Képes Sport
PIETSCH TIBOR
PIETSCH TIBOR
2022.01.12 11:25

Minden álma teljesült – Ilyés Ferenc nyolc közé várja férfi kéziseinket az Eb-n

Huszonegy éven át tartó időszak zárult le az életében 2021 májusában, de csak a pályának intett búcsút, a kézilabdázásnak nem, sőt utolsó csapatának sem: a Grundfos Tatabánya KC klubmenedzsereként (is) dolgozik. Amiről Székelyudvarhelyen álmodott gyerekként, felnőttként megvalósította, most pedig azért szurkol, hogy ami annak a válogatottnak nem jött össze, amelyben ő játszott, a mostaninak sikerüljön. Beszélgetés a Tatán otthonra lelő Ilyés Ferenccel az Öreg-tó partján.

Tóparti otthon, tengernyi öröm – Ilyés Ferenc azt mondja, teljes volt a pályafutása (Fotó: Dömötör Csaba)



– Ilyés Ferenc klubmenedzser – jól hangzik?

– Nekem igen. Azért is választottuk ezt a szerepkört Marosi László klubelnökkel, mert így minden területhez hozzá tudok szólni, az utánpótlást ugyanúgy igyekszem segíteni, mint a felnőttcsapatot.

NÉVJEGY: ILYÉS FERENC
Született: 1981. december 20., Székelyudvarhely
Sportága: kézilabda
Posztja: átlövő
Válogatottság/gól: 229/502
Első válogatottsága: 2003. december 27., Nagymihály, Magyarország–Csehország 32–30
Utolsó válogatottsága: 2019. január 23., Herning, Magyarország–Norvégia 26–35
Klubjai: Székelyudvarhely (–2000), Mol-Pick Szeged (2000–2007, 2013–2016), Telekom Veszprém (2007–2009, 2011–2012), TBV Lemgo (német, 2009–2011), Wisla Plock (lengyel, 2012–2013), Grundfos Tatabánya KC (2016–2021)
Kiemelkedő eredményei: 2x olimpiai 4. (2004, 2012), világbajnoki 6. (2009), 3x Európa-bajnoki 8. (2008, 2012, 2014), világkupa-7. (2004), KEK-győztes (2008), EHF-kupa-győztes (2010, 2014), Szuperkupa-döntős (2008), 4x magyar bajnok (2007, 2008, 2009, 2012), 3x Magyar Kupa-győztes (2006, 2009, 2012)

– Huszonegy esztendeje, amikor Székelyudvarhelyről Szegedre igazolt, gondolta volna, hogy egyszer klubmenedzser válik önből?
– Akkor semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint hogy játékosként valósítsam meg az álmomat. Az utóbbi egy-két évben már készültem a karrierem utáni időszakra, ha nem is edzőként, sportvezetőként szerettem volna a sportágban maradni. Az ősszel világossá is vált, hogy az edzősködés nem való nekem. Miután Vladan Matics lemondott, két meccsen a megbízott edző, Sibalin Jakab mellett segédkeztem. Amit korábban csak sejtettem, abban a néhány napban bebizonyosodott: amilyen nehéz, olyan stresszes meló a szakvezetőé. Az első mérkőzésen tizennégy, a másodikon tíz góllal kaptunk ki, túlzás lenne azt állítani, hogy jól indult az edzői karrierem… Az a két vereség nem is hozta meg a kedvem, egyelőre ennyi elég volt a kispadból.

– No és milyen a jelenlegi munkája?
– Fárasztó, főleg szellemileg. Ez már más, mint amikor kézilabdáztam. Ott megvolt, mikor van edzés délelőtt és délután, mikor mit eszem, mikor pihenek, mikor játszunk, mikor megyek, mikor jövök. Miután „átálltam” a másik oldalra, rádöbbentem, a sportvezetők élete sem piskóta… Eleinte minden este zsongott a fejem, annyi információt kaptam napközben. Volt mit tanulnom, sőt még mindig van, de ez egyfelől így van rendjén, másfelől élvezem, amit csinálok. Ha valaki azt kérdezi, mivel foglalkozom pontosan, azt felelem, hogy mindennel – is.

– „A sors úgy hozta, hogy hamarabb jött el a búcsú ideje” – tudatta közösségi oldalán tavaly május tizenötödikén. Haragszik a sorsra?

