Az óvodában kell kezdeni! – Hosszú Kávé Darabos Balázzsal

– Követte a női röplabda Európa-bajnokság eseményeit?  
– Természetesen, egyébként is szinte minden sportág érdekel, de mivel több röplabdaklubnál, Gödöllőn, Békéscsabán és Nyíregyházán is megfordultam, két évig a válogatott mellett is dolgoztam, rendre kiemelt figyelemmel kísérem a történéseket.

– Nem volt valami sikeres a mieink szereplése…  
– Pedig nagyon tehetséges a társaság, amelyben van perspektíva, ugyanakkor még nagyon fiatal. A mostani Eb-szereplés is megmutatta, bármennyire tehetséges is egy generáció, egyszerre nem lehet több lépcsőfokot átugrani. A fiatal játékosok fejlődésének megvan a maga természetes folyamata, ezért a felnőttmezőnybe való átmenetet sem lehet siettetni.

– Amikor a 2015-ös Eb-n Jan De Brandt szövetségi kapitány stábjának tagja volt, a válogatottnak sikerült kiharcolnia a csoportból való továbbjutást.  
– Még tizenhat csapatos volt a torna – és sikerült továbbjutnunk. Látok párhuzamot a két válogatott között: akkor Horváth Dóra, később Szakmáry Gréta, most Németh Anett nyújtotta azt a stabil, magas szintű teljesítményt, amelyre lehetett építeni. Korábban azonban volt két-három játékos, aki fel tudott nőni erre a szintre, ezt most kevésbé láttam. A fiatalokban ugyanakkor nagy potenciál van, például a tizenhat éves nyíregyházi Pampuch Grétában is, a kibontakozásához azonban idő és megfelelő szakmai környezet kell. Fontos lenne, hogy minél több magyar játékos kapjon rendszeres mérkőzésterhelést, mellettük pedig olyan minőségi légiósok szerepeljenek az Extraligában, akiktől szakmai és profi szemlélet terén is lehet tanulni.

– És mi a helyzet a futball utánpótlásával? Hiszen már hosszabb ideje ebben a sportágban dolgozik.  
– Ott sem látom ideálisnak a helyzetet. Azt tapasztalom, hogy amikor az edzők megkapják a tizennégy év körüli játékosokat, már van egy jogos elvárásuk arról, hogy ezen a szinten milyen gyorsasági, koordinációs és általános mozgáskészségekkel kell rendelkezniük. Sok esetben azonban ekkor derül ki, hogy bizonyos alapok hiányoznak, és ezeket próbálják utólag fejleszteni. Ebben az életkorban természetesen még rengeteget lehet fejlődni, de az alapvető mozgáskészségek kialakítását jóval korábban kellene elkezdeni. A gyerekkor ebből a szempontból különösen fontos, hiszen a kicsik rendkívül fogékonyak a mozgástanulásra, a koordináció, a gyorsaság és az alapvető motoros képességek fejlesztésére. A problémát abban látom, hogy ebben az életkorban még kevés hangsúly kerül az egyéni képességek objektív felmérésére és az egyéni fejlesztési igények meghatározására. Emiatt olyan hiányosságok maradhatnak fenn, amelyeket később már jóval nehezebb korrigálni. Éppen ezért ebben a szenzitív fejlődési időszakban lenne szükség egy egységes, központi felmérési rendszerre. Ennek nem az lenne a célja, hogy fiatal korban eldöntsük, ki lesz később jó futballista, hanem az, hogy objektíven megmutassa, hol tart a gyerek, melyek az erősségei, és miben van szüksége célzott fejlesztésre. Így az edzők sokkal tudatosabban és egyénre szabva tudnák támogatni a fejlődését. Ha gyerekkorban sokoldalú mozgástapasztalatot adunk, olyan alapot fektetünk le, amelyre később a sportági képzés és az évtizedeken át tartó aktív életmód is könnyebben építhető fel.
 

