A hatodik napon – Pietsch Tibor jegyzete

Miután az ember kikáromkodta magát, mint a kocsis, elkezdte keresni a szavakat.

Mivel jó ideig nem találta még, átkozódott tovább...

Keveredett benne a düh, a csalódottság és az értetlenség.

Dühös volt, mert a sorsdöntő mérkőzést nem az izlandiak nyerték meg, hanem mi veszítettük el. Nem kell mind a hatvan, elég csak az utolsó két percet visszanézni ahhoz, hogy erről bárki megbizonyosodjon. Kihagyott hetes, meg nem adott gól vonalra lépés miatt, elkapkodott utolsó támadás – ha akart, akkor sem tudott volna többet hibázni a magyar válogatott...

Csalódott volt, mert hitt, szentül hitt abban, amit az Európa-bajnokság előtt úton-útfélen hallott: ennek a magyar válogatottnak legalább a legjobb nyolc, de inkább a négy között van a helye. Aztán szembejött a valóság: még a tizenkettőbe sem fér be.

S értetlenkedett: hogyhogy nem akadt valaki, aki a legfontosabb szituációkban a sereg élére állt volna?! Félreértés ne essék, a kispadon ugyanúgy nem volt vezér, mint a pályán. Azért van például időkérés, hogy a kritikus pillanatokban éljenek vele az edzők. Márpedig kritikus pillanatokból nem volt hiány a mieink meccsein – időkérésből annál inkább.

Nem vitás, akart a csapat, ment előre lankadatlanul, mindhárom mérkőzésen az utolsó másodpercig küzdött. Más kérdés, hogy ez a minimum. Hogy a maximum mi lett, azt meg láttuk. A forró szív megvolt, de a hideg fej sokszor hiányzott, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, sem játékos, sem szakember nem húzta be a kéziféket – a nagy rohanásnak, a nagy akarásnak hatalmas nyögés lett a vége.

Hiába töltötték meg újra és újra a nézők a csarnokot, hiába tombolt sokszor felállva húszezer drukker, hiába idézte a hangulat a tavaly nyári labdarúgó Európa-bajnokságét, olybá tűnt, a hazai pálya előnyét nem élvezte a magyar válogatott. E helyütt nem elsősorban az Izland elleni mérkőzésen meglehetősen furcsa, a mieinkre nézve hátrányos ítéleteket hozó spanyol bírókról van szó, sokkal inkább arról, hogy a jelek szerint több játékosunk képtelen volt megbirkózni azzal a nyomással, amivel a hazai környezet párosult. Mindezt azért is sajnálhatják, mert félő, egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt ez a pályafutásukban...

Amilyen gyors, olyan keserves véget ért számunkra az Európa-bajnokság. Két és fél hetes elfoglaltságot terveztünk, hat nap lett belőle.

Kár, nagyon nagy kár érte.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!