus, őszinteség – Köstner Vilmos 43 éves edzői pályafutása véget ért

Búcsúzik a Nemzeti Sport régi munkatársa, Köstner Vilmos, akit sokan kézilabdaedzőként ismernek. Micsoda edzőként… A 66 éves mesteredzővel őszinteségről, munkáról, maximalizmusról és arról, hogy a siker a legjobb orvosság konfliktus ellen.

A 66 esztendős Köstner Vilmos vallja: célok nélkül nem lehet élni. Márpedig ő mindig el akart érni valamit, és azt rendre konokul végig is vitte... (Fotó: Nemzeti Sport)


Ahogy írtuk, búcsúzik lapunk régi munkatársa, Köstner Vilmos, akit sokan kézilabdaedzőként ismernek. Tény, hogy amikor a Tisza-csoport NB III-as futballmeccseiről tudósított a kilencvenes évek elején, a KEK-döntős Debreceni VSC női csapatának másodedzője is volt, utóbb már vezetőedzőként nyert két EHF-kupát a Lokival, amelytől bajnoki ezüstéremmel távozott, majd másfél évtized múlva azzal is tért vissza, miközben megjárta Székesfehérvárt, Angyalföldet, Nyíregyházát és Derecskét. Amellett, hogy állandó szakértőként rendszeres vendég volt a Nemzeti Sport hasábjain, mindig ott volt és mindig eredményes volt a magyar kézilabdázásban is, amely tavaly mesteredzői címmel ismerte el a játékosok százait nevelő szakember munkáját. Csak utolsónak tervezett vezetőedzői szezonját nem tudta befejezni a DVSC-nél: február végén menesztették, ezentúl szakmai igazgatóként, majd nyártól tiszteletbeli elnökként dolgozik a csapat mellett. Negyvenhárom éves pályafutására tekintünk vele vissza, azért inkább a kézilabdázásra fókuszálva.

 NÉVJEGY: KÖSTNER VILMOS
Született: 1954. május 7., Debrecen
Sportága: kézilabda
Posztja játékosként: jobbszélső
Klubjai játékosként: Debreceni SI, Nyíregyházi TK, Ózdi Kohász
Klubjai vezetőedzőként: Ózdi Kohász (férfi, 1978–1984), Debreceni Közút (női, 1989–1991), DVSC (női, 1994–1996, 1998–1999, 2009–2012, 2018–2021), Nyíregyházi KC (férfi, 1997–1998), Cornexi-Alcoa (női, 1999–2001), Vasas SC (női, 2001–2005), Derecske KK (női, 2007–2009), Nyíradony VVTK (női, 2017–2018)
Kiemelkedő eredményei edzőként: 2x EHF-kupa-győztes (1995, 1996), EHF-kupa-döntős (másod­edzőként, 1994), 4x NB I 2. (1995, 1996, 2010, 2011), 2x Magyar Kupa-döntős (1996, 2011), 5x Magyar Kupa-3. (1994, 1995, 1999, 2000, 2001), a felnőtt női válogatott másodedzője (2014-2015), mesteredző (2019)

– Egy hónapja terveztük ezt a beszélgetést, de aztán ön is elkapta a koronavírust. Már jól van?
– Hála istennek. Idejekorán mentünk orvoshoz a feleségemmel, jól kezelhetőnek is bizonyultunk – túl vagyunk rajta. Életemben először feküdtem kórházban, leszámítva egy villámlátogatást egy bokatörés miatt nagyon régen, de meg is fogadtam, hogy én ugyan nem megyek többet! Jól vagyok, nagyokat sétálok, időnként benézek a DVSC-hez egy-egy pillanatra, na meg végzem a kis kerti feladataimat. A sok stresszel járó edzősködés után ez kissé furcsa, de már nem hiányzik a napi pörgés.

– Pedig mesélte, hogy mikor legutóbb nem volt munkája, szenvedett otthon.
– Valóban, amikor a Vasastól eljöttem 2005 őszén, éppen erőm teljében maradtam feladat, cél nélkül, és az nem volt kellemes – síp helyett csak a viszkispoharat tudtam a számhoz emelni… De fél év után elhívtak Derecskére, és onnantól idén március elsejéig folyamatosan kispadon ültem valahol. Voltam annyira szerencsés, hogy a legutóbbi negyvenhárom és fél évben, leszámítva az említett felet meg ezt a mostani fél szezont, mindig volt napi feladatom, akár tanárként és edzőként, akár főállású trénerként. De mondom, most nem is hiányzik annyira a munka.

