Bátorfi és Karsai, avagy sztárból lett edző és sztárt edző tréner

BÁTORFI CSILLA

Bátorfi Csilla 2007-ben hagyott fel az aktív versenyzéssel, s még ugyanabban az évben edzőnek állt. Csak éppen nem Magyarországon dolgozik, hanem az olasz Nicoletta Stefanova trénereként Itáliában. Csupán az érdekesség kedvéért: a koppenhágai Top 12 versenyen az olasz legyőzte Tóth Krisztinát, igaz, akkor még nem Csilla adta az utasításokat Stefanovának. A jövőben azonban Bátorfi éppen egykori csapattársa, mi több, párostársa, Tóth Krisztina ellen készíti fel versenyzőjét, no meg az olasz női válogatottat, mert nem sokkal azt követően, hogy Stefanovával elkezdett dolgozni, rábízták a nemzeti csapat irányítását is.

Az öt olimpián részt vevő kilencszeres Európa-bajnok, négyszeres vb-bronzérmes 15 idényt húzott le Langweidben – ahol utcát neveztek el róla (!) –, és németországi klubjánál az utolsó fél évtizedben már edzősködött is. „Mivel az életem az asztaliteniszé, s harminc fölött már éreztem, nehéz a lépést tartani, automatikusan jött, hogy edző legyek. Játékos-edző. Kimondottan élveztem, annak pedig külön örültem, hogy nemcsak a technikát illető kérdésekben tudtam tanácsot adni, hanem a játék más területén is, mivel rengeteg tapasztalat halmozódott fel bennem” – mondta Bátorfi a Nemzeti Sport Online érdeklődésére. S ha a szintén Langweidben játszó román kiválóság, a félelmetes csuklójú Michaela Steff megkérte Csillát, hogy foglalkozzon vele, akkor a magyar nem adhatott rossz tanácsokat…

A román később Olaszországba költözött, s javasolta Bátorfi szerződtetését is – edzőnek. Azt hihetnénk persze, hogy pályázat vagy egy grémium dönt valaki sorsáról, de nincs mindig így: az a szakvezető, akinek Steff javasolta Csilla szerződtetését, az olasz szövetségbe tette át székhelyét, s innentől ismerős a történet, előbb jött Stefanova, aztán az egész olasz női válogatott.

De vajon Magyarországon miért nem kellett Bátorfi Csilla? Az érintett a következőképpen látja a helyzetet: „Ez így nem pontos. Szerintem azért nem kaptam ajánlatot, mert otthon nem gondolták, hogy edzősködni akarok. Régóta nem élek Magyarországon, az edzői állásokat leosztották. Ezt nem rossz értelemben mondom, pusztán tényként. Tehát amikor jött Stefanova révén az olasz lehetőség, nem is kellett mit mérlegelnem.” Bátran mondjuk ki, ez kommunikációs zavar, még akkor is, ha Bátorfi rögtön az egyik legjobb olasz trénere lehetett, bár a magyaroknak jobb lenne, ha őket dirigálná, mint hogy ellenük adjon taktikai utasítást.

Még akkor is, ha asztaliteniszben sok mindenhez hozzá vagyunk szokva. Például 1997-ben a német sikerrel végződő Langweid–Statisztika BEK-döntőben a magyar válogatott kapitánya, a Stat edzője, Fülöp István adott tanácsokat a Langweid játékosa, a magyar válogatott Bátorfi ellen; a páros előtt éppen Tóth Krisztának, aki a nemzetközi versenyeken a Langweidben játszó magyarral vállvetve harcolt a nemzeti színekért. Az ilyet meg lehet szokni, de a válogatott meccs azért más.

Főleg úgy, hogy nálunk nem honosított sportolók játszanak az együttesben. „Egyéniben és párosban már adtam taktikát valamelyik magyar ellen, de csapatban még nem. Az azért húzós lesz”– mondta Csilla, aki meghosszabbította 2008 végén lejáró szerződését. Az egykori kiváló játékos elmondta, mivel Magyarországon is az átlag feletti színvonalon élt, nem érzékel nagy különbséget, hogy Németországban, Olaszországban vagy itthon él. Illetve Magyarországról egy hét után mehetnékje lesz… „Ennek ellenére nem zárom ki, hogy valamikor hazatérek, de csak az edzőség foglalkoztat. Ehhez értek a legjobban, a szervezési meg az egyéb kérdésekhez nem. Szóval én maradok a kaptafánál.”

Azaz a pingpongütőnél és a taktika felvázolásánál. De ragaszkodik-e Csilla a szövetségi kapitányi poszthoz?

