Az elfeledett csodatribün – székelyföldi barangolások

A Hátsó füves újonnan induló riportsorozata Székelyföldön keresi fel a vidéki eldugott pályákat, a futball hátországának ismeretlen történeteit kutatva. Az első részben a falusi sportépítészet elfeledett darabja, az európai ritkaságnak számító csíkszentsimoni fatribün titkainak jártunk utána.

A falusi futballkultúra páratlan kincse az ötvennyolc éve álló, politikai rendszereket, tanácselnököket, polgármestereket, építési és rombolási hullámokat átvészelő csíkszentsimoni fatribün.

A sportépítészet eldugott gyöngyszemének immár Európában is híre ment, a Bajnokok Ligája steril művilágából kiábrándult, őszinte és eredeti élményekre vágyó nemzetközi futballturisták felfigyeltek rá.

Éppen a látogatásunk előtti hétvégén járt a Hargita megyei székelyföldi településen – Emanuel Rosu bukaresti újságíró szervezésében – a Football in Heaven nevű kezdeményezés érdeklődő köre, és a főként brit világutazókból álló, patinás lelátót odahaza is éppen eleget ismerő csoport elcsodálkozott a szentsimoni látványosságon.

Meccs közben valódi időutazás a kopott deszkapadokon összeverődő szurkolók között ülni, figyelni a Csíkszentsimon–Csíkcsicsó rangadó férfias futballcsatáját, hallgatni a nézőtér fakult cseréptetője alatt játszó fúvószenekart vagy az esőben zsúfolásig megtelt tribün népének ízes (és néha ízetlen) bekiabálásait.

Bár drámai fordulatok után végül 4–2-es győzelmet ünnepelhettek ottjártunkkor a szentsimoniak, megállapíthattuk, hogy szegény Deák Ferenc játékvezető errefelé nem számít a haza bölcsének, sőt ellenzéke időnként határozottan arra utalt, hogy bölcsebben teszi, ha hazamegy.

„NGY 1965” – rögzíti a lelátó faanyagában szögfejekből kirajzolódó felirat, amely a környéken lakó Nagy György egykori építőmunkája mellett egyszersmind dokumentálja az építmény keletkezési dátumát is. Az utókor nagy szerencséjére, hiszen a csíkszentsimoni ódon tribün esete is igazolja, aki az aranyrögöt tartja a kezében, sokszor csak a súlyt érzékeli, nem a csillogást. Még a közelmúltban is szóba került a kissé elfáradt faszerkezet teljes szétszedése és elszállítása, végül azonban Kozma István polgármester a részleges felújítás mellett döntött: „Nem én szeretnék lenni az, aki a történelmet megbontja.”

A futballhagyományok értékelését, a múlt dokumentációját, a közösségi emlékek ápolását Csíkszentsimonban megnehezítette, hogy – mint a településvezető fogalmazott – az itt élők gondolkodásának fókuszában évtizedeken át az aznapi kihívások álltak, nem néztek se előre, se hátra.

Meghatározta a falu életét a környékbeli krumplitermesztésre építő, az 1970-es évekbeli fénykorban napi 18-19 ezer liter 96 százalékos szeszt előállító Keményítő- és Szeszgyár működése, és ugyan már a rendszerváltás utáni utódüzemek is húsz éve bezártak, a hatás máig él. Hogy a helyi alkoholfogyasztási mintákat miként befolyásolta a helyben elérhető végtelen szeszmennyiség, külön tanulmány témája lehetne, itt nem erre gondoltunk a következményeket említve, hanem például a település öröklött kettős szerkezetére.

A vasút kettészeli a szép fekvésű községet, egyik oldalán terül el a régi falu, a síneken túl, a gyár környékén pedig az 1960-as években kiépült új településrész, az üzem egykori népes dolgozóbázisának birodalma.