– Már csak azért sem, mert az előző idény elején kijelentettem, hogy az lesz az utolsó. Az, hogy öt fordulóval a vége előtt a „kis” Veszprém ellen megsérültem, már nem osztott, nem szorzott. Amellett, hogy a záró játéknapon jó lett volna pályára lépni a „nagy” Veszprém ellen, és a családtagjaim, a barátaim, a szurkolók szeme láttára elköszönni, istenigazából nem zavart, hogy így alakult. Annak örültem, hogy bár a belső térdszalagom elszakadt, nem kellett műteni. Tulajdonképpen annyi történt, hogy a tervezettnél egy-két héttel korábban akasztottam szögre a sportfelszerelésem. Korábban sokan győzködtek arról, hogy menjek el még játszani alacsonyabb osztályba, de a sérülésem után e hangok is elhalkultak.

– Ha nem szakad el a szalagja, beadta volna a derekát?

– Lehet… Viszont lassan el kell kezdenem mozogni, mert az utóbbi hónapokban nemigen sportoltam. Az új sportcsarnokban szuper fitneszterem van, ha átköltözünk, beépítem a napi programba az edzést. A baj az, hogy egy nap még mindig csak huszonnégy órából áll.

– A profi pályafutása ugyanakkor kevés sportolónak tart huszonegy évig…

– A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy amikor kétezerben Szegedre kerültem, ugyan a felnőttekkel edzettem, javarészt az ifjúsági csapatban játszottam. Hivatalosan persze az volt az első felnőttidényem. A következőben valamivel több szerepet kaptam, az azt követőben pedig már elég sokat – mondhatni, akkor érkeztem meg. Ha visszagondolok arra az időszakra, az ugrik be, hogy nehezen indult, a sok munka mellett sok szerencse is kellett ahhoz, hogy végül eljussak odáig, hogy most kijelenthessem, amire gyerekfejjel vágytam, valóra vált. Hosszú és teljes karriert zártam le, semmi okom panaszra. Csak azt kívánom, hogy mindenkinek úgy teljesüljenek az álmai, ahogy nekem.

EGYÜTT NŐNEK FEL!
Ilyés Ferencnek nem csupán Tatabányán, a Magyar Kézilabda-szövetségben is van teendője: a külhoni magyar kézilabdázás utánpótlását támogató Együtt növünk fel! alapítvány vezetője.
„A szövetség régóta szívén viseli a határon túli kézilabdázást, ezen belül is az utánpótlást, az alapítvány több központot is támogat – mondta Ilyés Ferenc. – Örülök annak, hogy immár nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem a Partiumban, a délvidéki Adán és a felvidéki Dunaszerdahelyen is működik egy-egy központ, amelynek segítséget tudunk nyújtani. Célunk, hogy jó játékosok mellett jó edzőket is találjunk. Azt szeretnénk, hogy helyben teremtsük meg a feltételeket ahhoz, hogy a gyerekek fejlődése töretlen legyen, és azon munkálkodunk, hogy akkor erősítsék majd a magyar kézilabdázást, amikor készen állnak rá. Szerencsére olyan kollégák vesznek körül itt is, akiknek ugyanúgy a szívügyük az alapítvány, mint nekem.”


– Szembesíteném egy-két jelzővel, amivel önt illették a karrierje befejezése után.
– Kik? A barátok, a korábbi játszótársak, a szurkolók?

– Maradjon titok.
– Egy barátom kimásolt egy velem kapcsolatos hozzászólást, el is küldte: ütött, mint az ipari áram…

– Ennél kedvesebbeket hoztam. Van, aki azt mondta önről, igazi győztes típus.
– Attól függ, hol játszottam. Hála az égnek, megadatott, hogy olyan csapatok mezét viseljem, amelyek trófeákért, érmekért küzdöttek, de a válogatottban olykor azt éreztem, van olyan ellenfél, amelyet a legfontosabb meccseken képtelenek vagyunk legyőzni. Vele szemben sajnos nem volt elég az, hogy mindenáron nyerni akarunk. Az utolsó öt évben, amikor Tatabányán már meglegyintett a búcsú szele, azért meg akartam mutatni a fiataloknak, mi lakozik bennem. Meglehet, ezért is húztam idáig.

Felejthetetlen: a 2012-es londoni olimpián 4. lett a válogatottal (Fotó: Imago Images)


– Más úgy beszélt önről, mint az örök harcosról.

– Ez helytálló. Mindenhol meg kellett harcolnom a helyemért, a lelkem mélyén szerettem ezeket a kihívásokat. Úgy gondolom, hellyel-közzel sikerült elérnem a célomat.

– Hellyel-közzel?
– Na jó, szinte mindenütt.

