A bodrogközi labdarúgás kibeszéletlen titkai

A Hátsó füves bodrogközi riportsorozatának záró részében szó esik a zemplénagárdi csapat felejthetetlen pap-hátvédjéről, előkerül egy néprajzi kincsnek számító falusi csapatinduló és megvizsgáljuk azt is, hogy vajon a szlovákiai oldalon is bajban van-e a kistelepülések labdarúgása.

Névtelen sír szürkéllik a dámóci temetődombon, a mohásodó kőlapon egy-két száraz koszorú, leégett mécses. A fejrésznél fekete márványtábla, rajta a felirat pusztán ennyi: „A FALU PAPJA”. Fogarasi Gusztáv római katolikus plébános szerény kérése volt, hogy ha elérkezik az idő, emléke ne betűkben, hanem szívekben éljen tovább. A szolgálata révén több környékbeli községhez kötődő, 1993-ban nyugalmazott papot pedig nem is felejtette Bodrogköz népe, sem a templomok, sem a futballpályák környékén. Rebesgetik, ifjúkorában Kassán ígéretes labdarúgónak számított, mielőtt 1945-ben a történelem forgószele a határ magyarországi oldalára sodorta, és kukoricakúpba bújva átszökött Perbenyiknél a dámóci falu szántóföldjeire.

A szomszédos Zemplénagárdon aztán az 1960-as években a szerveződő futballcsapat oszlopos tagjaként és irányítójaként is erős nyomot hagyott, határozott fellépés jellemezte a párharcoknál, a játékostársait pedig olyan biztossággal igazgatta, mintha nem is a tizenhatos előtt, hanem a szószékről mutatná a helyes utat. A két szerepkör összepárosítása a régimódi papokhoz szokott híveknek eleinte kihívást jelentett, aztán csak megbarátkoztak az új renddel. „Reverendában megtartotta a misét, a templomban átöltözött gyorsan, a pályához már gatyában futott ki. Kezdetben kissé megbotránkoztak az asszonyok sportszerelésben látva az atya testes alakját, idővel azonban ez is a helyi mindennapok része lett.”

A visszaemlékezést a leghitelesebb forrásból, Barathy György korábbi zemplénagárdi polgármestertől és iskolaigazgatótól idéztük, aki a katolikus pap mellett Bíró Gábor pedagógus csapatszervező tevékenységét is kiemeli az időszakból, egyúttal rávilágít az 1960-as évek kapcsán egy nem is annyira magától értetődő jelenségre.

„A termelőszövetkezet kiépülésével megváltozott a környéken a mezőgazdasági munka menete, nem kellett az embereknek annyit gürizni, így több idő jutott sportolásra – hangsúlyozza a tanárember, aki 1968-ban játékosként vett részt a csapat újjászervezésében, később pedig edzőként vállalt szerepet. – Óriási ösztönzést adott a helyieknek, hogy látták, az agárdi pályán még velük együtt játszó falubelijük, Bányász László az MTK futballistájaként eljutott az NB I-ig. Később Amerikában telepedett le, interneten tartom vele a kapcsolatot. A település élete az elmúlt fél évszázadban gyökeresen átalakult, valamikor 2600-an is lakták, a rendszerváltás után a népesség 1400-ra apadt, ma hatszáz körüli a szám. Módosult a lakosság összetétele, szellemisége is, a helyi hagyományok ápolása, a lokálpatrióta hozzáállás háttérbe szorult, az emberek inkább a lehetőségek mentén alakítják az életüket. Az az igazság, hogy amikor az 1990-es évek elején végleg feloszlott a csapat, az összeomláson már nem volt kinek elérzékenyülnie.”

A zemplénagárdi mérkőzésekről a hőskorban nem hiányozhatott a község orvosa, Juhár János sem, aki a Felvidékről származó család történetét, az 1945. januári kassai kitelepítés viszontagságait, a tízkilós csomaggal és öt gyermekkel gyalog Tállyára induló szülők képét tavaly a Kazinczy Ferenc Múzeumban elevenítette fel, a Harmadik félidő bisztró vendégeként. Itt beszélt gyerekkori emlékeiről a Pomázra költöző nyugalmazott orvos és egykori országgyűlési képviselő fia, a hússzoros válogatott Juhár Tamás is. „Hiába költöztünk el 1973-ban, az idilli eszménykép, amelyet az ember maga elé képzel a legnyugodtabb pillanataiban, nekem még mindig ehhez a vidékhez kötődik. Olyankor arra gondolok, hogy a Holt-Tisza mellett vagyok Zemplénagárdon, vagy a sátoraljaújhelyi dohánygyárnál ugrom át a kerítést, rohanok ki a futballpályára. Itt töltöttem gyermekkori nyaraimat, Pomázról is rendszeresen visszajártunk a környékre. Legbelül igazi zempléni maradtam, valahogy itt érzem magam itthon, ide mindig hazatérek.”