A határvonalat jelentő vonatsínek nemcsak földrajzilag, hanem szellemi-identitásbeli téren is kettévágták Csíkszentsimont, amelyben lakóhely szerint elkülönülve ma is „falusiak” és „gyárosok” élnek egymás mellett, a gyárosok bejárnak a faluba, a falusiak kijárnak a gyárhoz, az meg valamikor természetes volt, hogy a településrészeken külön iskola, óvoda és kultúrház működjön. A múlt részletes feltárása főként az elmúlt évek igénye és törekvése, a szeszgyár közösségszervező életét Sándor Cecília vizsgálta példás alapossággal.

„A hatvanas-hetvenes években az alcsíki településen újabb és újabb fejlesztések zajlottak, kialakult egy olyan ipari gazdaság, amelyben több mint nyolcszázan dolgoztak, szezonban számuk elérte az ezer főt is” – írja a liget.ro a kutatás eredményeire hivatkozva.

„Az első ott dolgozó munkások a gyár mellett barakkokban laktak, majd később a gyár lakóhelyeket épített nekik. 1962-ben épült négy tömbház azok számára, akiket »kívülről« hívtak ide. 1972-től a gyárnak létesült egy szeszgyártó részlege, szarvasmarha-hizlaldája, majd saját kultúrháza, könyvtára, kugli,- hoki- és focicsapata, néptánc- és színjátszócsoportja, étkezdéje, napközije, mozija. A gyáron belül kialakult egy közösségi élet, amelynek óriási megtartó ereje volt.

Kétségtelenül az említett fejlesztési törekvéseknek lehetett a jele a futballpálya 1965-ben épült, több mint kétszáz férőhelyes lelátója. Az N. GY. szögjelet hátrahagyó építőmunkáson kívül nem sok tanúja maradt az akkori munkálatoknak, az 1949-ben született későbbi sepregető, Ugron András azonban közéjük tartozik, és készségesen felidézte emlékeit.

„Ott laktam a pálya mellett, ismertem az ácsokat, a gyár kollektívája építette a tribünt. Az ötletgazda és kezdeményező Kovács Attila igazgató volt, a sport lelkes támogatója, aki később edzőnk is lett a csapatnál.”

Az alapanyag a hegyekben bőségesen elérhető fenyő volt, és mint a tribün hátsó felén megmaradt, mára szinte olvashatatlanná halványult feliratok mutatják, valamikor egy szerény öltöző is működött a faszerkezet alatt. A másik csapatnak itt már nem jutott hely, az ellenfél a szeszgyári munkások üzemi öltözőhelységét használhatta.

Meg kell említeni a korabeli csíkszentsimoni labdarúgás legendás mecénását, Fichter bácsit is, aki a helyiek elmondása szerint nem restellte az otthoni ludakat is feláldozni az éhes játékosok kedvéért. „»Rózsika, vágjál le egy libát a fotballistáknak, majd kifizetik!« – szólt időnként nejének. Aztán dehogy fizették… Az asszony ölte megfele, Fichter bácsi meg a saját zsebéből pótolta a ludak árát.”

A régi idők ma már hihetetlen emlékeiről az 1970-es, 1980-as évek nagy nemzedékének tagjaival beszélgetünk, és a történet újra és újra ugyanoda kanyarodik vissza: a Prázsmár elleni 1982-es barázshoz, vagyis osztályozóhoz, amely a megyei bajnoki cím megnyerése után döntött a feljutásról.

Az idegenbeli 2–0-s vereség után hazai pályán 3–1-re visszavágott a csapat, ám a kemény szurkolók és a váratlan veszélyek miatt az ellenfelek körében csak „csíkszentsimoni dzsungel” néven emlegetett sporttelepet mégis gyászos hangulat ülte meg, az idegenben szerzett gól miatt a Brassó megyei rivális ünnepelhetett.

A szeszgyári pálya manapság is félelmet keltő terepnek számít, a tiszteletet parancsoló „dzsungel” elnevezés azonban a szurkolói nyelvezet élesedésével mára „majomkertté” változott.

Kanyarodjunk vissza azonban a régi időkhöz, amikor még úgynevezett „fabusszal” vagy „remurkával”, traktorral vontatott zárt utazókocsival közlekedett a csíkszentsimoni csapat az idegenbeli mérkőzésekre, amelyeken bizony időnként előfordult némi „kujakolás” is. Hogy mit jelent a szó? Az öregek így magyarázzák, arcukon a veterán harcosok kaján mosolyával: „Amikor le kell az embert csitítani”. Az elfelejtett szavak szótára a kifejezés mellett csak ennyit ír: „öklözés”.