– Klasszikus nagyapa lett, aki reggel lenyírja a füvet, aztán térdére ülteti az unokákat?
– Az biztos, hogy kihasználom, hogy van időm olyasmire, amire korábban nem volt. A kiskert, amit gondozgatok, kétszáz négyzetméter, egynegyed kézilabdapályányi, úgyhogy már csak a kinézetem hiányzik a földbirtokossághoz, a pocakomat ugyanis levitte a Covid. Ha ismét elég jó állapotban leszek, hogy végrehajtsam az erősítőprogramot, amelyet előírtam magamnak, teszek majd róla, hogy ilyen is maradjak.

(Fotó: Földi Imre)

– Edzésprogram hatvanhat évesen? Eszerint továbbra is vannak céljai.
– Még szép! Célok nélkül nem lehet élni. Én pedig mindig el akartam érni valamit, és azt rendre konokul végig is vittem. Amikor fiatalemberként belevágtam az edzősködésbe, csak meg akartam szerettetni a kézilabdázást a játékosaimmal, na meg elérni náluk bizonyos fizikai-taktikai-technikai fejlődést. Aztán ahogy egyre inkább kiteljesedett a karrierem, a legnagyobb célom, illetve inkább álmom, a mesteredzői cím megszerzése lett, és a pályafutásom legnagyobb elismerése, hogy a munkám eredményeképpen valóban megkaphattam a kitüntetést, amelyet előttem csak huszonhárman a sportág történetében. De ugyanígy az élet minden más területén is rendre kitűztem magam elé, hogy mit szeretnék elérni, és ez mindig el is látott feladattal, eltökéltséggel és sikeréhséggel, és bízom benne, hogy ez a következő legalább húsz évben is így marad. Főzni is úgy tanultam meg, hogy megtetszett, ahogy apósom csinálja, és eldöntöttem, hogy én is belevágok. Amikor a kertes házat megvettük, a szomszédok mutatták meg azt is, hogyan kell füvet nyírni, nemhogy a fűmagok meg a műtrágyázás fortélyait, aztán most meg, nem dicsekvésképpen mondom, már az én gyepem az egyik legszebb az utcában. Szóval amit elkezdek, azt igyekszem a képességeim maximumáig végrehajtani.

– Tényleg mindig elérte, amit akart?
– Bevallom, ezt az utolsó három hónapot, amely végül nem adatott meg a DVSC-nél, még jó lett volna végigvinni. De csak további dacot szül bennem az, hogy az élet más területén behozzam, ami ott elmaradt.

– Az sem bántja, hogy három hónap hiányzott ahhoz, hogy anélkül dolgozzon végig egy teljes edzői pályafutást, hogy bárhonnan is menesztették volna?
– Azt mondják, kétféle edző van: akit már kirúgtak, meg akit csak később fognak – rám eddig egyik sem volt igaz, de úgy látszik, most, hatvanhét éves koromhoz közeledve lettem végre edző… Mondjuk egyszer, 1996-ban, az ötéves debreceni sikertörténet, a két EHF-kupa-győzelem, kupa- és bajnoki ezüstérmek után már az első fordulót követően lemondtam, amikor kikaptunk Kiskunhalason. Aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy el is fogadták… De ezt leszámítva eddig mindenütt kitöltöttem a szerződésem, és teljesítettem vagy akár jóval túlteljesítettem a célokat, sehonnan sem küldtek el. Mostanáig…

A varázslatos pillanatok egyike: 2011. május elsején, anyák napján a Köstner Vilmos vezette DVSC megnyerte a bajnoki elődöntőt a Ferencváros otthonában – a mester az óriási siker után elhunyt édesanyjára emlékezett (Fotó: Nemzeti Sport)


– Azt hiszem, ez a megfelelő pillanat megkérdeznem, milyen interjú legyen ebből egyáltalán? Mégiscsak az ön pályafutását foglalná össze, úgyhogy válasszon nyugodtan.
– Miből választhatok?