– A mindennapos testnevelésórák erre nem jelenthetnek megoldást?  
– Látható, hogy az iskolában nem történik olyan speciális fejlesztés, ami alapot adna, sőt, egyre többen próbálnak kibújni az órák alól és kérnek felmentést. A gyerekek jelentős része nincs hozzászokva a mindennapos mozgáshoz. De mi lenne, ha már óvodáskortól szakemberek foglalkoznának velük egy adott program szerint? Ez a program már létezik, én ugyanis készítettem egy tanulmányt, amiben az is szerepel, hogy külön infrastruktúrát – értek ezalatt játszóparkot és gyermekkondiparkot – kapna minden óvoda és iskola, amely vállalja, hogy a kicsik motoros képességeit fejleszti. De az infrastruktúra csak egy eszköz. Önmagában attól, hogy kapnak a gyerekek egy fejlesztésre szolgáló eszközt, még nem lesznek egészségesebbek. Kell hozzá szakmai program, képzett pedagógus vagy szakember, mérési rendszer és utánkövetés. A valódi innováció ezek összekapcsolása.

– Álljunk meg egy pillanatra, és magyarázza el, mi az a motoros képesség, mert az emberek többsége talán másra gondol…  
– Motoros képességnek azokat a testi és idegrendszeri képességeket nevezzük, amelyek meghatározzák, hogy valaki milyen hatékonyan, gyorsan, pontosan és tartósan képes mozogni. A felméréseken pedig az erőt, a gyorsaságot, az állóképességet, a koordinációt és a hajlékonyságot-mobilitást vizsgáljuk. Ebben az infrastruktúrában megtalálható a megfelelő tesztrendszer, ami egyénileg tud ajánlást adni a gyereknek és a szülőnek is, hogy miben van esetleg elmaradás. A mérés nem arra szolgál, hogy megmondjuk egy tízéves gyereknek, milyen sportágat válasszon. Sokkal inkább arra, hogy megismerjük az aktuális profilját: mik az erősségei, hol van fejlesztendő területe, milyen mozgásformákban érezheti sikeresnek magát. Két azonos korú fiatal teljesen ellentétes profilt mutathat, mert az életkor csak egy kronológiai szám, ha viszont a biológiai fejlettségüket nézzük, az teljesen eltérő értéket adhat. Nem lenne helyes ugyanazt az elvárást vagy terhelést mindenkire ráhúzni, hiszen nem egymáshoz akarjuk hasonlítani a gyerekeket, hanem elsősorban a saját fejlődési pályájukat szeretnénk követni és segíteni.

– Nekik akkor mást javasolnának?  
– Persze, hiszen éppen ez lenne a program egyik legfontosabb alapelve: nem a gyereket akarjuk hozzáigazítani egy előre meghatározott rendszerhez, hanem a fejlesztést szeretnénk a gyerekhez igazítani. Ráadásul a mozgás hatása nem áll meg a fizikai képességeknél. A játékos, változatos mozgás rengeteg szenzoros és motoros tapasztalatot ad a fejlődő szervezetnek, ezért már óvodáskortól fontosnak tartom az idegrendszer komplex fejlesztését. A programban minél változatosabb mozgáshelyzetekkel találkoznának: futással, ugrással, dobással, mászással, egyensúlyozással, különböző irányú és síkú mozgásokkal, labdás és játékos feladatokkal. Ennek pedig a tanulás szempontjából is lehet jelentősége. A rendszeres és megfelelően felépített mozgás támogathat olyan kognitív funkciókat, mint a figyelem, a munkamemória, a gátláskontroll vagy a kognitív flexibilitás, vagyis például azt, hogy a gyerek mennyire tud alkalmazkodni egy megváltozott helyzethez vagy szabályhoz. Ezért én nem választanám külön a testi és a szellemi fejlődést. A gyerek egészét szeretnénk fejleszteni. A játék közben folyamatosan figyel, döntéseket hoz, problémákat old meg, alkalmazkodik a társaihoz, szabályokat követ, nyer és veszít. Vagyis olyan képességeket is tanul, amelyek túlmutatnak a sporton. És talán ez a legfontosabb: nem azt szeretnénk megmondani egy tízévesnek, hogy belőle labdarúgó, birkózó vagy kézilabdázó legyen, hanem éreztessük vele, hogy értékes és ezt segítjük feltárni.