Gyöngyös Dávidot, az 1941-ben, Kézdimárkosfalván született labdarúgót – aki saját definíciója szerint kezdetben „bal szelet”, aztán „bal védelmet” játszott – éppen futballtudása miatt csábították a csíkszentsimoni gyárhoz. Hiába a kecsegtető lehetőség, nem volt biztos a költözésben.

„»Hogy állunk, itt marad?« Ezt kérdezte Kovács igazgató, miután szétnéztem kissé – elevenítette fel a kulcspillanatot az üzem egykori lakatosa, hegesztője. – A gyárban szerették a futballt kegyetlenül. Maradtam, és nem bántam meg. Ha dolgozhatsz, és közben ember vagy, akkor megélsz. Nekünk odahaza mindenünket elvették, a házunkból is kiköltöztettek minket. Itt a vasárnapi meccs után azt mondták, hétfőn nem kell bemenjünk a gyárba. De bementünk, mert mi mást csináltunk volna. Hétszáz lej volt a fizetés, a kantinban mi, futballisták dupla ebédet kaptunk.”

A 75 éves Danalizi Dezső kapusként szerepelt csíkszentsimoni színekben, a futballcsapatban és a hokicsapatban egyaránt – orra fehér bőrfoltja egy arcát eltaláló réges-régi korong nyoma. Ami a labdarúgást illeti, a kezdetek örökre emlékezetébe vésődtek.

„Udvarhelyt játszottam az első meccsemet. Az eredményt nem mondom, mert ott örökké kikaptunk. Titulár voltam akkoriban, én álltam a kapuban, közben néha helytelenkedtem kicsit, letiltottak egy-két mérkőzésre. Nem voltam csendes fiú. De olyan is előfordult, hogy én kaptam. Gyergyószárhegyen például. Összekevertek egy másik szőke játékossal, aki az előző meccsünkön eltörte az ellenfél lábát, mire nekiálltak kergetni, úgy kellett szaladnom a kastély bástyája felé. Orrba vágtak csúnyán.”

„Rossz helyre nem ment...” – somolyog az önkormányzati irodában mellette ülő cimborája és egykori csapattársa, Ugron András. Ő is elkísér minket rövid falutúránkra, amely során Kozma István polgármester vezetésével megnézzük a vadonatúj, modern sportcsarnokot (az üvegablakon át látni, amint kint lovaskocsival hozzák éppen a tűzifát).

Kikanyarodunk az egykori gyártelephez is, ahol manapság a Csíki Sör látogatók előtt is nyitott üzemei működnek – nem nehéz kitalálni, melyik cég a csapat helyi sörszállítója és támogatója.

Az utcai lámpaoszlopok tetejére pillantva arról is meggyőződhetünk, hogy Románia legtöbb gólyával büszkélkedő településén stimmelhet a hetvenre becsült fészekszám.

A falu határától távolabb eső érdekességet, az akasztottak temetőjét idő hiányában kihagyjuk, a rendes temetőből „kitagadott” öngyilkosok düledező sírjairól a Látogató című műsorban látunk utólag meghökkentő képeket.

Az adásban a pályáról is szó esik, a nagy öregek közül Fehér Attila futballkapus kalauzolja a fiatal műsorvezetőnőt, felidézve neki a régi szellemiséget.

„A futballcsapat volt a falu és a fiatalság összetartó ereje. Minden vasárnap, ha itthon futballoztunk, kint volt a rezesbanda, muzsikált. Az akkori és a mai csapatot nem lehet összehasonlítani. Az én meglátásom szerint a maiak nem szeretik a játékot. Sok a diszkó. Vagy diszkózni lehet, vagy fotballozni, a kettő együtt nem megy. A játékosok nem őszinték egymással. Mi együtt voltunk örökké, egymást nem hagytuk bajban, se a pályán, se a pályán kívül. Mintha testvérek lettünk volna.”