– Hát az egyik iskola szerint ilyenkor az alany csak a szépre emlékezve kedélyesen végigsztorizza az életpályáját, a másik szerint meg merengve tart tükröt saját maga elé.
– Tudja, milyen interjú legyen? Őszinte. Olyan, mint ahogyan most is beszélek a céljaimról, az érzéseimről. Sikerekkel, munkával, feladatokkal teli pályafutás áll mögöttem, az igaz, de voltak benne mínuszos szakaszok is, szóval ne legyen ebben az interjúban semmi, ami valótlanul dicsőítené, színezné az életemet, de olyan sem, ami elvesz belőle.

– Biztos voltam benne, hogy ezt fogja választani. Amikor összegyűjtöttem az önre jellemző kulcsfogalmakat, az első a listán az őszinteség volt – függetlenül a következményektől.
– Ez elég találó. Borzasztó erős az igazságérzetem, és ha valami nem fér össze vele, akkor én bizony határozottan felszólalok.

 CSODÁS MECCSEK
 „Voltak olyan csodás meccsek a pályámon, amelyeket akkor és azóta sem tudtam maradéktalanul felfogni, de persze voltak hasonlóan érthetetlen vereségek is. Ugyanakkor összességében a munka és a munkába vetett hit azért általában meghozta az eredményét, amiből néha különösen emlékezetes sikerek születtek” – emlékezett vissza Köstner Vilmos, akinek három igazán emlékezetes és jobbára teljesen valószerűtlen győzelmét emeltük ki a jó néhányból, önkényesen válogatva.

1996. január 21.: DVSC-Symphonia–GOG Gudme (dán) 24–15
Az EHF-kupa negyeddöntőjének visszavágóján az első meccsen összeszedett kilencgólos hátrányt kellett ledolgoznia a Lokinak, amely még a második félidő elején is hattal égett az összesítésben – aztán mire vége lett a mérkőzésnek, idegenben lőtt több góllal a DVSC jutott tovább, Köstner Vilmost pedig a levegőbe dobálták a drukkerek.

1997. november 23.: Kárpát-Hús Nyíregyházi KC–Fotex KC Veszprém 23–19
A Nyíregyházával csaknem fél éve dolgozó Köstner Vilmos csapata az akkor is éppen bajnok, Éles-, Csoknyai-, Sótonyi-, Pérez Carlos-féle Veszprémet verte meg, kettős kínai figurával fejezve be a találkozót – a zsúfolásig telt Bujtosi-csarnokban a közönség órákig nem engedte le a pályáról a hazaiakat utána.

2007. szeptember 5.: Tajtavill-Derecske–Budapest Bank-FTC 30–27
A frissen feljutott Derecske a nyitó fordulóban simán, kilátástalan játékkal kapott ki a másik újonctól, a Goldbergertől, ezután fogadta a kettő híján csak válogatott játékost pályára küldő, bajnoki címvédő FTC-t, ehhez képest elképesztő akarattal játszva, a hajrában végig vezetve nyert a város tíz év után első hazai NB I-es meccsén.


– Jól emlékszem, a Kékes, Kékes játékvezető testvérpártól kellett nyilvánosan bocsánatot kérnie egyszer emiatt?
– Az túlzás, hogy kellett, de ebben egyeztünk meg. Egy Vasas–Vác meccs utáni mestermérleg miatt jelentettek fel, mert szerintük erkölcsi kárt okoztam nekik, és valóban nem válogattam meg a szavaimat, de aztán egy békéltető tárgyaláson rendeztük a kérdést. Nem vagyok rá büszke, de tény, hogy egészen a legidősebb koromig nagyon nehezen toleráltam a játékvezetői tévedéseket, főleg, amikor döntően befolyásolták az én munkám eredményességét is. Csak a legutóbbi példa: ha februárban, az MTK elleni, döntetlenre végződő meccsünkön megkapjuk az utolsó másodpercben a nyilvánvalóan jogos hetest, és azzal mi nyerünk, lehet, hogy a mai napig a Loki edzője volnék? Szóval ilyen vagyok: sohasem okozott gondot az igazság oldalán harcba szállnom, akár emberrel, akár a világgal szemben – ha kellett, robbantam a saját vélt vagy valós igazamért. Nem is kedveltem soha a konfliktuskerülő, ügyeskedő, a saját sikerességük érdekében az igazságot elhallgató embereket: sok mindent lehet mondani rám edzőként és emberként, de hogy kétszínű, alakoskodó, bármilyen szempontból becstelen lettem volna, azt nem. Erre mindig nagyon ügyeltem.

