Futball a történelem árnyékában – olaszországi utazás, 5. rész

Federico Fellini filmrendező 1960-ban bemutatott, Az édes élet című klasszikusának nyitójelenetében helikopterről lóg a levegőben egy Krisztus-szobor, a közeledő jármű alatt régi római kőépítmény fut a messzeségbe egy kopott külvárosi futballpálya mellett. Utóbbi a Campo Gerini, a különleges meccshelyszínekre vadászó futballturisták szubkultúrájának vágyott célállomása, ahol nem hogy megállt az idő kereke, de vissza is forgott vagy fél évezreddel: az oldalvonal mögött magasodnak az Acquedotto Felice nevű, V. Szixtusz pápa elrendelésére épített reneszánsz kori vízvezeték tekintélyes romjai. Az évszázadok viharait túlélő kövek harmonizálnak a teljesen hagyományos, földes sportpályával, amelyet nincs is mód felújítani, az örökségvédelmi intézkedések ugyanis tiltják a környék modernizációját, így a műfüves borítást is.

A sajátos szabályokba Massimo Macchione, a pályát használó sportegyesület, a Polisportiva Quadraro Cinecitta társelnöke avatott be, aki készséges kalauznak bizonyult spontán látogatásom során. Gyalog érkeztem, a metróállomástól vagy húsz percet kellett sétálni a sporttelepig, ki a házak széléig, tovább egy elhagyott, gazzal felvert liget kanyargó ösvényén, el az árokparton röhögcsélve füvező tinédzserek mellett, át a vízvezeték hatalmas árkádja alatt. A Campo Gerini egyszerű, természetes, emberközeli; ha nem bújna meg az olcsó műanyag asztal alatt egy múzeumba illő régészeti kőkincs, ha nem ékelődne a szögletzászló mögötti kőfalba amforamaradvány, azt is hihetnénk, valami külpesti blaszos pályán járunk. A puritán büfé falán a 2006-os vb-győztes olasz válogatott diadalát ünneplő Corriere dello Sport-címlap és egy régi fénykép díszeleg a pálya 1952. április 27-i avatójáról. A második világháború után beépülő környéken a helyi plébános mentette meg futballpályának az eredetileg parknak szánt területet, mondván, a negyed szegény gyerekeinek szükségük van a játéktérre. Ezt a gondolatot emeli ki a cipőmosó vályú melletti információs tábla is, amely negatív ellenpéldaként fényképpel ábrázol tizenhat ilyen-olyan okból megszüntetett, átépített, elhagyott pályát a szomszédos negyedekből.

Nem messze fekszik innen a Via Appia Antica, az ókori Római Birodalom legfontosabb útja, a történelmi környezetben pedig olyan furcsaságok is megesnek, hogy – mint Macchionétól megtudtam –, a kispad és a kezdőkör közötti rész alatt kétezer éves romok bújnak meg a föld alatt, és a szögletzászló környékén régi szentélyt rejt a mély.

Előző nap, Róma belvárosában találkoztam Roberto Cerronéval, régi amatőr futballistával, aki ellenfélként játszott számos mérkőzést a Campo Gerinin az 1970-es, 1980-as években. Érdekességként elmondta, hogy az éppen törökországi túrára készülő AS Roma első csapata 1968-ban a földes pályán edzett, hogy szokja a kinti mostoha körülményeket. Ő maga örömmel őrzi a régi idők meccshangulatát: „Ha sütött a nap, akkor szállt a por, ha esett az eső, akkor dagonya lett a pálya, de ez volt ennek a varázsa. És miközben egyik oldalon a vonat robogott el, a másikon pedig a vízvezeték romjait láttuk, a meccs közben kicsit úgy éreztük magunkat, mintha mi is a történelem részesei lennénk.”   

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 26-i lapszámában jelent meg.)