Katalin cárnő uralkodása

Mi tagadás, egyikük-másikuk kissé furán fest, legalábbis a mikrofonfrizurát idéző paróka és a sötét napszemüveg valahogy nem illik ebbe a képbe. Félreértés ne essék, gond egy szál se, a lényeg, hogy megint itt vannak a derék hazafiak. Kiderül, rutinos meccsrejárók: mit sem törődve a kapunál kígyózó sorokkal, egy "huszáros hajrával" sebtiben a beléptetőrendszer előtt találják magukat, még egy másodperc, és már bent is vannak. Na persze úgy könnyű, hogy az oldalukon nem lóg kard… Akad ám itt más "fegyver", ami a rivális megfélemlítésére alkalmas. Dudából annyi van, hogy azt még a skótok is megirigyelnék, a kereplők, illetve a dobok számából ítélve pedig megállapítjuk: helyben megalapíthatnánk a mintegy ezertagú győri tekerős és ütős bandát. Azaz dehogy a győrit: országos zenekar volna ez.

A lelátóra ugyanis egymás után tűzik ki zászlóikat a Rákospalotáról, Kiskőrösről, Oroszlányból, Újpestről, Veszprémből, Budafokról és még ki tudja honnan érkezett drukkerek. "A mi csarnokunk fel van lobogózva…" - gyújtanánk rá nagy jókedvünkben, azonban ezt két ok miatt nem tesszük. Egy: alighanem kevesen ismerik ezt a változatot; kettő: sokkal fontosabb, hogy a Himnuszt énekeljük. Igaz, úgy nehéz, hogy a látványtól ("piros-fehér-zöld erdőben járunk…"), és úgy ahogy van, ennek az egésznek a feelingjétől el-elcsuklik az ember hangja.
Nem mintha be kellene mutatni őket, de az illendőség mégis úgy kívánja: miután gyorsan végigszaladunk a rémálmainkban gyakorta felbukkanó francia válogatott névsorán, a munkáját elismerésre méltó módon végző hangulatfelelős a magyar hölgykoszorú tagjait szólítja. "Egyes számmal: Sirina…" - üvölti ő. "Irinaaaa!" - érkezik 3800 torokból a válasz. "Kettes számmal: Ferling…" - veszi vissza, aztán adja át a szót szpíkerünk: "Bernaaaaadett". Így megy ez egészen "Beaaaatrixig", vagyis a huszonötös Baloghig. Azért a lányok között is hódít egy úr: Kiss Szilárd akkora tapsot kap, hogy az még évek múltán is a fülében cseng majd. Amikor azt hisszük, hogy ezt a dobhártyaszaggató tenyér-összeverősdit nem lehet überelni, újfent leesik az állunk: igenis lehet. Pálinger tudniillik két extrabravúrral melegít be, biz’ isten, ha Magyarország nem köztársaságként működne, akár Katalin cárnő is válhatna belőle. Ami azt illeti, a többiek is fenséges produkcióval rukkolnak elő: félidőnyi játék után 14-12 - ide. A találkozó résztvevői az öltözőbe, annak nézői meg egy szűkebb helyiségbe vonulnak; a toaletten kénytelen rádöbbenni egy fiatalember: néha nehézségekbe ütközik a "könnyítés". Mondjuk akkor, amikor az egyik kezével a dudát, a másikkal a kereplőt markolja, nyakában pedig valószínűleg minden idők legnagyobb magyar lobogója lóg. A megoldás? A zászlót gondosan összehajtva a mosdó szélére helyezné, a dudát bepréselné a farmer hátsó zsebébe, és máris szabad az egyik kéz…
Miután ezen is túlvagyunk, jöhet a hosszú happy end, a mérkőzés harmincperces folytatása magyar gálát hoz. A 36. percben hétgólos hazai előnynél ugyan felsejlik, hogy tavaly is vezettünk enynyivel a franciák ellen, aztán mi lett a vége…De most nem a vb-n és Zágrábban, hanem a kontinensviadalon és Győrött vagyunk. Másként: itthon vagyunk.
29-19!
- A gólszerző: Görbicz… - kezd bele a játékba bemondó barátunk.
- Anita!
- Nem hallom! A gólszerző: Görbicz…
- Anitaaaaa!
Aki hétfőn a fül-orr-gégészetet keresi fel hallási zavarokra hivatkozva, az vasárnap kézilabdameccsen volt. S miközben a szünetben megénekelt Risztov Évához hasonlóan, az Eb első helyén célba csapni óhajtó magyar válogatott két nagyon fontos ponttal, addig ő egy életre szóló élménnyel gazdagodott. Írnánk még szépeket, még ennél is szebbeket, csakhogy hiba lenne már most elpuffogtatnia dicsőítő jelzőket. Végtére is a közép-, valamint az elődöntő még hátravan.
Nem is beszélve a fináléról… ---- V ---- A