– Ez a keresetlen őszinteség inkább segítette vagy hátráltatta a pályáján?

– Az biztos, hogy a játékosaim mindig tudták, mire számíthatnak tőlem. Igazságot, becsületességet és a munkában százszázalékos erőbedobást követeltem mindig. Sokszor megkaptam tőlük, hogy két Köstner Vilmos van: az oldalvonalon kívüli aranyos, kedves fickó, és a másik, amelyik belép a pályára és onnantól nem ismer kegyelmet, csak a munkát, maximalista módon elvégezve.

– A munka volt a második fogalom, amelyet felírtam és a maximalizmus a harmadik.

– A sikereimet és a balsikereimet is a kérlelhetetlen igazságérzetemnek, a kőkemény munkának, meg ennek a megalkuvás nélküli maximalizmusnak köszönhettem, ezek hozták a legmélyebb szakmai és olykor emberi barátságokat, de a legkeményebb konfliktusokat is.

 EREDMÉNYEI AZ NB I-BEN
SZEZON HELYEZÉS
DVSC
1994–1995 2. hely
1995–1996 2. hely
1998–1999 4. hely
2009–2010 2. hely (a 18. fordulótól vette át a csapatot)
2010–2011 2. hely
2011–2012 8. hely
2018–2019 6. hely (a 10. fordulótól vette át a csapatot)
NYÍREGYHÁZA (férfi)
1996–1997 7. hely (a 14. fordulótól vette át a csapatot)
1997–1998 6. hely
CORNEXI
1999–2000 5. hely
2000–2001 4. hely
VASAS
2001–2002 7. hely
2002–2003 10. hely
2003–2004 7. hely
2004–2005 10. hely
DERECSKE
2007–20087 7. hely
2008–2009 7. hely


– Sohasem gondolt arra, hogy talán kissé engednie kellene a túlzott maximalizmusából – a környezete és saját maga irányában egyaránt?
– Dehogynem, csak nemigen sikerült. A legtöbbet mindig magamtól és a közvetlen környezetemtől követeltem, a feleségemtől például azt vártam, hogy megteremtse itthon az ahhoz szükséges nyugalmat, hogy nekem csak a kézilabdázással kelljen foglalkoznom. Végtelenül hálás vagyok neki azért, mert feltétel nélkül bízott bennem, abban az útban, amelyet választottam, és végig mindenben támogatott, még akkor is, amikor más városokba vetett a szakmai sors, ő pedig egyedül maradt a gyerekekkel, vagy amikor olykor reggel hattól este nyolcig, három munkahelyen kellett helytállnom. Tény, hogy nagyon sok mindent a munkának rendeltem alá: még a legelején megesett, hogy megkérdeztem a feleségemet, miért sír a fiam, amikor a karomba veszem? „Mert annyit dolgozol, hogy nem ismer meg.”

– Ilyesmire gondoltam a túlzott maximalizmust említve.
– Magammal szemben voltam a legkeményebben maximalista, de most boldog és elégedett ember vagyok, még ha sokszor többet is dolgoztam ezért, mint amit sokan gondolnának. Amit elértem, a szüleimtől kapott értékekre alapozva, saját erőből, a családom támogatásával értem el – ennek pedig munkával kellett megfizetnem az árát, nem nézve az órát és a napszakot. Egyfolytában tanultam még hatvan felett is, legyen szó a legmodernebb videoelemző programokról vagy sportegészségügyről, hogy tartsam a lépést a sportág fejlődésével. Pedig sokszor elterveztem, hogy sem magamtól, sem a játékosoktól nem követelek majd annyit, de aztán sem róluk, sem magamról nem sikerült olyan gyakran leráznom a saját béklyóimat, mint szerettem volna. Pedig talán lehettem volna még eredményesebb az edzői pályán, ha sikerül.