A görögkatolikus templom alatt elterülő zemplénagárdi futballpálya kórós-gazos játéktere ma is jól kivehető, állnak még a vaskapuk is, sőt az egykor részben almatárolóként, részben öltözőként használt vályogház romjai is ott roskadoznak a bokrok között. Csodák csodájára fennmaradt egy rossz minőségű fénykép a virágkor idilli állapotáról, Kováts Dániel nyelvművelő, helytörténész 1960-as felvételén hangyányi alakok állják körül a gyepet, miközben odabent zajlik a játék a kissé meggörbült, szabálytalan, fából készült kapukra. A falusi emlékezet megőrizte az 1970-es évekbeli kósza kezdeményezést, amely a pályát átköltöztette volna a falu Révleányvár felőli lejtőjére, ám miután a labda ott álló helyzetből is simán legurult a domboldalon, fel kellett adni a merész tervet – a terepet azonban az ötletgazda tanácselnök vezetékneve nyomán még sokáig Iski-stadionnak becézték.

A szerencse Zemplénagárdon a kezünkre játszik. Amikor a faluban egy házkapu előtt üldögélő asszonytól útba igazítást kérünk, alkalmi kalauzunk készségesen és örömmel kivezet a pályához, ahol szemlátomást minden fűszálhoz kedves gyermekkori emlék fűzi.

Itt ült édesanyja mellett a zöld fűben, amikor bátyja, a szobafestő-futballista Béla festményen örökítette meg kettejüket, négy fivére közül háromnak szurkolt az oldalvonal mellől, a kapu mögötti mezőn meg sok-sok délutánon át legeltette a teheneket.

Szatmári Ilona a személyes idegenvezetés végén behív otthonába, a fiók mélyéről pedig némi keresés után előkerülnek a település futballmúltjának megfakult, pótolhatatlan fényképei.

Új zemplénagárdi ismerősünktől elköszönve a faluközpont felé vesszük az irányt, ahol meghökkentő látvány fogad, megerősítve a környékbeliektől hallott értesülést: bár palánkkal körülvett, rekortán borítású mintapálya árulkodik a megvalósult csúcsberuházásról, a modern sporttér egyszerű járókelő elől lakattal el van zárva (állítólag igény esetén kibérelhető), helyette az itteni gyerekek a friss stoplinyomok alapján főként a kerítésen kívül elterülő, földes, szabad terepen játszanak.

„Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?” – tesszük fel a kérdést néhány perccel később konyhaasztalánál Tótok Tamásnak, a zemplénagárdi futball megkerülhetetlen figurájának, aki tizenhét év pályán, négy év kispadon töltött időszakra visszatekintve magától értetődő természetességgel feleli: „Nekem minden mérkőzés emlékezetes volt.” És amikor nekiáll mesélni a három-négyszáz néző előtt vívott zemplénagárdi csatákról, a platós IFA lócáján rázkódó csapat idegenbeli utazásairól, a kalapban gyűjtött kétforintos belépőkről, el is hisszük neki. Ahogyan nagyon szívesen visszarepülnénk a nyolcvanas évekbe egy napra, hogy benézhessünk a falusi kultúrházba, a futballisták által szervezett magnós diszkóestre, amelynek bevételéből a következő szezon költségeit reméltek biztosítani. Azért lehetett annak valami diszkrét bája, amikor a zemplénagárdi labdarúgók hajnali háromkor a visszhangzó művházban szurkolóikkal összekapaszkodva harsogják a V’Moto-Rocktól az Angyallányt vagy Madonnától a Material Girlt, a sporttámogatás jegyében.

Bodrogközi bolyongásaink heteiben számos beszélgetés során találkoztunk a keserédes nosztalgia hangjával, a falusi futball örökre eltűnt aranykorának felidézésével. Szomorúság hallatszik a szavakból, pedig a bánat mélyén az emberi kötődés, a faluközösség szeretete, az emberarcú vidék megbecsülése érzékelhető. És talán a kósza remény, hogy valami megmaradhat abból, amit az évtizedek során lebontott a modernizáció, az elidegenedés, a beletörődés.

