Nyertesek és áldozatok – Csinta Samu publicisztikája

TRIANONI SZÉLMALOMHARCA nyomán vetette papírra a következő sorokat gróf Apponyi Albert, az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián részt vevő magyar delegáció vezetője: „Éppen most, amikor az egész világirányzat az, hogy nagy gazdasági világegységek létesítésén kezdünk gondolkodni, évszázados kapcsolatokat szüntetnek meg, amelyek önmagukban külön-külön jellegű, de egész életükkel éppen ezért egymásra utalt régiók között állnak fenn anélkül, hogy az erőszakosan széttagolt egység helyébe, még mesterséges eszközökkel is új egységeket tudnak létesíteni.” A megállapítás elsősorban a gazdasági folyamatokra vonatkoztatható, de a sportéletre is bőven érvényes. Magyarország szétszaggatásával ugyanis a hajdani ország sporttérképét is feldarabolták. A hirtelen felállított határokon kívül rekedt sportolók érvényesülését az új „gazdák” tekintélyes mértékben ellehetetlenítették. Bár kezdetben csak a gyanú élt, nem sokkal később már bizonyossággá vált, hogy csak szigorú feltételrendszer közepette kérnek a megörökölt magyar sportolói állomány szolgálataiból. Nem csoda hát, ha az egyre riasztóbb körülmények sok romániai magyart kényszerítettek Magyarországra, ahol sportolói státuszuk emberi megélhetésükben is sokat segített.

Az első székelyföldi származású olimpiai bajnok, az 1928. augusztus 6-án Amszterdamban diadalmaskodó birkózó, Keresztes Lajos élete csaknem hasonló forgatókönyv szerint alakult. A faluközösség „köztudomása” szerint az alsósófalvi fiatalember 1917-ben egy gyerekcsíny következményei – a dugicigarettázás nyomán lángra kapó szénatárolótól majdnem a teljes utca leégett – elől menekült Budapestre, ahol tanult mészárosként helyezkedett el a központi vágóhídon, reményteljes birkózóként pedig a Húsos Sport Clubban fogadták szívesen.

Földije és utódja, a ma Korondon végső nyugvóhelyére kerülő Lőrincz Márton olimpiai bajnok birkózó még otthon, gyermekként hallgatta az akkorra már a kor egyik legünnepeltebb magyar sportolójává váló, kis híján Tarzanná híresedő, sóvidéki Herkulesnek becézett Keresztes Lajosról szóló meséket. Mégsem példaképe nyomán haladva került Magyarországra, 1929-ben szökött át a trianoni határon, miután kézhez kapta a román katonai behívót. Pályafutását azonban maga Keresztes indította el, azzal, hogy immár edzőként a MAC-hoz hívta. A Korondon 2022-ben már szoborba faragott Lőrincz az 1936-os berlini játékokon ért a csúcsra, azt követően a román hatóságok igyekeztek visszacsábítani, de hasztalan. Szomorú fejlemény, hogy nagy elődjével ellentétben neki nem sikerült kivívnia a magyar sportélet hosszú távú megbecsülését, 1969-ben argentínai emigrációban halt meg magányosan. Hamvainak az ötvenhatos forradalom évfordulójára időzített hazahozatala, ünnepélyes körülmények közötti szimbolikus újratemetése az utókor adósságtörlesztési szándékának bizonyítéka.

Természetesen több más magyar olimpiai bajnoknak vannak erdélyi gyökerei. A teljességre való törekvés igénye nélkül: Kolozsváron született Jeney László, az ötvenes évek magyar vízilabda-válogatottjának kétszeres olimpiai bajnok kapusa. Bay Béla, a legendás magyar vívómester a máramarosi Szinérváralján látta meg a napvilágot, Szatmárnémetiben kezdett vívni, élete „állami edzőként” Magyarországon teljesedett ki. A csodálatos pengevezetéséről híres nagyváradi Kabos Endre kardvívó az 1936-os olimpiai bajnoki címének tiszteletére kapott olimpiai tölgyet nem hozhatta haza szülőföldjére – mint ahogy Lőrincz Márton sem –, a Nagyváradhoz lehető legközelebbi helyszínen, Berettyóújfaluban ültette el. A hasonló pályát befutó temesvári és nagyváradi labdarúgók sora még hosszabb, közülük többen mindkét válogatottban szerepeltek.