– Hát ez az: sohasem mondták a játékosai, hogy „Vili bá, dicsérj már minket gyakrabban!”?
– Rengetegszer hallottam. Olyan voltam, mint a szigorú tanár az iskolában, akitől tartanak a diákok, de tanulnak az órájára, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy készületlenül érkezzenek, és aztán évekkel később, visszatekintve mondják azt, milyen hálásak az illető tanárnak: rengeteget követelt, de amit kaptak tőle, abból aztán megélnek egész életükben. Nekem is sok olyan sportolóm volt és van, aki utóbb hálás volt a velem elvégzett munkáért, és azért a maximalizmusért, amely a közös munka idején még elvett az egymás felé táplált pozitív érzelmeinkből, mert tudja, hogy érte történt, nem ellene. Pedig én közben is törekedtem rá, hogy dicsérjek – ennyi sikerült. Inkább a cselekedeteimen, az odafigyelésemen keresztül fejeztem ki az elismerésemet. Közben – a természetes pillanatnyi konfliktusokat leszámítva – sohasem voltam rosszban a csapataimmal, még ha az edző-játékos hierarchiát mindig meg is tartottam.

– Honnan ered az olthatatlan vágya a tökéletesség iránt?

– Nem tudom. Tízéves voltam, amikor édesapám meghalt, nem volt vele annyi kapcsolatom, hogy a munkához való viszonyomat ez befolyásolja. Édesanyám egyedül, következetesen és szigorúan nevelt bennünket, és ezeket az elveket én is magammal hoztam. De az igényességem, a maximalizmusom valahogyan belülről fakadt. Legtöbbször jó szolgálatot is tett, elvégre én nem voltam kiváló, híres kézilabdázó, a hitelességemet a csapataim előtt a munkámmal kellett megteremtenem. Gyakran mondtam nekik, hogy ők mind sokkal jobb játékosok, mint amilyen én valaha voltam, ezért nekem úgy kell tudnom az elméletet, mintha az anyatejjel szívtam volna magamba. És emiatt aztán nem kellett különféle konfliktusokon át kivernem belőlük, hogy dolgozzanak: nagyképűség nélkül mondhatom, hogy tisztelték azt a rengeteg energiát, amit a felkészítésükbe fektettem. Fiatalok között éltem, fogékony voltam az újításokra, a modern dolgokra, még ha nevettek is rajtam a tinédzser lányok, amikor az okosórámon számoltam az elégetett kalóriát, de díjazták, hogy az öreg próbál haladni a korral. Na meg az sem ártott, hogy aztán győztes meccseken arattuk le ennek a felkészülésnek a gyümölcsét, márpedig a siker a legjobb orvosság konfliktus ellen. És a szakmában eltöltött negyvenhárom évemből legalább negyvenszer azért végül csak elértük, amit terveztünk.

„Borzasztó erős az igazságérzetem, és ha valami nem fér össze vele, akkor én bizony határozottan felszólalok.”
(Fotó: Földi Imre)


– Pedig nem sok edző került ilyen folyamatossággal nehéz helyzetekbe, mint ön, és kevés edző alatt ment csődbe vagy legalábbis került egyre nehezebb anyagi helyzetbe több csapat: a Debrecen legalább kétszer, a Nyíregyháza, a Vasas, a Derecske…
– Az én pályám ilyen. Van, aki úgy épít karriert magának, hogy csak magasabb kvalitású, biztosabb hátterű klubhoz szerződik el, én viszont sohasem néztem, hogy milyen a játékosállomány, oda mentem, ahol szükség volt rám és érdekes volt a feladat. Hiába nyertem kétszer EHF-kupát az edzői pályám legelején, nem okozott gondot elmenni a nyíregyházi kiscsapathoz, amelyet aztán a bajnokság hatodik helyén adtam át később az utódomnak, amikor visszaszerződtem a Lokihoz. Erre annak a debreceni idénynek a végén meg már én adtam fizetést a játékosoknak, miközben félévi bére lógott mindenkinek a levegőben, mint ahogy aztán kilenc évvel ezelőtt is szétszéledt alólam a csapat és az ifiből éppen kinövő gyerekekkel fejeztük be a bajnokságot, így is a nyolc közé jutva… Fehérváron, a Cornexinél is akadtak időleges anyagi nehézségek, a Vasashoz is úgy mentem el, hogy hét játékosa volt az egyesületnek, aztán mégis a hetedik helyig jutottunk, pedig sokan tuti kiesőnek tartottak minket. Én sohasem jó csapatnál akartam edzősködni, hanem szimplán edzősködni akartam, és a legtöbbet kihozni minden együttesemből. Néhány éve még a serdülő három edzői posztját is elvállaltam, én adtam először labdát a kislányok kezébe, mondtam is a feleségemnek otthon, hogy nem vagyok normális, hatvan felett még labdafogást tanítgatok… De nagyon büszke vagyok rá, hogy abból a kis társaságból a maga szintjén ma is mindenki kézilabdázik, ez legalább akkora siker nekem, mint egy-egy bajnoki érem