– Honnan jött a program ötlete?  
– Három-négy év alatt állt össze komplexebb koncepcióvá. Több sportágban és különböző korosztályokkal dolgozva egyre inkább azt láttam, hogy sok esetben már akkor próbálunk korrigálni vagy speciális képességeket fejleszteni, amikor az alapok hiányoznak. Ezért egyre jobban kezdett foglalkoztatni az a kérdés: mi lenne, ha nem tizennégy-tizenhat éves korban próbálnánk pótolni a hiányosságokat, hanem már óvodás- és kisiskoláskorban tudatosan elkezdenénk kialakítani egy széles motoros alapot? Nagy hatással volt rám egy külföldi tapasztalat is. A tizenkét éves tatabányai kézilabdásokkal kaptunk meghívást a dániai testvércsapatukhoz, és ott láttam egy olyan rendszeres, körülbelül negyvenöt perces fejlesztő foglalkozást, amelyet ők nem is klasszikus kézilabdaedzésként kezeltek. Megjelentek benne a torna, az atlétika elemei, kéz-láb koordinációs, egyensúlyi és ritmusfeladatok, különböző irányú mozgások és agilitási gyakorlatok. Nem az volt az elsődleges, hogy abban a negyvenöt percben jobb kézilabdázó legyen a gyerekből, hanem hogy összességében jobb mozgású, ügyesebb, sokoldalúbb sportolóvá váljon. Ez a szemlélet nagyon megtetszett. Innen jutottam el fokozatosan ahhoz a gondolathoz, hogy a sportági képzés előtt szükség lenne egy általános mozgásalapra, amelyben a gyerek fut, ugrik, dob, mászik, egyensúlyoz, irányt változtat, különböző síkokban mozog, labdával és labda nélkül játszik, miközben rengeteg különböző mozgástapasztalatot szerez. Rájöttem, hogy önmagában egy jó mozgásprogram kevés, ha nincs meg hozzá a megfelelő környezet. Ezért került bele az infrastruktúra fejlesztése is, ráadásul ezeket a tereket sem kizárólag sportpályaként képzelem el, össze lehetne kapcsolni egy KRESZ-parkkal, ahol futás, kerékpározás vagy játék közben közlekedési szabályokat is tanulhatna a gyerek. Lehetne benne számolási, memória-, reakció- vagy döntési feladat, lehetne csapatban problémát megoldani. Vagyis a mozgás nem önmagáért történne, hanem a játék, a tanulás és a közösségi élmény eszközévé válna. Ezzel az egész környezet szinte egy nagy, interaktív társasjátékként működhetne. Nyári táborokat, délutáni programokat, akár családi foglalkozásokat is lehetne erre építeni.
 

– A program sikerre viteléhez a gondolkodásmód megváltoztatására is szükség lenne, gondolok elsősorban a szülőkére.  
– A legfontosabb szemléletváltás az lenne, hogy a sportra és a mozgásra ne kötelező feladatként vagy szükséges rosszként tekintsünk, hanem mint a gyerek testi, idegrendszeri és személyiségfejlődésének egyik alapvető eszközére. Ehhez nemcsak a szülőket, az egész környezetet be kell vonni. A gyerek-szülő-pedagógus együttműködést szakértőkkel is kiegészítenénk, hogy szükség esetén gyógytornász, orvos, dietetikus, pszichológus, fejlesztő szakember is segíthesse a fejlődését. Emellett érdekeltté kell tenni az óvodákat, iskolákat, pedagógusokat, testnevelőket és edzőket is. El tudnék képzelni például egy A- és B-licences képzési rendszert, amely szakmai fejlődést és akár keresetkiegészítést is jelentene nekik. Az intézmények pedig pályázati forrásból fejleszthetnék az infrastruktúrájukat. A lényeg, hogy minden szereplő ugyanazért dolgozzon: a gyerek legyen a rendszer középpontjában.

– Tett már lépéseket a kiváló ötlete megvalósítása érdekében?  
– Az elmúlt években több sportvezetővel és szakemberrel egyeztettem a programról, és mindenhol pozitív fogadtatásra talált. Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy ilyen kezdeményezés akkor lehet sikeres, ha rendszerszinten gondolkodunk benne. A gyerekek egészsége, mozgáskultúrája és fejlődése ugyanis nem lehet négy- vagy nyolcéves program: generációkon átívelő szemléletnek kell lennie. Ehhez az oktatás, a sport, az egészségügy, a szakemberek és a családok együttműködésére van szükség. A szakmai koncepció adva van, és továbbra is azon dolgozom, hogy minél szélesebb körben megismerjék. Ha sikerül közös ügyként tekintenünk rá, akkor meggyőződésem, hogy valódi és tartós változást lehet elérni vele.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 10-i lapszámában jelent meg.)