Ötven év alatt sok minden változott, igaz, a fúvós zenekar ma is játszik. A Sándor Árpád karmester vezette, több mint kilencven tagot számláló zenekar neve ma már Csíkszentsimoni Ifjúsági Koncert Fúvószenekar, az egykor Haladásnak, Szpartaknak, Vörös Lobogónak és Szefitének (Szentsimoni Fiatalokért Egyesület) is nevezett futballcsapaté pedig hivatalosan Csíkszentsimoni Futball Klub Egyesület.

A valamikori játékos imént idézett szavaiból érződő generációs összeméregetést nem érzi igazságosnak Holló Arnold, a jelenlegi csapat 25 éves kapusa, aki különösen szívén viseli a falu futballjának sorsát: a pálya mellett nőtt fel, naphosszat a barátaival focizott és „kergizett”, aztán amikor a társaságból Tompos Szilárd 14 évesen helyet kapott a nagyok között, meg is találta a példaképét.

Ő maga tinédzserként évekig az FK Csíkszereda utánpótlásában próbálgatta szárnyait, ám kiterjeszteni mégsem nyílt módja, így betagozódott a szentsimoni csapatba. A kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen tanult pénzügyi ismereteket, ám nem hagyott ki jóformán egyetlen mérkőzést sem tanulmányai idején, számítása szerint összesen huszonnyolc napot vonatozott, jelentős részben az otthoni bajnokik kedvéért.

„Én ezt sohasem tudtam hobbiként felfogni, talán ez hajt előre” – mondta a csendes természetű sportember, aki megosztotta velünk magyarországi utazásainak felemás benyomásait is.

„Gyerekkoromban sokat jártunk át, és mindig izgalommal figyeltük a határ után, hogy minden magyarul van kiírva. Később tetszett Budapesten a pezsgés, az éjszakai élet, a város sokszínűsége, bár nem biztos, hogy meg tudnám szokni. Jólesett, amikor egyszer Bánki Dodi, a volt Fradi-játékos csíki rendszámunkat felismerve odakiáltott nekünk néhány jó szót, de adódtak kellemetlen élményeim is. Például amikor egy bentlakásos kollégium portáján így fogadott a recepciós, dobozos sörrel a kezében, kissé lekezelően: »Üdvözöllek a civilizált, nyugati világban!«”

„Úgy érzem, Budapesten sokan nem repesnek értünk, erdélyiekért, de mindenkinek szíve joga véleményt formálni. Én értem, hogy Magyarországon okkal tehetik fel egyesek a kérdést, hogy mi közünk a dolgaikhoz. Én meg azt kérdezem, hogy ha én úgy jöttem a világra, hogy apám, anyám magyar, és beszélni is magyarul tanulok, akkor miért ne vallhatnám magam magyarnak. Hülye az a kutya, amelyiknek enni adnak, és nem megy vissza a tálhoz. Valahogy úgy van, ahogy Buddha mondta: középen áll az igazság.”

Holló Arnold az új nemzedék megbecsült tagjaként Csíkszentsimonban igyekszik tartani a rendet a csapat körül is. Ő volt az, aki felhívást intézett a szurkolókhoz, amikor fülsértő stílusban kiabáltak a lelátóról.

Ha az öregek egy-egy meccs utáni estén fitymálva emlegetik, hogy az ő idejükben két játékos ivott annyit, amennyit ma az egész csapat, a kapus csak csendesen mosolyog. És magában dédelgeti titkos vágyát: „Jó lenne egyszer megnyerni azt az átkozott bajnokságot. Akkor nem kellene többé hallgatni az 1982-es osztályozósoktól, hogy akkor bezzeg volt csapat, ma meg nincsen.”

(Köszönjük a csíkszentsimoni anyaggyűjtésben nyújtott segítséget és az archív képeket Kozma István polgármesternek, Holló Arnold csapattagnak, a régi játékosok közül Gyöngyös Dávidnak, Danalizi Dezsőnek és Ugron Andrásnak, továbbá Sándor Cecíliának.)