Édes teher – Simon József jegyzete

Lehet irigyelni és lehet sajnálni őket…

Két remek szakemberről, Csoknyai Istvánról és Vladan Maticsról, vagyis férfi kézilabdázóink szerződéshosszabbítást kapó szövetségi kapitányairól van szó, akik június végéig tovább cipelik édes terhüket.

Irigykedni vagy szánakozni?

Lehet ezt is, azt is, biztosan éreznek így kollégáik és persze a sportágért rajongó szurkolók, akiknek a véleménye egyaránt megoszlik a kapitányokról és a válogatottról. Még élénk az emlék: a januári világbajnokságon csak a szerény tizedik helyet elérő – ezzel az olimpiai selejtezőtől és Tokiótól is jelentősen eltávolodó – csapatunkról lehet vélekedni így is, úgy is. Két héttel a dánok által megérdemelten megnyert vb-döntő után viszont már tisztább a kép, valamint csitulnak a mieink szereplése miatti heves indulatok, egyre inkább felülkerekednek az észérvek.

A szív és ész szűrőjén fennmaradó vélemények akörül csomósodtak, hogy válogatottunk a helyére került, csak kicsivel több szerencsével, kicsivel szerencsésebb taktikával és erőbeosztással juthatott volna előrébb, de a világ élvonalától egyelőre messze áll. Egy-egy gólon, egy elvesztett ponton, a rosszabb gólkülönbségén múlott, hogy a vb-n látott hatalmas erőfeszítéssel a mennyekbe – a nyolcba – vagy a pokolra került.

A végeredményért nem kellett irigyelni sem a kifeszített „öregek”, Nagy László és Ilyés Ferenc vezérelte csapatot, sem a kapitányokat. Mindenki megtette a magáét – ennyire futotta.

Miután az utóbbi öt évben négy váltást éltünk át, a szövetség vezérkara is kivárt a döntéssel, illetve a válasszal arra kérdésre: van-e újra kapitánykérdés a férfiszakágban?

A válasz: nincs.

Vagyis folytathatja a kapitányduó.

Egyelőre június végéig – és emiatt lehet őket irigyelni és sajnálni is.