– Menjünk tovább: hű barát.
– Akit egyszer a barátommá fogadok, mindig számíthat rám. A londoni olimpián látott válogatott azért is volt erős, mert baráti társaságot alkottunk – és alkotunk a mai napig. Noha az élet összevissza sodort bennünket, ha valahol összefutunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Az, hogy kijutottunk az olimpiára, és amit ott átéltünk, örökre összeköt minket. Eszembe jut a bosnyákok ellen Szombathelyen megnyert Európa-bajnoki selejtező. A szállodába visszatérve összegyűltünk az egyik szobába, iszogattunk, beszélgettünk, talán akkor váltunk valódi csapattá, amely utóbb képes volt végigmenni azon a rögös úton, aminek a Londonban elért negyedik hely jelentette a végállomását.

– Amiben mindenki egyetért: jó ember.
– Nem az én tisztem megerősíteni vagy megcáfolni, de ha így gondolják, köszönöm!

– Mit tudna kiemelni az elmúlt huszonegy esztendőből?
– Mit nem? Hosszasan mesélhetnék ám!

– Itt ülünk az Öreg-tó partján, süt a nap, időnk, mint a tenger…
– Huszonkét évesen, néhány hónappal azután, hogy bemutatkozhattam a magyar válogatottban, már abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az athéni olimpián játszhattam. Óriási tettnek tartottam, akkor még nem tudtam, hogy van jobb szervezés, van jobb olimpia – erre nyolc évvel később Londonban eszméltem rá. Ami a klubszínekben átélt élményeket illeti, az első nagy siker a Szegeddel 2006-ban megnyert Magyar Kupa volt, de az egy évre rá elhódított bajnoki cím felülmúlta. Később Veszprémben is volt mit ünnepelnem, a 2008-as KEK-diadalra azért is vagyok büszke, mert a Löwen elleni döntőben nagyon jól ment a játék. Annál jobban talán csak a hat évvel későbbi, immár a Szegeddel megnyert EHF-kupa-döntőben, amelyen hét gólt lőttem a Montpellier-nek.

Csokoládénap: a 2014-es EHF-kupa-döntőben hét góllal segítette a Szegedet, az emelvény jobb szélén Ilyés Ferenc, a trófeát barátja, Vadkerti Attila tartja


– Az egyiket a háta mögött pattintotta be.

– Az véletlen volt. Zubai Szabinak akartam passzolni, de ő nem érte el a labdát… Az volt az én csokoládénapom.

– Hogy micsoda?
– Csokoládénap. Amikor még az is összejön, amire nem gondoltál.

– Volt még ilyen nap a karrierjében?

– A 2008-as Eb-n úgy vertük meg hét góllal a spanyolokat, hogy hét vagy nyolc gólt szereztem. Ma már ezt úgy mondanák, flow-ban voltam.

– Árulja el, miként gondol vissza a tizenöt évvel ezelőtti bajnoki döntőre? Az első szegedi korszaka azzal a meccsel zárult le, hogy aztán Veszprémben folytatódjon a pályafutása.
– Úgy vélem, emelt fővel távozhattam. Amíg a Pickben játszottam, mindent megtettem a csapatért – csakúgy, mint a visszatérésem után. Jóllehet az EHF-kupa megnyerése is kellett ahhoz, hogy a szurkolók végérvényesen visszafogadjanak. Amikor Veszprémbe szerződtem, még más világ volt. A drukkerek szemében bűnnek számított, ha valaki a Szeged mezét a Veszprémére cseréli le – vagy fordítva. Ma már más a helyzet, majdhogynem átjárás van a két csapat között, és bár a rivalizálás még most is éles, talán nem annyira, mint régebben. A mi időnkben nem kevés pofon csattant el a meccs hevében. Igaz, két nap múlva már a válogatottban tettünk meg mindent egymásért.

– Mindenhol jól érezte magát?
– Igen! Ráadásul, ahol megfordultam, azt tapasztaltam, hogy szeretnek a szurkolók. Ahol ellenfélként játszottam, ott nem rajongtak értem. A Szeged–Veszprém meccseken persze kaptam hideget-meleget – hogy melyik tábortól, azon múlt, milyen mez volt rajtam.

– Dühítette, ha szidták?
– Motivált! Meg akartam mutatni, hogy jó kézilabdázó vagyok, hogy nyomás alatt is tudok játszani. Sohasem voltam halvérű, ha kellett, odapakoltam, harcoltam utolsó vérig. Székelyudvarhelyi gyerek vagyok, kemény fából faragtak.