„Az edző, az edző. Akkor is, ha kapitány, akkor is, ha gyerekekkel foglalkozik. Ráadásul Európában kulcskérdés az utánpótlás, mert sem otthon, sem Olaszországban, sem Németországban nem özönlenek a gyerekek az asztalitenisz-csarnokokba. Nem derogálna, ha az utánpótlással kellene foglalkoznom, már csak azért sem, mert az eredményekben még mindig tartjuk a lépést a riválisokkal – sőt sok esetben jobbak vagyunk –, s úgy tapasztaltam, mivel a magyar játékosok nincsenek elkényeztetve, nincsenek is elszállva maguktól. Ez pedig a jó nevelésnek is köszönhető” – fejezte be a beszélgetést Bátorfi Csilla. Mi pedig csak remélhetjük, ha utcát nem is neveznek el róla Magyarországon, nem felejtik el, ha az edzők kerülnek szóba.

KARSAI FERENC

Míg 30 évvel ezelőtt a magyar csapat Phenjanban világbajnok lett és Európában legfeljebb a svédek tudták megszorítani, addig napjainkban a sógoroké a kontinens egyik legjobb együttese. A Werner Schlager (2003 egyéni világbajnoka), Gárdos Róbert, Csen Vej-hszing összeállítású csapat kapitánya Karsai Ferenc, aki az osztrák válogatott mellett a 2008-as Bajnokok Ligája-győztes Niederösterreich szakvezetője is. Még Jónyer István (zárójelben jegyezzük meg, hogy a Gergely Gábor, Klampár Tibor, Jónyer összeállítású csapatból senki sem adta edzői pályára a fejét) révén került ki Ausztriába 1987-ben, amikor a négyszeres világbajnok a Stockerau együttesét erősítette. Karsai kisebb megszakításokkal azóta is a szomszédban dolgozik.

Az 59 éves szakember prózai okok miatt ment ki Ausztriába: három gyermeke van, el kellett tartania a családját. „Nagyon kellemes, mi több, eredményes időszakot töltöttem Kiskunfélegyházán. Hat bajnoki címet nyertünk és a Bajnokok Ligájában kétszer is a harmadik helyre futott be a csapat.” A Harczi Zsolt, Somosi Miklós, Varga Sándor, Vitsek Iván négyes alkotta az együttes gerincét, ezt csupán azért érdemes megjegyezni, mert Harczi jelenleg a felnőttek, Vitsek pedig az ifik szövetségi kapitánya – de ne siessünk ennyire előre.

Az eleinte kétlaki életet élő Karsai munkáját a szomszédban egyre inkább elismerték, a kilencvenes évek közepén rábízták az utánpótlásközpont irányítását. „Meg voltak velem elégedve, később szinte automatikusan lettem az osztrák felnőtt keret edzője. Ha jól emlékszem, Schlager a századik hely környékén volt a világranglistán, Gárdos pedig a kétszázötvenedik közelében.”

A fejlődést jól mutatja: a 2009-es Top 12 versenyen kettőjük mellett az osztrák válogatott harmadik menője, az egykor a Postásban játszó Csen Vej-hszing is asztalhoz áll. Werner korábban azt tűzte ki célul, hogy szeretne egyszer bekerülni a Top 12 mezőnyébe – azóta kétszer már megnyerte, s jó esélye van a triplázásra. A kontinens negyedét tehát az osztrákok teszik ki, pontosabban egy született osztrák mellett egy honosított kínai és egy honosított magyar. S a szakmai munkában Karsainak elévülhetetlen érdemei vannak, bár ő a jó szervezettségnek tulajdonítja az osztrákok előretörését. Persze Karsai szakértelme volt a kovász, és még valami: „Amikor odakerültem, az asztaliteniszsport teljesen amatőr szinten állt. Az osztrákok vannak annyira egoisták, hogy a külföldiek munkáját preferálják, ha szakmailag az övék fölött áll.” Ugyanakkor helyzetét ellentmondásosnak tartja, mert amióta sikeresek, egyrészt osztják az észt, másrészt le akarják tagadni, hogy nem osztrák szakember nevéhez fűződnek az eredmények”. Az elmondottakban nyilván szakmai irigység is közrejátszhat, pedig az is tény, hogy Karsai kevesebb anyagi elismerésben részesül, mintha született osztrák lenne. Azért „ausländerként” szakmai berkekben próféta a szomszédban.

Vajon szándékában áll-e újra Magyarországon dolgozni a jelenleg Stockerauban élő edzőnek?

„Speciális helyzetben vagyok, mert otthon volt tanítványaim kezében van a szakmai irányítás, Harczi a felnőttek trénere, Vitsek pedig az ifiké. Ez az én sikerem is, mert az én iskolámat vitték tovább. Erkölcsileg nem tartanám korrektnek, hogy a helyükre törjek. Ami pedig a magyar asztaliteniszsport általános helyzetét illeti, nincs elég pénz, hogy központilag következetesen menedzseljenek egy szakmai koncepciót. Ennek következménye az is, hogy az edzők sem anyagilag, sem erkölcsileg nincsenek elismerve, trénereink elsősorban azzal vannak elfoglalva, hogy valahogy összekaparják a pénzüket.”