– Az első perctől tudta, hogy az edzői munka lesz a hivatása?
– Orosz-testnevelés szakos tanár voltam, amiből a második kellemes, de az első már akkor sem volt népszerű a diákok között, ám amikor kiálltam a katedrára, észrevettem, hogy valamiért figyelnek rám, és ezért nem kell tennem semmi különöset. Az első csapatom nálam alig tíz évvel fiatalabb fiúkból állt, akik úgy követtek az élet minden területén, mintha a bátyjuk lettem volna, és közben még kézilabdázni is megtanultak. Én pedig éreztem, hogy élvezem ezt a munkát, van is érzékem az emberekkel való foglakozáshoz, és azóta is ez tart a pályán. Pedig annak idején azt mondtam, amint átlépem a nyugdíjkorhatárt, már dobom is el a sípot, de hát aki igazán szereti a szakmát, az nem tudja abbahagyni. Éppen ezért szeretnék még sokáig bejárni a Lokihoz is, hogy értelemmel töltse meg a napjaimat hetente egy-kétszer, hogy a tanácsaimmal, meglátásaimmal, véleményemmel még tudok segíteni, ha már csak szerelemből is.

– Nem is tudna teljesen elszakadni a sportágtól és a tevékeny élettől?
– Mindig úgy éltem, hogy a munkámban is megtaláljam az örömöt: hogy jó dolgozni, jó létrehozni valamit, hiszen ezáltal vagy valaki – csak tartalmasan lehet igazán élni, én pedig, úgy érzem, így éltem. Szokták mondani, hogy ha lepereg előtted az életed filmje, ne akarj sok mindent másképpen csinálni, mint ahogy valójában tetted, és nálam szerencsére ez a helyzet. És remélem, hogy a film sokáig pereg még.

 MÉG A BÍRÓK IS…
„Mondhatjuk, hogy sokat adtam a kézilabdázásnak, de még többet kaptam tőle, mind anyagilag, mind erkölcsileg vagy emberileg, és nagyra is becsülöm ezeket az értékeket – mondta Köstner Vilmos. – Számos egykori játékosommal tartom ma is a kapcsolatot, az edzők között pedig olyan embereket ismertem meg és lehetek büszke a barátságára, mint Róth Kálmán, Laurencz László, Skaliczki László vagy Hajdu János, nem beszélve Elek Gáborról és Németh Andrásról, akiket a legjobb barátaimnak tudhatok. És egy-egy siker után is mindig rengetegen hívtak fel gratulálni a kollégák közül, pedig a mi szakmánkban nem mindig öntjük szavakba is a kölcsönös tiszteletet… Sőt, még korábbi játékvezetőktől is nemegyszer érkeztek elismerő üzenetek, pedig velük nem mindig voltunk a legjobb cimboraságban – de azt hiszem, utólag ők is megsüvegelik az elhivatottságot, küzdőszellemet és alapos felkészültséget, amely rám és a csapataimra is mindig jellemző volt.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. április 10-i lapszámában jelent meg.)
2021.05.15 16:05:10

Kézilabda BOBORY BALÁZS (összefoglaló), RUSZNÁK GYÖRGY (percről percre)

Ambros Martín csapat végig vezetett, és négy góllal nyert. A döntőben az ETO a Debrecennel találkozik.

2021.05.13 19:22:43

Kézilabda T. D.

Jó kezdés után nagyon visszaestek a bakonyiak • Ha nincs Corrales, nagyobb a különbség.

2021.05.09 16:32:28

Kézilabda H. D., N. T.

A francia együttes története első európai kupadöntőjét szinte végig vezetve nyerte meg.

2021.05.07 19:11:10

Kézilabda NAGY PÉTER

A balkezes átlövő a norvégiai lazac ízéről, Luc Abalo ruháiról és a családi NBA-mániáról is mesélt.

2021.05.07 23:47:04

Kézilabda BOBORY BALÁZS

NS-VÉLEMÉNY. Oda a verhetetlenségi mítosz is.