Az a bizonyos NS-címlap: vezér a 2012-es Eb-n

– Emlékszik egyáltalán olyan periódusra, amikor nehezen találta a helyét?
– Miután Magyarországra költöztem, az első egy-két hónap nem volt könnyű. Aki ismer, tudja, mit jelent nekem Udvarhely. Tizennyolc éves koromig minden odakötött. Aztán leérettségiztem, összepakoltam, majd jöttem Szegedre. Megint csak azt mondhatom, hogy az még más világ volt. Nem volt mobiltelefonom, édesanyámmal úgy tudtam beszélni, hogy lementem a sarokra, és a fülkéből felhívtam – a már korábban egyeztetett időpontban. Ám ahogy teltek a hetek, úgy éreztem egyre jobban és jobban magam, mígnem egy nap arra ébredtem, hogy minden rendben van körülöttem. Onnantól már ment minden a maga útján. Szeretném hozzátenni, hogy sokaknak lehetek hálás, de a szüleimnek különösen, nélkülük tényleg nem teljesültek volna az álmaim.

– Arról is ábrándozott, hogy egyszer kipróbálja magát a Bundesligában?

– A spanyol stílus nemigen feküdt nekem, nem úgy, mint a rakkolós német. Amikor megkeresett a Lemgo, úgy éreztem, készen állok arra, hogy légiós legyek, nem is vacilláltam. Imádtam ott játszani! Arról nem szólva, hogy egy EHF-kupa-győzelem Németországban is összejött.

– Mi volt a titka?
– Talán a mentalitásom. Folyton mentem előre. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt, a szerbiai Eb-n szenzációs teljesítményt nyújtva, a franciákat legyőzve, a spanyolokkal és az oroszokkal döntetlent játszva jutottunk tovább a csoportból. Az egyik meccs felvezetéseként a Nemzeti Sport engem tett ki a címlapra, a tekintetem óriási elszántságról árulkodott, a főcím pedig ez volt: Utánam, srácok! Hú, nagy szó volt az nekem! Ment is az archívumba – szerintem olyan cikk nem készült rólam, amit édesanyám ne őrzött volna meg.

AZ ÖREG BORDÁS IGAZSÁGA
Ilyés Ferencnek kiváló edzői voltak klub- és válogatott szinten egyaránt. Most, hogy a pályafutásáról már múlt időben lehet beszélni, nyugodtan elárulhatja, hogy a sok jó közül ki volt a legjobb – vetettük fel.
„Nem tudok és nem is szeretnék kiemelni senkit – érkezett a válasz mosoly kíséretében. – Minden szakember meghatározó szerepet töltött be a karrieremben. Kovács Péter éppenséggel azért, mert ő volt az első edzőm Szegeden, és maximálisan bízott bennem. Az első válogatottbeli meghívót Skaliczki Lászlótól kaptam, neki ugyanúgy hálás vagyok, mint Mocsai Lajosnak, akivel a Veszprémben és a válogatottban is volt szerencsém együtt dolgozni, ráadásul ő tisztelt meg azzal, hogy kinevezett csapatkapitánynak, ami elmondhatatlanul sokat jelentett nekem. Tatabányai edzőm, Vladan Matics Szegeden még csapattársam volt, a bal oldalon egymás mellett játszottunk, viccből szoktam mondani, a sok jó passzt, amit akkor tőlem kapott, azzal viszonozta, hogy fokozottan ügyelt rám, az utolsó két évben például már csak napi egyszer kellett edzenem. A tatabányai közeg amúgy is megbecsült, ha nem ilyen klubba és nem ilyen edzőhöz kerülök 2016-ban, alighanem korábban befejeztem volna. Végül, de nem utolsósorban Bakó Lajosról is szólnék, aki a nevelőedzőm volt Székelyudvarhelyen. Sok minden más mellett a töretlen keménységet neki köszönhetem. Amit hazulról hoztam, anélkül biztos nem lehettem volna a magyar válogatott csapatkapitánya. Udvarhelyen nagyon büszkék ám erre! Amikor karácsonykor otthon voltunk, jártam borbélynál, az öreg Bordásnál. Ő mesélte, hogy amikor a pesti barátait meglátogatta, folyton azzal heccelte őket, hogy az anyaországban élnek tízmillióan, de nekünk kellett adnunk egy csapatkapitányt…”


– Vajon milyen írások jelennek meg a hamarosan kezdődő Európa-bajnokságon pályára lépő magyar válogatottról?

– Abban bízom, szépek.

– Irigyli Gulyás István játékosait?

