Szívszorító könnyek – Bobory Balázs jegyzete

Fél éven belül kétszer láttam könnyezni Chema Rodríguezt.

A férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya tavaly nyáron Párizsban, három napja pedig Zágrábban sírta el magát nyilatkozat közben, s bár a két eset között nagy a különbség, mindkettő szívszorító volt.

Az olimpián ugye bombaerős csoportból nem sikerült továbbjutnia válogatottunknak, pedig nem játszott rosszul a tornán, most viszont az elmúlt évek egyik legjobb teljesítménye után búcsúzott, mégpedig világbajnoki negyeddöntőben.

Ugyanezeken a hasábokon keddi lapszámunkban azt írtam, a válogatott megtette kötelességét, a nyolcba jutással elérte célját, és a horvátok elleni csatától csak azt remélem, hogy mindvégig pariban, versenyben legyünk a továbbjutásért, és szántsák fel a pályát a játékosok.

Nem kérdés, megtették.

És ennek örülni lehet, miközben a lefújás pillanatában az embernek üvölteni volt kedve, szétverni a tévét, összetörni a poharat. Chema pedig sírt, mert tehetetlennek bizonyult, megint elúszott az esély egy igazán emlékezetes bravúrra.

Úgy tűnik, a férfiválogatott megérkezett a világ élmezőnyébe, de nem tudja átlépni a saját árnyékát. Az esély mindenki ellen megvan, de ha sorozatban nem sikerül a legfontosabb pillanatban a legjobbat hozni, annak oka van, ami már nem szakmai, hanem minden bizonnyal mentális. Lehet, el kell fogadni a tényt, ez az együttes ennyire képes, elérte, ami benne volt, ez így is nagyon szép, és hálásak lehetünk neki az élményekért.

Azt azért felejtsük el, hogy fiatal lenne a csapat, mondjuk inkább, akadnak benne fiatalok, akik előtt hosszú évek állnak még, a többség előtt viszont már kevesebb, vagyis nem a rutin hiánya az oka, hogy nem sikerült megőrizni az utolsó öt percben a négygólos előnyt a horvátok ellen. Sokkal inkább a rossz döntések következménye, ezt kell elemeznie a szövetségi kapitánynak és a játékosoknak egyaránt, és megtalálni a módját, hogy ezekben a szituációkban se a kispadon, se a pályán lévők ne blokkoljanak le.

Nagyon szeretem Chemában a szenvedélyt, az alázatot, a magyar válogatott szeretetét, nem kedvelem az érzelmek nélküli embereket a sportban. Csak most már szeretném egy ilyen fontos meccs után nevetni látni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!