De meg kell említeni egy kevésbé ismert sportolót is: a szamosújvári Bartalis Kálmán negyedik helyezést ért el a magyar lovaspólócsapat tagjaként a berlini játékokon. A pándi születésű Pósta Sándor ugyanakkor Kolozsváron vált kiemelkedő vívóvá, az első világháború, illetve Trianon tragédiája következtében magyar színekben szerzett olimpiai bajnoki címet 1924-ben. De a magyar olimpiai mozgalom atyjának, Kemény Ferencnek is van némi erdélyi múltja az 1880-as évek végén Brassóban tanított, többek között testgyakorlatot.

Akadnak olyanok is, akik gyerekkorukban, „önhibájukon” kívül kerültek Magyarországra, miután Trianon következtében a szülők a repatriálás mellett döntöttek. Közülük a legismertebb a Barótról származó legendás labdarúgó szövetségi kapitány, a Kratochfillnak született Baróti Lajos, aki az erdővidéki település nevét választotta életét végigkísérő magyar vezetéknévként. A magyar futball nagy sikerei jelentős hányadában főszerepet vállaló szakember sohasem tagadta meg származását, érzelmi okokból viszont nem is látogatott haza. Baróton született Bodosi Mihály is, aki Európában elsőként ugrotta át a 200 centimétert (a verseny nem volt hivatalos, ezért az eredményt nem hitelesítették), 21 éven át 196 centivel tartotta a férfi magasugrás magyar csúcsát, a balszerencsés felkészülési körülmények következtében viszont az 1936-os berlini olimpián csak 12. lett. Kaposvár híres sebész és ortopéd főorvosa így beszélt a szülőföldről: „Különös nosztalgia fog el, valahányszor a Barót nevet hallom. Szeretem. Szeretem az ott élő emberek ízes beszédét, gondolkodásmódját. Mindig nagyra értékeltem a kitartásukat, identitásukhoz való ragaszkodásukat, csodáltam az optimizmusukat.”

Sok más magyar olimpiai bajnok, olimpikon is büszkélkedhet erdélyi gyökerekkel, miután az anyaországot célzó utolsó nagy kivándorlási hullám az 1940 és 1944 közötti „kis magyar világ” idejére, illetve a közvetlenül azt követő időszakra tehető. Azt követően legördült a vasfüggöny, a kommunista internacionalizmus gyakorlatilag lehetetlenné tett bármilyen sportolóáramlást a „baráti” országok között.

Az Erdélyben maradók közül mindössze négy sportoló – időrendben Balázs Jolán atléta, Szabó Katalin tornász, Szabó Gabriella atléta és Novák Károly Eduárd paralimpikon kerékpáros – állhatott a román színek képviseletében az ötkarikás dobogó legmagasabb fokára, jóval többen szerepelnek azonban az érmesek, helyezettek között. A Track and Field News című magazin által 2000-ben a 20. század legjobb női magasugrójának választott, kétszeres olimpiai bajnok és 14-szeres világcsúcstartó – 174 centiről 191-re srófolva a rekordot –, Balázs Jolán 1949-ben kezdte el pályafutását Temesváron, így neki esélye sem volt magyar színekben szerepelni. Amikor egyszer arról kérdezték, sajnálja-e, hogy nem Magyarországnak nyert olimpiai aranyat, nem kertelt: „Igen, sajnálom, de az ember leginkább önmagát képviseli, és csak azután egy nemzetet. Nekem nem adatott meg, hogy a magyar színeket magamra öltsem, hogy az anyanyelvemen beszélőknek szerezzek örömet. Így alakult, ezért sajnálkozom, de talán bele is őrültem volna, ha folyamatosan ezen a visszás helyzeten töröm az agyam. Remélem, a románok mellett a magyarok is büszkék rám.”

Hosszas elfeledés, bűnös agyonhallgatás után az elmúlt csaknem másfél évtizedben jelentősen változott a helyzet, az arra érdemesek sokkal inkább szem előtt vannak, a régiek emléke előtti adózás pedig örvendetes gyakorlattá vált. Nem utolsósorban azért, mert Magyarországnak változatlanul jól felfogott érdeke a külhoni magyarságból való táplálkozás. Ami persze az elvándorlás fokozódásának veszélyét is hordozza. Több árnyalat figyelembevételével: akárcsak több mint száz éve, közvetlenül Trianon után, amikor ezrek ítélték úgy, hogy csak az anyaországban remélhetnek emberhez méltó létet. A rájuk való odafigyelés, a vérségi kötelékek révén a külhoni magyarság is változatlanul sajátjának érezte, érzi a magyar sportsikereket. Ami cseppet sem elhanyagolható nemzetösszetartó, kohéziós erő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!