– Azért, mert hazai közönség előtt szerepelhetnek? Dehogy irigylem! Sokkal inkább örülök annak, hogy a srácoknak megadatik, ami nekünk nem. A szomszédos országokban játszottunk Eb-n vagy vébén, olyankor több ezer magyar teremtett fantasztikus hangulatot, de ez más lesz. Szívből kívánom Mikler Roliéknak, hogy éljenek a lehetőséggel, amit a hazai pálya jelentette előny adhat. Mi többször is karnyújtásnyira voltunk attól, hogy érmet szerezzünk valamelyik világversenyen, talán éppen az hiányzott, hogy idehaza játszhassunk.

– A csarnok decemberi átadása keretében rendezett gálameccsen ön is szerelést öltött. Milyen érzés volt kifutni az arénába?
– Mesés! Hozzám hasonlóan jó néhány régi motoros összedrótozta magát a mérkőzésre, miután megbeszéltük, kinek hol fáj – vagy inkább hol nem fáj… –, játszottunk egy jót. A végén volt, aki megpendítette, hogy kihúzhattuk volna az idei Eb-ig, de szerintem ő sem gondolta komolyan. Annyi bizonyos, a jelenlegi válogatott tagjainak nagy ajándék a hazai Európa-bajnokság, élvezzék ki minden pillanatát!

„A Szeged–Veszprém meccseken kaptam hideget-meleget – hogy melyik tábortól, azon múlt, milyen mez volt rajtam…” (Fotó: Dömötör Csaba)


– Mit vár, mit remél?
– A nyolc közé jutást várom, az elődöntőbe kerülést remélem. Fontos, hogy a fiúk jól éljék meg, hogy itthon játszhatnak, ne teherként kezeljék. Ha így lesz, szép eredményt érhetnek el. Ügyesek, jók, képzettek, nemzetközi szinten is jegyzik őket, nincs más dolguk, mint kihozni magukból a maximumot. Több nem is kell.

– A helyszínen nézi meg a találkozókat?
– Úgy tervezem. Volt csapattársamnak, Vadkerti Attila barátomnak is van jegye, együtt nézzük majd a mérkőzéseket. Még az is lehet, hogy amire az elmúlt két évtizedben nem volt példa, a következő napokban megtörténik: mérkőzés közben iszunk egy pohár sört…

– Egy családapának ennyi még belefér, nemde?
– Korábban is boldog ember voltam, de január tizenötödikén lesz két éve, hogy megszületett a kisfiunk, Máté, azóta még boldogabb vagyok. Két hónappal a világra jötte után a koronavírus miatt gyakorlatilag leállt az élet, éjjel-nappal otthon voltam, vele voltam. Nagyon élveztem azt az időszakot! Most, hogy zajlik a munka, kevesebbet látom, de amint tehetem, rohanok haza. Megjegyzem, jó nézni, ahogy dobja és rúgja a labdát, miközben gyakran kiabálja, hogy „meccs” és „gól”…

– Otthonra leltek Tatán?

– Abszolút. Párommal, Anikóval akkor készültünk összeházasodni, amikor Tatabányára szerződtem, ideális otthont kerestünk, meg is találtuk. Anikó szegedi, levelező szakon végzi az ottani egyetemet, egy hónapban legalább egyszer oda is elutazunk. Székelyudvarhely a nyárra és a télre maradt, de aki szeretne minket meglátogatni, örömmel látjuk. Tata élhető kisváros, közel van mindenhez, arról nem beszélve, hogy kevés jobb dolgot tudok elképzelni annál, mint hogy a feleségemmel és a kisfiammal a tó partján sétálunk, és csodáljuk az itt telelő vadludakat. Mondom én, hogy minden álmom teljesült!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 8-i lapszámában jelent meg.)

2022.01.16 17:19:05

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (összefoglaló), BACSKAI JÁNOS (percről percre)

A magyar férfi kézilabda-válogatott roppant fontos győzelmet aratott második csoportmérkőzésén a részben hazai Eb-n.

2022.01.15 15:32:24

Kézilabda PAPP BÁLINT (összefoglaló), RUSZNÁK GYÖRGY (percről percre)

Már a félidőben hétgólos előnyt szerzett az ETO, és a másodikban sem vett vissza a lendületből.

2022.01.13 22:50:06

Kézilabda MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Akkor is jött a kapkodás, amikor volt rá alkalom, hogy megfordítsák az állást.

2022.01.13 20:01:07

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (összefoglaló), HARMATH ÁKOS (percről percre)

A magyar válogatott első mérkőzésén kikapott az új MVM Dome-ban az Európa-bajnokságon.