Pedig ha az interjún kívül, félve-súgva megfogalmazott mondatokat is leírnánk, a kép talán még borúsabbnak tűnne. Mert ki merné névvel elbeszélni a történetet, hogy egy bodrogközi elhagyott öltözőbe betörve falubeli fiatalok a feneküket törölték ki a gazdátlan futballmezekkel? Vagy ki vállalná a kijelentést településvezetőként, hogy náluk minden elszámolás éveken át pontosan stimmelt, „egyedül az istenáldotta focit nem lehetett tisztán csinálni”? Vagy használná-e egy polgármester a megyei napilapnak adott nyilatkozatában a „magyar Bermuda-háromszög” fordulatot, amellyel a folyosó félhomályában a hátrányos helyzetű Bodrogközre utalt?

Nehéz témák, amelyekről sokszor ildomos inkább hallgatni, noha sejtjük, a térség labdarúgó-életének súlyos kihívásairól szólva megkerülhetetlenek. Olyan futballfellegvárak tűntek el a Bodrogközben, mint a gazdag sportmúltra visszatekintő, hírhedten kemény, a környéken csak mészárszékként emlegetett Tiszakarád („Aki ott pályára lépett, három sípcsontvédőt húzott egymásra”) vagy éppen a megyei bajnokságokban hagyományosan erősségnek számító, egy centerpályát és egy hátsó füvest is fenntartó Bodroghalom.

A 2018-ban megszűnt csapat hivatalos indulója egy országosan ismert futballnóta átirata, a szövege a helyben kézhez kapott változat szerint így szól: „Én akkor érzem jól magam vasárnap délután, / ha megszólal a bíró sípja, ollé az angyalát, / a szélső szépen centerez, a bekk hosszan lejátsz, / a kapus is azt harsogja, ollé az angyalát! / Minálunk tudni kell, szerelni, lőni kell / tizenhatosról lő az ellen, lő, lő, lő / védelme felborul, kapusa fut-lohol / és győz a Luka, száz kiáltja: gól, gól, gól! // Ha olyankor, oly erős az ellenfél, / gólt lő a lukai hálóba, / minden lánynak szíve dobban, / ha a labda a hálóba száll. / Ti kék mezes fiúk, ti máma győztetek, / szívem legszebb ideálja, / ott játszott köztetek! / Ollé!”

A futballdal ritka néprajzi kincs, hiszen soraiban Bodroghalom helyett a falu történelmi elnevezése, az 1927-ig hivatalosan használt, később csupán a nép ajkán továbbélő Luka bukkan fel. Máig vita tárgya, hogy majd’ száz évvel ezelőtt miért kellett elhagyni az egykori birtokosok családnevéből örökölt ősi névváltozatot, a kérdéssel mások mellett Dankó Imre is foglalkozik a Széphalom folyóiratban közölt 1999-es tanulmányában. Bizonyosan valamiféle szégyenlősség vezérelte a régieket: egyes források szerint a helybeli cigányokra vonatkoztatva a lukai jelzőhöz zavaró módon tapadt egyfajta „megbízhatatlan, csaló” jelentés, mások a luka–lüke szópár hasonlóságán alapuló csúfolódásokat emlegetik érvként, de egyes nyomok alapján a falubeliek egyszerűen azt elégelték meg, hogy a „Luka” szóról a gúnyolódóknak rendszerint valakinek a luka jutott eszébe.

Ha valakinek fáj a helyi futballélet elsorvadása, az Kiss János, a falu csapatában lábtörések és három műtét ellenére újra és újra visszatérő, később egyesületi vezetőként az élre álló 59 éves vállalkozó, aki a Patak-Gáz Épületgépészeti Kft. tulajdonosaként segített a településen a fiataloknak műfüves kispályát is kialakítani.

Felesége, Zsuzsa gondosan dokumentálta fényképekkel az együttes életét, a fotókon látható virágzó sportélet színtere ma fájdalmasan csendes, pedig a felújított öltözőépület és a két szép füves pálya most is használatra kész. Hol vannak már a nagy mulatságok, amikor a futballpálya melletti színpadon a Kredenc együttes zenéjére ropta a falu vagy Csura Misi kocsmájában indult be a harmadik félidő? És hol van Balogh András, a bodroghalmi-lukai labdarúgás legendás alakja, a csapatért fáradhatatlanul buzgólkodó, megszállott edző, szervező, mindenes?

