A Dunába robbantott olimpiai bajnok

Egészen pontosan azt sem lehet tudni, miért robbant fel Budapest hídjai közül az első – csak az biztos, hogy az akkor már Vecsésnél járó szovjet hadsereg lassan bezárta a főváros körül az ostromgyűrűt, a minél lassabb előrenyomulást a Wehrmacht a hidak aláaknázásával, majd tervszerű felrobbantásával kívánta lelassítani. De a Margit híd november 4-én délben véletlenül repült a levegőbe.

Rajta Kabos Endrével, a berlini hőssel, aki éppen 1936-os (és 1932-es) aranyainak köszönhette, hogy zsidó munkaszolgálatosként nem vezényelték a frontra, hanem idehaza maradhatott. Ahogyan mások esetében, itt is rengeteg a sajtóban, a visszaemlékezésekben feltűnő csúsztatás, nagyban valószínűsíthető, hogy Kabost a többi munkaszolgálatossal együtt nem „éppen átvezényelték a hídon”, hanem a feleségéhez tartott egy kisteherautóval Budára, amikor a robbanás bekövetkezett. (Petschauer Attila ugyancsak a második világháború olimpiai bajnok magyar zsidó áldozata, az ő halála körül is sok a tévhit – kettejük emlékét őrzi a Napfény íze című film, a főhőst, Sonnenschein Ádámot a rendező-forgatókönyvíró Szabó István Kabos és Petschauer alakjából gyúrta össze.)

Zöld Ferenc vívómester 2004-ben a Magyar Nemzetben úgy emlékezett, hogy beszélgetett vele, mielőtt elindult a végzetes útra, de ő nem csatlakozott hozzá. „Megállóban találkoztunk, hívott, menjek át vele, ott bujkált a feleségével. Ha vele megyek, én sem élnék” – mondta a később Amerikába távozó Zöld. Ez a „megálló” lehetett a táptalaja annak, hogy az Index például „Az olimpiai bajnok a halál villamosán ült a felrobbanó Margit hídon” címmel írt Los Angeles és Berlin hősének tragédiájáról, miközben Kabos villamosra végképp nem szállt… És az is biztos, hogy hivatalos munkaszolgálatosként bujkálnia sem kellett.

Azóta sem derült ki, pontosan hányan haltak meg a robbantásban – széles skálán mozog a számuk, 100 és 600 közé teszik –, mások mellett Kabos Endre holtteste sem került elő a Dunából. Az első robbanás után a pesti hídfőnél villamosok, lovaskocsik és autók csúsztak a folyóba. Kabos Endre unokahúga, a ma 93 (akkor 13) éves neves fotóművész, Keleti Éva úgy emlékezett a tragédiára, hogy a bajnok az Eötvös utcai vívóteremben egy jó barátjával sakkozott, a tábla mellől azzal állt fel, hogy indulnia kell, mert fát visznek Budára. Teherautóval mentek, a detonáció pillanatában értek fel a hídra. Az első robbanást mindannyian túlélték, a következőt már nem.

„Kiugrottak az autóból és rohantak, mert a Bandi azt mondta, hogy rohanjunk a kis hídhoz, ami a szigetre vitt be. Valószínűleg ő mint sportoló jobban szaladt, és belerohant a második robbanásba – mondta a tragédiáról Keleti Éva. – Az én nagymamám onnantól kezdve nem hagyta el ezt a lakást. Ült a hintaszékben, és várta vissza a fiát. Mert azt mondta, hogy ha valaki meghal, legalább szólnak róla. »De nekem senki nem szólt, én várom.«”

A rádió aznap még foglalkozott az esettel, az azonosítható halottak nevét is bemondta, de a lapok – mai szemmel felfoghatatlan módon – a küszöbön álló budapesti ostrom előtt, „nemzeti érdekből” gondosan elhallgatták a történteket…

Ahogyan a Margit hídon a végzetes balszerencse érte utol, a Reggeli újság 1936. október 19-ei kiadása szerint nyolc évvel korábban Kabosnak igenis mázlija volt: egy autóbusz elütötte a Berlini téren (a mai Széll Kálmán tér). Az olimpiai bajnok elmondta, hogy „a kettes jelzésű busz hirtelen fékezett, a kocsi megcsúszott és fellökött. Nekiestem egy fának, de nem történt különösebb bajom. (…) Erős fizikumom és szerencsém játszott közre ennél a balesetnél is. És bár híres vagyok állóképességemről, olyan biztosan mégsem állok, hogy egy autóbusz ki ne billentene a stabilitásomból.” Később kiderült, hogy Kabos bordatöréssel úszta meg az esetet.

Magáról a robban(t)ásról is rengeteg legenda kering, de szinte bizonyos, hogy a német utászok mellett a véletlen műve is volt – különben nem lett volna nagyjából negyven katona honfitársuk is az áldozatok között. A Vörös Hadsereg közeledtével valóban tervezetten felrobbantott budapesti Duna-hidak közül elsőként a Margit repült a levegőbe. A németek a többi hidat már tudatosan rombolták le, december 29-én a két vasúti híd, majd 1945 januárjában, 14. és 18. között, öt nap alatt szépen sorban, délről észak felé haladva a Horthy Miklós híd (mai Petőfi híd), a Ferenc József híd (Szabadság híd), az Erzsébet híd, majd a Lánchíd is a Dunába szakadt.

Egy szemtanú szerint 1944. november 4-én (már akkor is gyásznap lett, akárcsak 12 évvel később, az 1956-os forradalom vérbe fojtásakor…) villamosok, autók zuhantak a vízbe emberek százaival. Egy 6-os villamos két összetört kocsija még kilátszott a vízből (ennek a peronjáról többen a vízbe tudtak ugrani, és vakszerencséjüknek köszönhetően megúszták a tragédiát, nem úgy azok, akik a zsúfolt járműben rekedtek…), sebesültek jajveszékelése hallatszott. A hídrácsokon holttestek hevertek, a kavargó vízben hullák, fuldokló sebesültek voltak. Hajók, csónakok, a rendőrség motorosai nyüzsögtek a híd körül, próbálták menteni, akit még lehetett.

Kabos Endrén azonban már nem volt mód segíteni, a bajnok egy nap híján mindössze 38 évet élt.