Ide jutottunk – Thury Gábor jegyzete

Helyünkre kerültünk, és nehéz ezt elfogadni. A 2000-es sydneyi olimpiai döntő és a 2003-as vb-finálé után azért őrjöngtünk, mert vesztettünk és „csak” ezüstérmesek lettünk. A 2017-es női kézilabda-világbajnokság nyolcaddöntőjét követően még az is felvetődött bennem, hogy ez valami tévedés. A magyar ember hajlamos arra, hogy a múlthoz igazítja az igényeit, hátha… Aztán persze kiderül, hogy vágy és valóság roppant messze áll egymástól.

De ha lecsupaszítva nézzük, itt a helyünk: a női válogatott nem fér be a világ legjobb nyolc együttese közé. Ki kell mondani, nagy ára van, hogy a Győr női együttese a világ egyik legjobb klubcsapata. Ezzel is csak áltatjuk magunkat, mert magyar játékosnak zömében csak a kispadon jut hely. Az pedig rejtély, hogy ez egyáltalán motiválja-e vagy éppen bénítja az ott ülő spílerünket, de gyanítom, mindegy, mert anyagilag nem jár rosszul.

A bajok nem ott kezdődnek, hogy a franciák ellen hogy játszott a csapat. Ez már következmény, azon persze lehet dühöngeni, hogy lehetett volna jobban akarni, de erre meg úgy sincs bizonyíték, ezért válasz se, szóval lepattanunk. Egyvalamit azért az akarat számlájára írok: a visszazárásunk, védekezésünk lekvár – szurkolói kommenteknél ezt a kifejezést ne keressék, annál erősebb, nyomdafestéket nem tűrő „szinonima” szerepel…

De rendben. Ez a vb sehová sem kvalifikál. Azért a kérdést tegyük fel: mit hozhat a jövő? Kim Rasmussen szövetségi kapitány megbízása a tokiói olimpiáig szól, amelyre az 2018-as Eb és a 2019-es vb selejtez. A kvalifikáció cirkalmas rendjét ismerve nem lehetetlen bekerülni a 12 olimpiai résztvevő közé, de jó lesz vigyázni. Vélhetően nem nyerjük meg az Eb-t, tehát kontinensbajnokként nem szerzünk kvótát, más kérdés, hogy európai csapatoknak nem csak ez az egy lehetőség adódik a részvételre. Sommásan az állapítható meg, ha a 2019-es vb-n a legjobb nyolc közé kerülünk, az részvételt jelent az egyik selejtezőcsoportban. Eszerint nem elérhetetlen cél Tokió.

A nyers számok mögött megbúvó jelenség már nagyobb veszélyt jelent. A 2014-es Eb-n 6. volt válogatottunk – innen nézve ez kicsúszott eredmény –, a 2015-ös vb-n 11., míg a 2016-os Eb-n 12. lett. Jó, utóbbira lehetett azt mondani, hogy a csapat és a kapitány még nem ismerték egymást. Most meg az az érzésem, mintha nem ismernék egymást.

De felesleges játszani a szavakkal. Elég nagy baj, hogy ide jutottunk.