„Sohasem felejtem a Szirmabesenyő elleni osztályozó mérkőzést 1983-ból – dől hátra a kispadon a tizenévesen még a Diósgyőrbe is csábított, ám az apai szigor következtében otthon tartott sportember. – Megnyertük előzőleg a megyei másodosztályú bajnokságot, de az osztályozó 2–1-re elveszített odavágóján térdsérülésem miatt még nem játszhattam. A visszavágó előtt azt kértem, hogy legalább tíz percre tegyenek be a végén. Körbefáslizott térddel becseréltek a 80. percben, 1–0-s vezetésnél, és öt perccel később befejeltem a második gólunkat. Azzal jutottunk fel a megyei első osztályba…”

Hajdan a környék szinte valamennyi települését megmozgatta december végén a teremben szervezett Szilveszter-kupa, ma már az is csak emlék. De a veszteségeket nem pusztán a sportesemények elmaradásában, inkább a szemléletváltásban és a hagyományos közösségi minták eltűnésében észleli Kiss János: „Hogy örültünk gyerekként a régi pályánál, a Puszta-lápon, ha láthattuk edzeni a bodroghalmi játékosokat! Szinte verekedtünk azért, hogy melyikünk hozza vissza nekik az elrúgott labdát. Amikor néhány évvel később, felnőttként mi gyakoroltunk, már magunk mentünk el érte a fák közé. Manapság pedig nincs, aki elrúgja.”

Cikkeinkben többször esett szó arról, hogy a Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által körülhatárolt terület földrajzilag, történelmileg és kulturálisan akkor is egy egységet alkot, ha a magyar–szlovák határ kettévágja. Éppen ezért kíváncsiak voltunk arra, hogy a magyarországi Alsó-Bodrogközben megfigyelhető folyamatok tapasztalhatók-e a szlovákiai oldalon. Vajon ott is hasonló ütemben apad a kistelepülések csapatainak száma?

A változások dokumentálásához kitűnő támaszt nyújtott a grafikon, amely a Felső-Bodrogköz jelentős részét lefedő tőketerebesi járás futballtendenciáit mutatja be. Erről leolvasható: a szlovákiai közigazgatási körzetben a települések 28 százalékában működik még futballcsapat. Az apadás mértéke arányaiban fele akkora, mint a Bodrogköz magyarországi vidékén.

Futballturistáknak felfedezésre érdemes a határ túlsó oldalára eső rész, szép látványt nyújt a pályáról a nagykövesdi vár romja, a bodrogszerdahelyi stadion régi betonlelátója pedig igazi kuriózum, főleg úgy, ha a készséges gondnok még a tribün alatti, évtizedek óta használaton kívüli, pókhálós öltözőhelyiségbe is beengedi a látogatót.

Ottjártunkkor a tekepályánál éppen a helyi ificsapat készülődik sátoraljaújhelyi edzőmeccsére, a játékosok születésnapot tartanak, meccs előtt a kocsmapultnál koccintanak az ünnepelt egészségére – a szó magyarul folyik, némely fiatalabb csapattag beszél a társaihoz szlovákul.

A klubház felső emeletén régi csapatképek, a hűtőszekrényen megkopott Leonardo DiCaprio-matrica, a szertárban egymás mellett két mezgarnitúra, az egyiken egy cégnév alatt „Slovakia” felirat, a másikon „Hungaria Tour”, piros-fehér-zöld zászlóval.

Bodrogközi terepmunkánk során sokan segítettek bennünket információkkal, tanácsokkal, segédanyagokkal – a Rák Gergellyel, Hoffmann Zoltánnal, Kuczik Istvánnal folytatott háttérbeszélgetés a színes epizódok mellett alapvető útmutatással is szolgált –, de meg kell említenünk utolsó napunk túravezetőjét, a rendkívül felkészült és tájékozott Szajkó Gábort is, akinek a közvetítésével jutottunk el zárásként a szlovákiai oldalra eső Nagytárkányba.

Az 1400 lakosú község a szomszédos Kistárkánnyal közös futballcsapatot működtet, mégpedig igen rokonszenves szellemben. Balogh Dusán elnök, Pásztor János mindenes és az egyébként kamionsofőrként többnyire Európában tekergő Szűcs László menedzser fogad bennünket, és mutatja be a civil munkából kiépített sportbirodalom büszkeségeit: egyebek mellett a szerény, de takaros öltözőt, a trófeákat, okleveleket és a sarokpolcra készített szurkolói fémkürtöt.

Négy év szünet után, 2020-ban fogtak neki a csapatszervezésnek, 13 ezer euró az éves költségvetésük, manapság a Cigánd SE elszívóhatásával megküzdve is ötven fiatalt mozgatnak a helyi utánpótlásban. Tevékenységüket társadalmi küldetésnek veszik: „Muszáj elfoglalni a gyerekeket. A szüleik sok esetben munkanélküliek, tőlük otthon azt hallják, hogy menjél, lopjál krumplit, szedjél üveget, vasazzál. Mi szeretnénk összegyűjteni a kallódó fiatalokat, jó útra segíteni őket. Összefogunk a tanárokkal is. A diákok pontosan tudják, hogy ha lógnak az iskolából, nem jöhetnek edzésre sem. Az ösztönzés működik. Sajnos előfordul, hogy egyik-másik gyerek nem kap otthon reggelit, éhesen jön focizni. Itt adunk nekik dzsúszt, kekszet, banánt, ez is számít.”

Látogatásunk végéhez ér, a lámpaoszlopra biggyesztett Tisza Stadion-felirat alatt az úton éppen Szenkulics Laci bácsi, a nagytárkonyi csapat öreg törzsszurkolója nyikorog el rozsdás biciklijével. Bodrogközi bolyongásainknak stílusos lezárását adja, amikor kalapját fél kézzel megemelve, a nyeregből odakiáltja felénk: „Áldásos, békés jó napot kívánok mindannyiuknak!”Imbolygó alakja lassan eltűnik az utca végében, a feltámadt szél ütemesen rezegteti a kispad bádoglapját, fel-felkavarja a futballkapu előtt kitaposott földsziget porát.

Révleányváron a Tisza-parti töltés mellett épült szolgálati házban keressük fel Bányász András révleányvári gátőrt, a Zemplénagárd egykori kapusát.

Mióta őrzi a gátat?

Lassan harminc éve. Ilyenkor, ha lent van a Tisza, nagy a csendesség. Karban kell tartani a védművet, felügyelni a véderdő negyven-ötven méteres sávját, kaszálni, ahol szükséges. Árvízkor izgalmas a helyzet. A fakadó vizek, szivárgások veszélyt jelentenek, a töltésrézsüt helyenként muszáj bordás megtámasztással megerősíteni. Most nulla szint alatti a vízállás, de voltak itt nagy vizek, 1998-ban például 732 centiméterre, 2001-ben 738 centiméterre jött fel a folyó. Olyankor minden kézre szükség volt, felvonultak a gátra a környékbeli régi futballisták is.

Révleányváron nem maradt fenn információ nagypályás csapat létezéséről.

Tudtommal nem is volt soha, itt csak a legelőn futballoztak. Én Pesten tanultam fűtésszerelőnek, a Bodrogközbe visszatérve, húszévesen, 1978-ban kezdtem játszani a Zemplénagárd kapusaként. Amúgy meg gyerekkoromtól jártunk le a Tiszához, a lapályra, naphosszat fejelgettünk két-két leszúrt karóra. Futballpályafutásom egy Cigánd elleni mérkőzésen ért véget, ahol a játék során összecsúsztam egy fiúcskával, és összetört az orrom.

Miként emlékeznek errefelé Juhár Jánosra, Zemplénagárd korábbi körzeti orvosára, Juhár Tamás válogatott labdarúgó édesapjára?

A mai napig tisztelik, szeretik őt. Gyerekkoromban én is jártam nála vizsgálaton, felesége, Marika néni pedig tanított minket az iskolában. Egy időben a tsz sofőrjeként dolgoztam, és ha arra vitt utam, rendszeresen felkerestem Juhárékat új lakhelyükön, Pomázon.

Miként kell elképzelni egy gátőr napját?

Reggel öt órakor kelünk a feleségemmel, el kell rendezni a jószágot, a sertést, a baromfit. Aztán érkeznek a fiúk, a közmunkások, akikkel megbeszélem az aznapi teendőket. Magam is járom a töltést nap közben, megcsinálom, amit kell. A késő esti híradót még meg szoktam nézni lefekvés előtt. Meccsre ritkán kapcsolok a tévében. Kicsit talán túlsztárolják a mai játékosokat, ámbár nem biztos, hogy igazam van, ez nem az én asztalom.

Bodrogközi riportsorozatunk véget ért. Köszönjük mindazok közreműködését, akik interjúalanyként, tanácsadóként, helyszíni idegenvezetőként segítették a környék labdarúgásának és társadalmi környezetének megismerését, dokumentálását. Az 1. részben a térség futball- és társadalmi folyamatait mutattuk be, a 2. részben a Karcsa–Pácin rivalizálás hátterét, a 3. részben Apróhomok történetét és a tanyai futballvilágot, a 4. részben a környék mintacsapatának számító Cigánd jelenét, múltját, az amerikások emlékeit és a helyi futballtörténelem 20. századi sebeit.

Aktualitások, események, friss információk a Hátsó füves Facebook-oldalán.